9. fejezet - Mindig a közelemben

Az éjszaka folyamán nem sikerült valami jól aludnom. Így a repülőút nagy részét átaludtam. Nem sokkal landolás előtt keltem fel. Örültem neki, hogy ilyen hamar ide értem, mert úgy éreztem minél hamarabb beszélnem kell valakivel erről az egészről. Valakivel, akiben megbízok. Leszálltam a gépről, megkerestem a csomagom és beültem a kocsiba, ami rám várt. Már javában délután volt, sokkal inkább már este. Már csak órák kérdése és otthon vagyok. - villant át az agyamon.

Az elsuhanó tájat figyeltem, az embereket, az épületeket, majd a táj sokkal ismerőssé vált. Kezdett minden bezöldülni. Rétek és erdők tömkelege mellett suhantunk el. Megnyugodtam. Úgy éreztem haza értem. Majd megint megtörtént. Elsötétült minden, a testem megfeszült és lefagytam.

„- Gyerünk Liam. – hallottam a hangot, majd körül néztem, de nem láttam semmit. Egyszer csak az egyik irányból két állatot pillantottam meg. Az egyik ráugrott a másik hátára, majd birkózni kezdtek, ha fejezhetem így ki magam. Nem igazán találtam rá szavakat.

- Paul. Ugyan már. Ne hagyd magad. – nevetett a többi srác. Az egyik állat megállt majd hátrálni kezdett. Visszaváltotta emberi külsejét, és kezét nyújtotta. Liam volt az. Rövidnadrágban, csupasz felsőtesttel.

- Mi van veled öreg? – szólalt meg. – Le vagy gyengülve.

- Nem igazán vagyok formában. – mosolygott. – Köszi. – fogadta el a felajánlott kezet.

- Majd segítünk ezen. – ütötte meg a vállát Jared.

- Te főleg. – nevetett Paul.

- Ni, csak kik vannak itt!? – mondta Jake.

- Gyönyörű sorstársaink. – nevetett Seth. – Minek köszönhetjük a társaságotok?

- Arra gondoltunk, mielőtt kinyírjátok magatokat, vagy valami kan bulit csapnátok – magyarázott Valery. – este összerittyenthetnénk egy kis bulit.

- Na. – szólalt meg Paul. – Ennek már örülök.

- Mire gondoltatok? – kérdezte Embry.

- Beszéltem Emily-vel azt mondta ott előttük, ahol a múltkor is voltunk, gyújtunk tüzet…stb. – magyarázott Janet. Erre senki nem reagált, csak hallgattak és többnyire értelmetlen fejeket vágtak.

- Oh srácok. – szólalt meg Amanda. – Ne kelljen már magyarázni. – nézett rájuk lenézően.

- Jó nem kell magyarázni. – nevetett Quil.

- Köszi. – hálálkodott Leah. De tudtam az egész csak egy tréfa.”

Újra kitisztult a kép. Minden visszatér és normális lett. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de megláttam egy táblát miszerint Forks már csak 30 km-re van. Kevesebb, mint egy óra és otthon vagyok. Már tűkön ültem, annyira vártam és mégis gyomorgörcsöm volt. Eszembe jutott minden. Ahogy üldöztek, amiket, és akiket láttam. Azt hogyan és milyen körülmények között. Egyszerre minden a fejembe tolódott.

Egy kis idő után leparkoltunk a ház előtt. A sofőr kivette a táskám, elköszönt majd elhajtott. Ott maradtam egyedül kint, a sötétben. Már javában este volt. 10 óra körül lehetett. Felvittem a bőröndöm a verandára, előkerestem a kulcsom, kinyitottam az ajtót és bementem. Rossz érzés töltött el. Sötét volt, ismeretlen, ijesztő és féltem. Meglehetősen féltem. Felkapcsoltam az összes villanyt. Lent hagytam a bőröndöm, a földszinten és felmentem az emeletre. Nem néztem körül, még véletlenül se. Féltem, hogy ott van valaki vagy sokkal inkább valami, ezért azonnal a szobámba siettem. Féltem a fürdőbe és a gardróbba bemenni. Minden olyan helyre, ami be volt zárva. Egyedül voltam és féltem. Úgy éreztem valami szétfeszít oda bent. Ha most azonnal nem engedem útjára, megöl engem.

Vettem a bátorságot. Bementem a gardróbba, ahol senki se volt és átöltöztem. Felvettem egy fekete farmert, egy bakancsot és egy pulcsit. Melegítő felsős pulcsi volt, amit még a New York-i sulimban kaptam. A hajam, kifésültem, a telefont és a kocsi kulcsot megragadtam és lerohantam az emeletről. A villanyt se kapcsoltam le. Bezártam magam mögött az ajtókat és beültem a kocsiba. Hajtani kezdtem és ezúttal Sam és Emily háza felé vettem az irányt. Nem is gondolkoztam csak hajtottam. Amikor leparkoltam jutott el az agyamig, hogy nagy valószínűséggel mindenki itt lesz, hiszen mindig itt vannak. Olyan, mint egy kávézó, ez a törzshelyük. Ám amikor rápillantottam a műszerfalra és megláttam, hogy mennyi az idő, két dolog jutott az eszembe. Az egyik, hogy mi van, ha már alszanak. Azért mégis csak 11 óra lesz lassan, ez volt azaz indok, ami eltántorított. A másik, ami ösztönzött, hogy remélhetőleg ilyen későn már nem lesz itt senki.

Nagy levegőt vettem és kiszálltam. Bármennyire is féltem a találkozástól, beszélnem kellett valakivel és erre Sam volt a legmegfelelőbb. Odasétáltam az ajtóhoz és kopogni kezdtem. Az ajtó azonnal ki is nyílt. Jacob állt ott, a legjobb barátom, aki már szinte a testvérem volt.

-        Nina! – mondta ki a nevem meglepetten. – Szia. – köszönt és tárt karokkal felém lépett. Én védekezően felemeltem a kezem és hátrébb léptem.

-        Szia. – köszöntem. Majd benézetem a házba. A szemem egy ismerős alakon akadt meg. Sok minden az eszembe jutott vele kapcsolatban. Az első találkozás, az érintése, a beszélgetésünk. A hideg is kirázott. Nem tudtam a szemem leemelni róla, csak amikor a barátnője szó szerint a szájába mászott és majdnem lenyelte. Ekkor nem a hideg rázott, hanem a hányinger jött rám.

-        Nina. – mosolygott rám Emily és oda sétált. – Örülök, hogy látlak. – mosolygott még inkább és meg akart ölelni, azonban én megint hátra léptem. Meglepte a viselkedésem, azonban úgy éreztem valahol meg is ért. – Miben segíthetek?

-        Sam itthon van? – kérdeztem céltudatosan.

-        Igen. Kint van a többiekkel, mindjárt szólok neki. – mondta Emily.

-        Majd én. – szólt közbe Jake. – Örülök, hogy újra itt vagy. – mosolygott rám. Egy félmosolyt tudtam csak kierőltetni az arcomra. A gyomrom még mindig görcsben állt és már a fejem is fájt. Szédülni kezdtem, majd jobb lett. Változó érzelmek és hőmérsékletek cikáztak végig a testemben. Egyszer rázott a hideg, egyszer úgy éreztem meggyulladok, mert annyira melegem van. Egyszerűen hihetetlen volt.

-        Addig gyere be. – mosolygott rám Emily.

-        Nem köszi. – utasítottam vissza. – Inkább megvárom ide kint. – megfordultam és visszasétáltam a kocsimhoz. Hallottam, ahogy a ház ajtaja becsukódik, én pedig a kocsimnak dőltem és vártam. Hangokat hallottam és az irányába fordultam. Egy kis tüzet láttam, ami körül az emberek sürögtek forogtak. Talán nem a legjobbkor jöttem. Hirtelen ötlettől vezérelve a kocsi ajtajához siettem. Már épp ki akartam nyitni, amikor valaki megszólalt.

-        Örülök, hogy látlak. – hallottam meg kellemes hangját.

-        Sam. – mondtam ki a nevét majd nagy levegőt vettem.

-        Épp menni készülsz? – kérdezte.

-        Nem. – vágtam rá.

-        Akkor jó. Úgy hallottam, hogy kerestél.

-        Igen. – válaszoltam és közelebb mentem. – Beszélnem kell veled. – kezdtem bele a hadarásba.

-        Rendben. – komolyodott el Sam hangja.

-        Tudunk valahol, ahol senki nem hall minket? – kérdeztem félve.

-        Persze. – mondta. – Gyere. – elindult a ház felé. Kinyitotta az ajtaját és bement. Én megálltam az ajtajában. – Srácok jobb lenne ha ezt kint folytatnátok. – mondta Liam-nak és Sophie-nak.

-        Oké. – vágta rá Liam.

-        Miért? – kérdezte fennhangon Sophie. – Mert Ms. Tökély megérkezett? – kérdezte gúnyosan.

-        Tünés. – kiáltott rá Sam, mire Sophie visszavett az arcából. Liam elsétált mellettem és egy szót sem szólt. Csak rám nézett és tovább ment. Sophie azonban teljes erővel nekem jött, én pedig ezt nem tűrhettem tovább. Elsétált, azonban én utána szóltam.

-        Hé Sophie – mondtam gúnyosan és előbújt belőlem az a lány, aki New York-ban voltam. – csak szólnék, hogy a ribanc visszatért. – becsaptam az ajtót és leültem az asztalhoz. Láttam Sam arcán az elismerést és jól esett.

-        Ez szép volt. – mondta elismerően.

-        Köszi. De kisebb gondom is nagyobb annál, mint, hogy ez a csaj szólogasson be nekem. – fújtam egy nagyot. – Most tényleg nem hall minket senki?

-        Nem. Még Emily sem. Mondhatod nyugodtan. – mosolygott rám, azonban arca megfeszült.

-        Nem is tudom, hol kezdjem. Először is köszönöm, hogy meghallgatsz! – néztem rá, mire csak biccentett egyet. – Nagyon fura és rossz érzéseim vannak. Nagyon fura dolgok történnek velem. Sose volt még ilyen. Túlságosan természetfeletti, nem emberi. Nem áll össze. Sose hallottam még róla. Nem bírom, egyszerűen szétfeszít odabent. – néztem az asztallapot egész végig.

-        Hallgatlak.

-        Azon az egy napon, amikor ez az egész kiderült. Nem is tudom mi ez. Fogalmam sincs. Nem tudtam mit gondoljak. Féltem és félek. Pokoli napokat éltem át. Félek egyedül lenni, félek saját magamtól, a saját elmémtől. Félek tőletek a barátaimtól, az érintésüktől. Segíts nekem Sam. Nem bírom ezt tovább. – fejeztem be a monológot sírva.

-        Segítek neked. Csak mond, hogy miben.

-        Nem tudom miben, oké? – mondtam hangosan. – Nem értem mi ez. Mibe csöppentem. Nem tudok semmit. Az hogy ti kik vagytok, hogy én ki vagyok. Semmit. – sírtam. A tehetetlenség az agyamra ment.

-        Nina, Nina – mondogatta a nevem. – Nyugodj meg kérlek és mondj el mindent. Az érzéseid, a kósza gondolataid. Oké? – kérdezte mire biccentettem egyet. Uralkodni kezdtem magamon és újra szóra nyitottam a szám.

-        Azt hittem, ha New York-ba megyek, majd minden semmissé válik. – túrtam a hajamba.

-        Gondolom nem így lett. – mondta.

-        Hát nem. Csak ezen járt az eszem. Utána az üzenetek, a hangposta üzenetek.

-        Én mondtam, hogy hagyjanak. – mondta védekezően.

-        Tudom. – mosolyodtam el. – hallottam. Na szóval nem  is tudom. Beszéltek folyamatosan erről a kötelékről, ami Liam és köztem van. Ezek a látomásféleségek. Ezektől megörülök. Nem tudom mikor jönnek. Hogy mit tartalmaznak. A múltkor Liam látott és azt mondtad ez nem meglepő. Csak olyanok vannak , amikor Liam is ott van, mintha vele szeretne valaki üzenni. Egyszerűen nem értem.

-        Mennyi volt eddig? – kérdezte Sam.

-        Három. Az utolsó ma. Tegnap és akkor amikor New York-ba mentem, még a repülőn. Akkor kezdődött minden. Hogy lehet h vámpír meg vérfarkas? Ez nincs rendben, nagyon nincsen.

-        Nina! – szólt hozzám Sam. – Hallgass végig! Jól figyelj rám. Amibe te most bele csöppentél, az nem könnyű. Nehezen felfogható, de már tudod, legalábbis tudomást szereztél róla és ez nem fordítható vissza. Ez egy teljesen más világ. Veszélyesebb, titkosabb, jóval kisebb, de tele van adrenalinnal. Nem mondom, hogy könnyű ebben élni, és sokszor kértem én is már, hogy legyek átlagos, de nem sikerült. Így maradtam és nem bánom. Van előnye és számos hátránya is ennek az életnek. A tudat, hogy ha megtudják nem fogadnak be, vagy kísérleti alany leszel. Nem könnyű. Magam sem tudom, hogy lehetséges ez. Kutattam. Rengeteget, de semmit nem találtam. Nem tudom melyik az a gén, ami szülőről gyerek száll. Miért történik velünk ami történik és miért csak egy bizonyos kor után.

-        Miért ez nem születéstől kezdve van? – kérdeztem.

-        Nem. Valamikor úgy 16-17 éves korban, amikor már nem sok esély van arra, hogy a testfelépítésed változni fog, történik ez veled. Bizonyos szabályai vannak ezeknek is. 5 különböző dolog van, aminek a tudatában kell lenned és teljesülnie kell ahhoz, hogy olyan legyél mint mi.

-        Ha valakiben nincs meg a gén, akkor is lehet olyan mint ti?

-        Igen. De ennek nagyon nagy a kockázata. Kicsit bonyolult. Mind a két változat. Ennek a története se egyszerű és az a baj, hogy azt se tudom, hol kezdjem. Annyi kis ága van, félek, hogy menekülnél megint. Tudni akarod egyáltalán? – nézett rám Sam.

-        Nem tudom. – gondolkoztam el. – Talán nem.

-        Értem. – válaszolta. Hangjában szomorúságot fedeztem fel.

-        Ha nem jövök ide, veletek nem találkozok. – tartottam egy kis szünetet. – Cullen-ékkel – vettem egy nagy levegőt. – úgy sincs annyira sok közös órám, úgyhogy ezt majd csak megoldom.

-        Ahogy szeretnéd. De azt tudnod kell, hogy ezek a látomások nem fognak eltűnni és semmisé válni. Nagyon sok mindent nem tudsz még, elmondani se tudom, hogy mennyit, azonban azt tudnod kell, – állt fel és én is. – hogy itt mindig meg lesz a helyed. – ölelt meg. – És az ilyen Sophie félék sosem fognak kitúrni. – mondta. Elmosolyodtam és én is megöleltem. Most nem éreztem a félelmet, sokkal inkább megnyugodtam. Ezen magam is elcsodálkoztam. Hihetetlen milyen érzelmi hullámaim vannak. Nekem, aki mindig kiegyensúlyozott, érzelmileg stabil voltam, akit soha semmi nem küldött padlóra, de most? Mint aki egy szakadék mélyén áll, aminek sose ér a tetejére. Egyszerűen hihetetlen.

-        Köszönöm a segítséget.

-        Nem kell megköszönnöd. – mosolygott rám. Elindultunk kifelé. –Lesz még rá szükséged. Hidd el nekem! – kacsintott rám.

-        Ööö. – mondtam zavaromban. – Remélem azért nem.

-        Meglátjuk még.

-        Hát oké. – mondtam.

-        Gondolom nincs sok kedved odajönni a többiekhez.

-        Ööö – mondtam. – Nem is az, viszont inkább hazamegyek. Eléggé lefárasztott az utazás, New York nem a szomszédban van és egyébként is még ezer dolgom van, szóval inkább ezt most kihagyom, de köszi.

-        Oké. Vigyázz magadra.

-        Igyekszem. – mosolyodtam el, majd beültem a kocsimba.

Tolatni kezdtem, majd kifordultam a főútra, a kerekek pörögni kezdtek, ami elég erőteljes hangot adtak ki, majd elszáguldoztam. Sam fejében valami olyan mondat fogalmazódhatott meg, hogy: „Még jó, hogy azt mondta, hogy igyekszik vigyázni magára.”

A fejem tele volt és hirtelen azt se tudtam, hova meneküljek, mit csináljak. Későre járt, sötét volt. Én meglehetősen féltem volna most kint maradni az éj leple alatt, így egyetlen helyre mehettem, ami valamilyen szinten a biztonságom adhatta, az otthonom. Kisebb nagyobb köröket tettem La Push-ban, majd hazafelé vettem az irányt. Befordultam a kapubejáróba, amikor észrevettem, hogy a ház előtt parkol egy másik kocsi. Meglehetősen ismerős volt és mégis ismeretlen. Ahogy kiszálltam és körül néztem, keresve a jármű vezetőjét, a verandán pillantottam meg az idegent. Közelebb sétáltam, mire a személy megfordult és rám mosolygott. Hatalmas kő esett le a szívemről és másnak jobban most nem is örülhettem volna.

-        Tyler. – lepődtem meg. – Szia. Mit keresel itt?

-        Téged. – mosolygott. – Mondták a suliban, hogy beteg vagy. Gondoltam áthozom neked a leckét és megnézem hogy vagy.

-        Ö. – gondolkoztam el. – Igen. Az voltam. Beteg. – beszéltem darabokban. – De már sokkal jobban vagyok. – mosolyogtam.

-        Ennek örülök. – mosolygott.

-        Nem akarsz bejönni? – kérdeztem.

-        Nem is tudom. Kicsit későre jár. Csak délután nem voltál itthon, amikor kerestelek.

-        Tényleg? Pedig – gondolkoztam el. Muszáj voltam valamilyen mentséget kitalálni. Nem mintha titkolnom kellett volna, hogy miért nem voltam itthon, de jobb ha azt mondom, amit a suliban is tudnak, hogy beteg vagyok. – itthon voltam, – jutott eszembe egy jó füllentés. – csak aludtam. Kicsit erős lázcsillapítót kaptam, és az orvos mondta, hogy számítsak arra, hogy sokat és mélyen fogok aludni és valószínűleg azért nem hallottalak.

-        Értelek. Pedig még fel is hívtalak, de akkor jó, hogy nem keltettelek fel. Most is azt hittem, hogy itthon vagy, mert hogy ég odabent a villany.

-        Igen. – nevettem, mintha valami vicces story jönne most. – Csak elugrottam a dokihoz kontrolra. Meg is lepődtem, hogy miért ilyen későn fogadott, de azt mondta, hogy nem ért rá, és ma amúgy se dolgozott volna, de gyorsan beszaladt miattam a rendelőbe. – fejeztem be mire ő csak bólintott egyet. – De gyere be. – nyitottam ki az ajtót. – Mesélj milyen volt a hét.

-        Rendben. – lépett be az előszobába. Levettük a cipőnk majd besétáltunk a nappaliba.

-        Kérsz esetleg egy csésze teát vagy kávét.

-        Egy bögre teát elfogadok, köszi. – mosolygott.

-        Máris hozom uram. – nevettem. Kisétáltam a konyhába ő pedig utánam és mesélni kezdett.

-        Nem különösebben történt semmi. Alig voltak óráink, vagy hiányzott a tanár vagy rendszerint elmaradt vagy nem csináltunk semmit.

-        Tényleg. – fancsalodott el a képem. – Erre pont most nem mentem.

-        Ne keseredj el, legalább nem kell sokat pótolnod. – nevetett.

-        Ne hogy azt hidd, hogy nagyon érdekel. Mindjárt itt az évvége.

-        Hát nincs már sok hátra belőle. – nevetett. – Szóval tanulás terén nincsen semmi érdekes. És most pletykákból sincs sok.

-        Tényleg? Komolyan semmi? – kerekedett ki a szemem.

-        Esetleg, hogy ki kivel jött össze vagy szakított. De amúgy meg semmi. Nagy pangás volt ezen a héten.

-        Csak nem voltam ott azért. – nevettem el magam. Jól esett most Tyler-rel beszélgetni, mert nem volt semmi, ami aggasztott volna, semmi, ami nem emberi lett volna.

-        Lehet. – nevetett.

-        Tessék. – adtam a kezébe a teát.

-        Köszi. – mosolygott. Besétáltunk a nappaliba és tovább beszélgettünk.  – Tudod arra számítottam, hogy legalább írsz nekem vagy valami.

-        Igen? – néztem rá kikerekedett szemekkel. – Csak mert nem tudtam, hogy a múltkori után haragszol-e, vagy csak egy hülyének tartasz, vagy nincs hozzám már hangulatod.

-        Nem. – nevetett. – Semmi ilyenre nem gondoltam.

-        Csak mert nem tudtam, hogy állunk és kezdtünk barátok lenni és reméltem, hogy nem teljesen szúrtam el.

-        Hát persze. Barátok. – erőltetett meg egy mosolyt, majd belekortyolt a teájába. A levegő megfagyott a szobában és éreztem, azonnal mondanom kell valamit.

-        És Sadievel mi a helyzet? – kérdeztem, mire Ty körül-belül kiköpte a teáját.

-        Sadievel? – kérdezte kikerekedett szemekkel.

-        Aha. Tudod – kezdtem el mutogatni. – kb. ekkora, – emeltem fel a kezem. – általában ilyen képpel járkál, – grimaszoltam. – és próbálja megkeseríteni mások életét.

-        Oo. – gondolkozott el. – Most hogy mondod, valami rémlik a csajjal kapcsolatban. Á – kiáltott fel. – Tudom is ki az. – lelkesedett. – Nem. Nincs semmi vele. – válaszolt semlegesen.

-         Bolond. – nevetettem. – Nem nézünk egy filmet?

-        De. – válaszolta.

-        Mennyire akarsz csöpögőst?

-        Annyira nem.

-        Oké. – léptem a szekrényhez, majd kihúztam pár fiókot.

-        Ez igen. – mondta elismerően. – Egy egész dvd bolt.

-        Majdnem. Csak az idétleneket és a horrort, na meg pár akció filmet kihagyva.

-        Ja. Bocsi. – emelte fel a kezét védekezően, de tudtam, hogy csak viccel.

-        Akkor vígjáték! Régi vagy új?

-        Legyen régi.

-        Oké főnök. – kezdtem el keresgélni. – Akkor – mondtam és kezdtem el olvasni a filmek címét. Az első fiókot betoltam, majd a másodikat is és a harmadikban megtaláltam a tökéleteset. – Míg a Jackpot el nem választ?

-        Láttam már, de mehet. – mosolygott. Felálltam beraktam a dvd lejátszóba és megfordultam, amikor beleütköztem. – Amúgy se azzal akarok foglalkozni. – fogta meg a derekam.

-        Igen? – kérdeztem kíváncsian. – Akkor mivel? – kérdeztem huncutul. Nagyon nem erre számítottam, de jól esett.

-        Hát. – kezdett bele. – Tudod gondoltam valami, vagy inkább valaki jobban lefoglalhatna, mint a film.

-        Na – nevettem el magam. – Csak ugyan. És mire vagy kire gondoltál? – kérdetem.

-        Nem is tudom. – nézett körül a szobába. Tartott egy kis szünetet majd rám nézett. – Rád. – mosolyodott el és még mielőtt válaszolhattam volna, az ajkát az enyémre tapasztotta. Első csókunk kellemesen lágyan telt és nagyon jó érzés töltött el. Csókunk kellőképpen hosszú ideig tartott és nem is tudom, hogy szakadt meg, talán a túlzott levegőhiány miatt. Ahogy elhúzódtunk egymástól, mind a ketten mosolyogtunk, majd megöleltük egymást. Így álltunk egy darabig, majd Tyler megszólalt. – Tényleg, – kezdett bele. – majd nem elfelejtettem mondani, hogy szombaton lesz egy bál, amolyan Forks-La Push bál, amire a családom köteles elmenni. – tartott szünetet.

-        Igen? – kérdeztem.

-        Szóval – kezdett bele. – nem lenne e kedved, ahhoz, hogy a partnerem legyél?

-        De. – válaszoltam – Lenne hozzá kedvem. – mosolyogtam. – De várj csak egy kicsit. – Engedtem el majd a kis asztalhoz siettem ami a nappaliban állt, a konyha felé nyitó átjáró ajtaja mellett. Kutatni kezdtem a levelek között, majd meg is találtam, amit kerestem. Gyorsan megfordítottam, kinyitottam, majd olvasni kezdtem. – Itt is van. – sétáltam vissza Tylerhez. És felmutattam. – Az én meghívóm a bálra. Nekem kell képviselnem a „Tomlinson” családot. – mutattam macskakörmöt a levegőbe a nevem kimondásakor. – Mekkora család. – tettem hozzá keserűen.

-        Akkor, ha szeretnélek, se tudnálak elkerülni. – nevetett, majd újra megfogta a derekam.

-        Azt hiszem nem. – nevettem. – De milyenek ezek a bálok?

-        New Yorkban sose volt ilyen? – nézett rám gúnyolódva.

-        Viccelsz? – néztem rá hitetlenkedve. – Éjjel-nappal bálokra járkáltam, szép estélyi ruha, magas sarkú, szép haj. – soroltam, majd mint valami díva kezdtem el beszélni. – De tudod nem igazán szoktam még hozzá ehhez a kisvárosi élethez, nem tudom itt milyenek a helyi szokások. Ide is kell a szép ruha, vagy mehetek tornacipőbe meg szakadt farmerbe? – fintorogtam.

-        Haha. – gúnyolt ki Ty. – Nagyon vicces. – majd adott egy puszit a számra.

-        Komolyan kérdeztem. – néztem rá. – Erre felé, hogy megy ez?

-        Mint egy bál. – nevetett. – Nem tudom. Szép ruha, mint New Yorkban.

-        Oké. – gondolkoztam el.

-        Mire gondolsz? – kérdeztem.

-        Nem tudom, van e szép ruhám. – vettem fontolóra a dolgot.

-        O – nevetett Tyler. – Ugyan már.

-        Neked könnyű. Egy ing, és egy szmoking. – gúnyolódtam. – De nekünk, lányoknak igenis nehéz dolgunk van. – léptem hátra. – Haj, smink, ruha és még sorolhatnám.

-        Te mackóalsóba is gyönyörű lennél. – nyúlt értem és magához húzott.

-        A felső már meg van. – nevettem, majd újra megcsókolt. Majd leültünk a kanapéra és a filmet kezdtük el nézni. Igaz, hogy az elején már túl voltunk, de mivel már mind a ketten láttunk nem volt baj. Nem is tudom mikor tért véget az éjszaka, mert már csak reggel ébredtünk fel.

-        Jó reggelt. – mosolygott rám Tyler. Ám kissé félve.

-        Elaludtunk. – mosolyogtam kómásan és az aggodalom eltűnt a szeméből.

-        Nem így terveztem.

-        Én se. – ültem fel. – majd beletúrtam a hajamba. Megnyomtam a telefonom egyetlen gombját, hogy megnézzem mennyi az idő. Ám más volt ami meglepett. Egy sms-em volt. Felnyitottam a telefont és olvasni kezdtem. Csak anya volt, és figyelmeztetett a ma esti bálról, majd közölte, hogy küldött nekem egy ruhát, ami tökéletes lesz, dél körül már itt is lesz.

-        Baj van? – emelkedett fel Tyler.

-        Jaj, nem. – zökkentett ki az olvasásból. – Csak anya. – Tettem le a telefont az asztalra. – Semmi komoly. – mosolyogtam.

-        Tényleg. – jutott eszébe. – Ő hol van? Mert nem biztos, hogy örülne, hogy itt talál a kanapén.

-        Nem tudom, mit szólna hozzá. – nevettem, majd egy enyhe csókot leheltem a szájára. -  Amúgy nincs itthon. – adtam egy puszit. – Megnyugodhatsz.

-        Azt hiszem még egy kicsit zaklatott vagyok. – próbált szomorú fejet vágni, de mégis valamiféle csíny volt a szemében. – Azt hiszem, egy csóktól jobban érezném magam.

-        Máris gondoltam. – nevettem és fel akartam állni, amikor megfogta a kezem és visszahúzott az ágyra. Újra összeért az ajkunk és ez annyira meglepett, hogy olykor-olykor bele kellett mosolyognom csókunkba. Levegőhiánytól szenvedve elengedtük egymást, majd felálltam kávét csinálni. – Kérsz kávét? – sétáltam a konyhába.

-        Igen. Az nagyon jól esne. – válaszolta. Hallottam, ahogy megszólal a csengő és az ajtóhoz siettem. Kinyitva egy nagyon ismerős arcot láttam meg.

-        Nina. – mosolygott rám Julie.

-        Polgármester asszony. – mosolyogtam. Mindig annyira szívélyes volt velem és barátságos.

-        Julie. – helyesbített.

-        Julie. – bólintottam. – Ne haragudj, gyere beljebb. – invitáltam be a lakásba.

-        Köszönöm. – bólintott majd a nappaliba sétáltunk, ahol Tyler ült a kanapén, és a telefonját birizgálta.

-        Jó napot kívánok. – köszönt tisztelettudóan.

-        Jó napot. – bólintott a hölgy, majd rám pillantott. – Remélem nem zavartam meg semmit.

-        Nem. – nevettem el magam. – Természetesen nem. Miben segíthetek?

-        Mond csak, anyukád itthon van? – kérdezte.

-        Nem, ő nincs.

-        És nem tudod, esetleg mikor jön vissza?

-        Azt sajnos nem. – túrtam a hajamba. – Ugyanis Párizsba utazott a divathétre.

-        De jó világa van. – nevetett. – Akkor téged kell, hogy megkérdezzelek, hogy csatlakozol e ma este hozzánk a bálon?

-        Igen. – válaszoltam. – Tylerrel pont erről beszélgettünk az imént. – mosolyogtam. – Csak nem igazán tudom, hogy zajlanak ezek a bálok. – húztam el a szám.

-        Nem is tudom. Mint egy bál. Lesz természetesen köszöntő, közös tánc, amin szeretném, hogy részt vegyél.

-        Hát, – gondolkoztam el. – rendben, de nem igazán tudok táncolni.

-        Ne aggódj. – legyintett Julie. – Biztos vagyok benne, hogy a partnered tudni fogja a lépéseket.

-        Rendben. – mosolyogtam.

-        Rendben. Akkor én megyek is, rengeteg elintézni valóm van még a bállal kapcsolatban. – beszélt gyorsan Julie. Majd bólintottam. – Viszont látásra. – köszönt el Tylertől.

-        Viszont látásra. – jött a válasz a fiútól. A hölgy kisétált az ajtón, de egy pillanatra visszafordult még.

-        Nina, akkor ma este 6-kor, a meghívóban álló címen.

-        Rendben. – mosolyogtam.

-        Még találkozunk. – bólintott.

-        Szia. – köszöntem el. Majd bezártam a bejárati ajtót és a nappaliba mentem Tylerhez.

-        Ez igen. – sétált oda hozzám, és megfogta a derekam.

-        Mi az? – kérdeztem meglepődve.

-        Nem is tudtam, hogy ilyen fontos ember vagy. – hagyta abba a mondatot mire én kérdőn néztem rá. Nem értettem mire akar célozni. Látva értetlenségem, gyorsan folytatta a mondanivalóját. – Hiszen hozzád még a polgármester is házhoz jön. – nevetett.

-        Hát igen. – nevettem el magam. – Nem tudod kivel kezdtél ki.

-        Majd csak megbirkózok vele valahogy. – nevetett és megcsókolt.

A délutánunk kellőképpen érdekesen telt. Tyler úgy 4 körül mehetett haza, nagy nehezen sikerült elválnunk egymástól, azok után, hogy az egész napot együtt töltöttük és, ha minden igaz, akkor az estét is együtt fogjuk. Időközben a ruhám is megérkezett és miután elköszöntem a fiútól, akivel nem tudtam, hányadán is állunk, készülődni kezdtem. Felszaladtam a szobámba és a fürdőt vettem célpontul. Elintéztem a szükséges tisztálkodási dolgokat és áttértem a szobámba. Magamra vettem a fehérneműt, majd felvettem egy köntöst és tovább készülődtem. Meg csináltam a sminkem. Csak halvány pirosítót tettem az arcomra, a szememet azonban füstösen csináltam meg, de most nem fehérrel és feketével, hanem sokkal, inkább barnával és bronzzal, hogy passzoljon a ruhámhoz. A hajam megszárítottam, kiengedve hagytam és begöndörítettem, majd a nyakam egyik oldalára helyeztem lazán és természetesen. A ruhám következett. El se tudom mondani mennyire gyönyörű volt, de anyától nem is vártam volna mást. A ruha pánt nélküli volt, barna és fekete. Igazi estélyi ruha. Kicsit úgy éreztem magam benne, mint egy hercegnő, hiszen  meseszép volt. Élveztem, hogy végre kiöltözhetek. Mostanában kicsit elhagytam a stílusom és sokkal inkább a kényelmet helyeztem előtérbe, azonban ma nem érdekelt a kényelem és semmi más, csak, hogy csodálatosan fessek. Ezért felvettem egy fekete magas sarkú cipőt, egy köves elegáns fülbevalót, a ruhához tartozó kesztyűt, ami az alkaromat takarta el és a fülbevalóhoz tartozó karkötőt. Ahogy álltam a tükör előtt és magamat néztem, az elmúlt napok szenvedései annyira hihetetlennek tűntek. Mintha nem is ugyan az a lány lennék. Nem is értem, miért zuhantam meg ennyire, miért törtem össze, hiszen éltem már meg sokkal fájdalmasabb dolgot is az életben, nem hittem, hogy ennyi a padlóra fog küldeni. Nem érdekel milyen szörnyű voltam New York-ban, talán az voltam, de nem voltam sebezhető és könnyű préda soha.

Ahogy ezt végig gondoltam hallottam, ahogy a kocsi lefékezett a ház előtt, amit Julie küldött nekem. Kissé tartottam attól, hogy túlságosan kiöltöztem, de nekem azt mondták bál lesz, én ahhoz öltöztem. Ilyenkor szükségem lenne egy barátnőre. - villant át az agyamon, de azzal a lendülettel el is tűnt, hiszen rögtön eszembe jutott az a magabiztos énem, aki nem szorul rá senkinek a segítségére, aki a saját lábán áll és nem kell neki támasz, hogy kibírja a nehéz időket.

Lesétáltam a lépcsőn, egészen ki a verandára, majd magabiztosan és emelt fővel a kocsihoz sétáltam, ahol a sofőr nyitott ajtóval várt.

-        Köszönöm. – bólintottam.

-        Ms. Tomlinson. – bólintott a sofőr.

-        Elnézést. – fordultam oda a számomra idegen férfihoz. – Mondja, – kezdtem bele. – ez a ruha megfelel a bálra. Nem öltöztem kissé túl? – kérdeztem. A sofőr egy pillanatra meglepődött, majd elmosolyodott és így szólt.

-        Nem hölgyem. – mosolygott barátságosan. – Mindenki el lesz kápráztatva. – mondta.

-        Köszönöm. – mosolyogtam. Majd felismertem a férfit. Ő volt az, az úri ember, aki kivitt és haza hozott a reptérről, amikor New York-ba utaztam. Beszálltam a kocsiba, ő bezárta az ajtót, majd beszállt és elindultunk. – Elnézést – kezdtem bele. – meg kell kérdeznem, hogy csak véletlen egybeesés, hogy megint maga fuvaroz engem, vagy esetleg édesanyámnak dolgozik?

-        Az édesanyjának dolgozok. – válaszolta.

-        És megtudhatom a nevét? – kérdeztem.

-        Greg. – válaszolta. – Hölgyem.

-        Rendben Greg. – szólaltam meg. – De kérem, hagyja ezt a hölgyem-ezést.

-        Rendben Ms. Tomlinson. – billentett mosolyogva.

-        Tudja, egy kissé ideges vagyok. – szólaltam meg.

-        Nem hiszem, hogy szüksége van aggodalomra.

-        Remélem. – vettem egy nagy levegőt. – Köszönöm Greg. – mosolyogtam, majd kiszálltam a kocsiból és a hatalmas ház felé indultam, amibe még sose jártam.

-        Nina. – hallottam meg egy ismerős hangot. – Szia. – lépett oda hozzám és egy csókot lehelt a számra. Neki örültem a legjobban, ebben a pillanatban.

-        Tyler. – mondtam, amint levegőhöz jutottam.

-        Gyönyörű vagy. – mondta.

-        Köszönöm. – mondtam mosolyogva. – Te is nagyon elegáns vagy.

-        Igyekeztem. – mondta nevetve. – Mehetünk?

-        Igen. – karoltam bele. – De előtte – állítottam meg. – pontosan mi is van köztünk? Csak a partnered vagyok, vagy engedhetem, hogy megcsókolj nyilvánosság előtt? – kérdeztem komolyan, mire Ty csak elnevette magát.

-        Megcsókolhatlak nyilvánosság előtt is. – mondta majd megcsókolt. Így tudtam, ha kérdezik a barátom és nem csak a partnerem. Csókunkat hamar megszakítottuk, majd újra belekaroltam és elindultunk a ház irányába. A bejárati ajtó nyitva volt, ám bent csak kósza lelkeket találtunk. Hirtelen azt hittem rossz helyre jöttünk, majd egy lány lépett oda hozzánk fekete ruhában.

-        Sziasztok. – mosolygott. – Ha nem tévedek Nina Tomlinson és partnere.

-        Tyler Gage. – mondta ki a nevét.

-        Igen meg is van. – mosolygott. – A rendezvény szabad térben van, kint a hátsó udvaron, a folyosó végén.

-        Köszi. – mosolyogtam.

-        További szép estét. – mosolygott, majd tovább sétált.

-        Téged mindenki tud, hogy ki vagy. – mondta Tyler.

-        Ne felejtsd el, hogy én hazai pályán vagyok. – viccelődtem, de egyébként engem is meglepett, hogy a lány tudta, hogy ki vagyok.

Tylerrel tovább sétáltunk, ki az udvarra, ami varázslatosan szép volt. Az egész kert tört fehérbe borult. Ki volt alakítva egy tánc parkett. Voltak letéve székek, és néhány asztal, de ez nem az a jellegzetes leülős, evős bál volt. Égősorok voltak kifeszítve, amelyek csak úgy körbe ragyogták a területet.

-        Ez igen. – mondtam.

-        Szép mi? – kérdezte Tyler.

-        Meseszép. – válaszoltam.

-        Felér a New York-i igényekkel? – kérdezte mosolyogva. Tudtam, hogy csak kötözködi.

-        Hát, ami azt illeti. – húztam el a szám, mire csak nevetni kezdtünk. Körbenéztem és szerencsémre mindenkin ilyen ruhát láttam. Mármint nem ugyan ilyet, csak hasonló szabásút, így tudtam nem öltöztem túlságosan ki. Hirtelen senkit nem ismertem, és nem tudtam eldönteni, hogy ennek örüljek-e vagy sem. Majd Julie sietett felém.

-        Nina. – mosolygott.

-        Julie. – köszöntöttem én is hasonló mosollyal.

-        Örülök, hogy eljöttél.

-        Én is. – biccentettem, majd eszembe jutott, hogy Tylert nem mutattam be. – Hadd mutassam be a partnerem Tyler Gage. – mosolyogtam.

-        Igen emlékszem. Örülök, hogy újra találkozunk. – mondta a hölgy.

-        Úgy szintén. – bólintott Tyler.

-        Nagyon szép ez a kert.

-        Köszönöm. – mondta Julie. – Igyekeztünk.

-        Minden erőveszítést megért. – mosolyogtam. Majd Julie elköszönt, mi pedig Tylerrel beljebb sétáltunk, ahol emberek tömkelege állt. – Mond csak – fordultam Tyler felé. – ez nem Forks- La Push bál?

-        De. – mondta.

-        Akkor Forks hol van? – kérdeztem.

-        Ott. – mutatott egy hatalmas tömeg felé.

-        Világos, de ott nem igazán látok fiatalokat.

-        Igen, mert ott a szülők vannak. – mondta. – Látod azt a kissé kopaszodó férfit, mellette azzal a középidős hölggyel kék koktélruhában?

-        Igen. – mondtam.

-        Na ők Sadie szülei. – mondta.

-        Tessék? – kérdeztem. – Akkor ő is itt lesz? – néztem rá.

-        Minden valószínűséggel. – mondta, mire kaján vigyor ült ki az arcomra.

-        Nem is értem, hogy nem ismertem fel, de hiszen az igazgatónőnk az anyja.

-        Így van. – mondta.

-        De te miért nem azt mondtad, hogy látod ott az igazgató nőt, miért írtad körbe a kék koktélruhás, középidős hölgy? – kérdeztem nevetve. Hiszen tudom, ki az igazgatónk.

-        Azt hittem, hiszen olyan sok ideje nem voltál suliba esetleg elfelejtetted.

-        Ez a banyát? – kérdeztem majd fintorogtam egyet, mire Tyler csak nevetni kezdett, majd egy puszit nyomott a számra. Én is kellőképpen elszórakoztam a viccemen, amikor is a számomra nem kedvelt lányt láttam meg, aki most is csak szikrákat szórt a szemével, én pedig enyhe kuncogásban törtem ki.

-        Mi az? – kérdezte Tyler. Én rá néztem, ő pedig átkarolta a derekam.

-        Látod ott azt a lányt, aki szőke, tűzpiros ruhában van, a fekete szmokingos, szőkésbarna hajú srác mellett?

-        Várj. – nézett körbe Tyler. – Igen. Mi van vele?

-        Rajta nevettem. A neve Sophie.  Ez egy hosszú sztori, de a lényeg, hogy a csaj ki nem állhat, de nem tudom, hogy miért.

-        Hát pedig nem egy csúnyaság. – mondta.

-        Kösz. – mondtam felhúzott szemöldökkel.

-        De te szebb vagy. – fejezte be a mondatot.

-        Persze. – mondtam. És hátrébb léptem, így már Tyler nem ért el. – Már mindegy. Ebből nem magyarázod ki magad. – fordítottam el a fejem megsértetten.

-        Igen? – kérdezte és kaján vigyor ült ki az arcára. – Tényleg így véli, Ms. Tomlinson? – kérdezte. Csak mosolyogtam és megráztam hitetlenül a fejem. szerencsére válaszra már nem volt idő, hiszen megzavarták beszélgetésünk.

-        Ms. Tomlinson. – lépett oda az igazgatónő.

-        Igazgatónő. – mosolyogtam, bár nem önszántamból. Tylert észre se vette mellettem és ezen muszáj voltam nevetni egy kicsit.

-        Meg lep, hogy itt látom. – mondta.

-        Engem is, hogy itt látom önt. – mondtam kissé szemtelenül.

-        A betegeknek otthon a helyük. – parancsolt rám.

-        Egyet kell értenem ezzel. – mondtam. – Ám, szerencsére a betegségem már javulófélben van, úgyhogy nagy sajnálatomra, a polgármesterasszony meghívását el kellett fogadnom, a Tomlinson család nevében. Bár remélem, nem okozok majd problémát a megjelenésemmel és attól még felhőtlenül fogja magát érezni. – mondtam és a monológom talán kissé durvábban hangzott, mint ahogy azt szerettem volna. – További szép estét. – mondtam, majd a partnerem felé fordultam, tudomáson kívül hagyva a nőt, aki sarkon fordult és sértettségében távozott.

-        Nagyon udvariasan elküldted melegebb éghajlatra. – közölte Tyler.

-        Ugyan miért? – kérdeztem. – Csak egyet értettem vele. Engem is meglepett, hogy itt láttam, és tényleg remélem, hogy végre lesz egy felhőtlen estéje, amit nem fogok megzavarni. – mondtam ártatlanul. Na, jó, talán nem teljesen az volt a szándékom, hogy jól érezze magát, hanem végre oda akartam szólni a banyának, és ebben semmi kifogásolni való nem volt. Talán a hangsúlyom nem volt a legmegfelelőbb, de attól függetlenül, nagyon is udvarias voltam.

Pásztázni kezdtem a területet. Tényleg lélegzetelállító volt. Megnéztem az embereket, a ruháikat. A hosszúakat és a rövideket. A színeseket és az egyszínűeket. Hihetetlen, hogy a ruhával meg tudtam állapítani, hogy az adott személynek milyen a személyisége. Az ismeretleneknek csak megtippelni tudtam, de az ismertekhez, igen is illett a ruhájuk.

Ahogy körbe néztem, megakadt a szemem egy ismerős társaságon. Nem is tudom, hogy gondolhattam, hogy nem lesznek itt. Hiszen a megjelenés kötelező. Sophie-t és partnerét már láttam bejönni, de nem igazán figyeltem merre mennek, most azonban kiszúrtam a tűzvörös ruhájú lányt, a sok öltönyös között, majd a szemem összefonódott valakivel. Janet volt az. Egy barna ruhát viselt, hasonló szabású volt mint az enyém. Most először láttam egyenes hajjal, majd gondolkozni kezdtem, vajon mennyi időbe telt? - mosolyodtam el. Rám mosolygott, én pedig rá majd elfordultam és a partneremnek szenteltem a figyelmem és többi osztály- és évfolyamtársamnak, akik időközben érkeztek. Sadie is velük volt, természetesen ki nem hagyott volna egy ilyen estélyt. Egy karibi kék ruhát viselt és csak úgy áradt belőle a keserűség, ahogy közelebb ért és meglátta, hogy Ty a derekamat öleli.

-        Jó estét kívánok! – szólalt meg Forks polgármestere, akit eddig még sosem láttam. – Kérem, foglaljanak helyet – intett a táncparkett két oldalán, hosszan elnyúló asztalok felé. – Nagy szeretettel köszöntök mindenkit az idei Városi ünnepélyen. Bizonyára mindenki tudja, ennek a két városnak történetét, azonban polgármesterségem révén köteles vagyok elmondani. Ez a két város, valaha közös városként működött, amit különböző alapító családok hoztak létre. Azonban egyszer feszültség alakult ki két alapító család között, így a többi család pártolni kezdte azt és a város két részre szakadt. Szeretnénk megőrizni hagyományainkat és megünnepelni a Városi bált, ahogyan azt már előttünk több nemzedék is megtette. A két város, azonban sohasem lesz újra együtt, de ezzel a bállal szeretnénk, ez a látszatot fent tartani. – hallgatott el egy pillanatra a polgármester úr. Meglepett, hogy ezt mondta. „… sohasem lesz újra együtt, de ezzel a bállal szeretnénk, ez a látszatot fent tartani.” Elgondolkoztam ezeken a sorokon. Hogy mondhat ilyet egy polgármester? Ő az első személy, akinek mindig nyitottnak kell lennie mindenre és előresegíteni a békét és a zavargástól mentes életet. Hogy mondhatja, hogy a két város közötti kapcsolat, csak látszat és ez sohasem lesz így. Ha valaki szeretné megpróbálni egyesíteni, se merné megtenni, hiszen ilyen ellentmondásokkal felesleges erőfeszítés lenne. Nem is értem, miért nem Julie mondta a beszédet, bizonyára tartalmasabb és szebb lett volna. – Nem is szaporítanám a szót, kérem, tartsanak velem és csodás feleségemmel a táncparkettre és nyissuk meg közösen a bált, hiszen sose felejtsék el, egyek vagyunk, ahogy ez a város is. Köszönöm a figyelmet. – fejezte be. Majd tapsolni kezdtünk. Ekkora ellentmondást nem gyakran hallottam még megnyitó beszédben.

-        Hölgyem. – tartotta ki nekem a kezét Tyler. Elmosolyodtam majd megfogtam. Ed Sheeran Give me love című száma volt, amire táncoltunk és mintha a párok begyakorolták volna, mindenki egyszerre tudta a lépéseket. Majd pár perc múlva pár csere történt és természetesen az egyik legrosszabb emberhez kerültem.

-        Jake. – mondtam ki a nevét.

-        Gyönyörű vagy. – mondta

-        Kösz. – bólintottam majd tovább táncoltunk. Ahogy az etikett megkövetelni, a pár mindkét felének a másik szemébe kell néznie, azonban ezt nem tudtam megtenni. Egyetlen pillantás is elég lett volna, hogy megint összeboruljon a lelki világom, úgyhogy kerültem a tekintetét. Éreztem, ahogy Jake folyamatosan engem néz, és néha egy két szót hallottam, mintha suttogott volna. Akkor rá pillantottam és a szája csukva volt, ami meglepett. Nem értettem, akkor hogy hallhattam a szavait. – Mostanában nem láttalak. – jelentette ki.

-        New York-ba voltam. – válaszoltam, majd párcsere történt. Természetesen megint nem a legjobb embert kaptam párul. Ahogy Sophie meglátta, hogy Liam-mal táncolok, mintha lángolni kezdett volna a szeme, az idegtől. Nem izgultam, hogy vele kell csevegnem, érzelemmentesen és felettébb ridegen néztem a szemébe. Világos szeme azonban megérintett. Átfutott az agyamon amikor lehallgattam a hangposta üzenetét. A három látomás amiben szerepelt. Kirázott a hideg.

-        Fázol? – kérdezte aggodalmasan.

-        Nem. – vágtam rá gyorsan és zavaromban elnéztem.

Liam volt az utolsó partnerem, a zene elhallgatott. A párok elléptem egymástól, udvarias meghajoltak, majd mindenki visszatért eredeti helyére és párjához. Zaklatott lettem és emiatt úgy éreztem le kell ülnöm. Tyler oda lépett hozzám és aggódni kezdett miattam. Közöltem vele, hogy jól vagyok, de most inkább haza mennék. Felajánlotta, hogy haza visz és marad is velem, de visszautasítottam az ajánlatát, ugyanis egyedül akartam lenni.

Elköszöntem tőle, majd felálltam és eljöttem. Nem akartam haza menni, gondolkozni akartam ezért a kocsival levitettem magam a La Push-i partra. Levettem a magas sarkúm és mezítláb járkáltam a hideg köveken. Elmerültem a gondolataimban, amikor lépteket hallottam. Nagyon megijedtem. Alig mertem hátra fordulni. Eszembe jutott, amik történtek velem és halál közeli félelmem támadt. Megálltam és a követőm felé fordítottam a fejem. Alig láttam, azonban amikor közelebb ért hozzám, felismertem és nem tudtam, hogy féljek e vagy sem. Hátra felé kezdtem lépni, mire felemelte a fejét és megszólalt.

-        Nem foglak bántani. – mondta, azonban én tovább araszoltam hátra. Egészen addig míg megbotlottam és hátra felé kezdet zuhanni. – Ne. – hallottam, majd a keze a derekam köré fonódott.

-        Köszi – préseltem ki a számon. – Liam. – fejeztem be a mondatot.

-        Mond, – nézett rám, de a keze még mindig a derekam körül volt. – mit csinálsz te erre?

-        Honnan tudtad hogy itt leszek? – kérdeztem félve és ki akartam szabadulni az öleléséből.

-        Úgy, hogy mindig ide jövök, amikor gondolkozni akarok. – mondta, de meg mindig nem engedett el. – Én válaszoltam, most te jössz! Mit keresel itt?

-        Gondolkoztam. – toltam el magamtól.

-        Valóban? És miről? – kérdezte kíváncsian.

-        Arról, – gondolkoztam el. – hogy egy nap miért 24 órából áll. – vágtam rá.

-        Hm. – nyögött Liam. – Felettébb különös gondolat. – gondolkozott el, mire elnevettem magam. – Így már sokkal jobb. – mondta. Mire zavaromban csak egy félmosolyt tudtam a számra erőltetni.

-        Miért jöttél el a bálról? – kérdeztem.

-        Nem volt hozzá hangulatom. Csak képviseltem a családot. És te?

-        Szintén. – mondtam. – Nem most élem életem legjobb napjait.

-        Értem. – mondta és válasza meglepett. - Nem is érdekeli? - gondoltam magamban.  – Tudom, mire gondolsz. – mondta

-        Valóban? – kérdeztem cinikusan. – Akkor mire?

-        Arra ami történt, a látomásaidra, erről a világról – hallgatott el egy pillanatra. – és arra, hogy miért beszél mindenki a köztünk lévő kötelékről.

-        Tényleg nem értem ezeket.

-        Talán nem én vagyok az, akinek ezt el kéne mondania. Viszont mellettem biztonságban érzed magad és megtudlak egy pillantással, mosollyal vagy egy érintéssel nyugtatni. – hallgatott el én pedig lefagytam. Ennyire az arcomra van írva? – gondoltam. – Nem. – mondta, de nem értettem mire. – Nincs rád írva. – mosolyodott el. Hátrébb léptem, félni kezdtem. Azonban utánam nyúlt és átkarolta a derekam. – Tudom, hogy ez ijesztő, de nagyon jó is egyben. Megmutatom. – az ölébe fektetett, majd szaladni kezdett. Olyan erővel, hogy belepréselődtem a mellkasába.  Nem mertem kinyitni a szemem, sikítani akartam, de nem bírtam semmit csinálni. Egyszer csak megálltunk és szél fújta arcom égni kezdett. A házunk előtt álltunk. – Gyors házhoz szállítás. – nevetett.

-        Tegyél le azonnal. – kapálóztam.

-        Rendben. – a lábamra állított, azonban nem engedett el és a szája alig pár centire volt az enyémtől. – Egy napon képes leszel mindent végig hallgatni és megtudni milyen is ez a világ valójában, azonban kétlem hogy én fogom elmondani neked.

-        Miért? Hiszen ahogy mondtad te megnyugtatsz.

-        Így van. – mondta. – Ha majd szeretnéd, ott leszek melletted, vigyázni fogok rád és addig is vigyázok majd, csak nem tudod hogyan. – döntötte a homlokát az enyémnek. Azt kívántam csókoljon meg, és ahogy ez átfutott az agyamon ő elmosolyodott és így szólt. – Majd máskor. – elengedett és egy szempillantás alatt tűnt el a sűrű rengetegben. Hirtelen azt se tudtam mihez kezdjek, ott álltam és meredtem magam elé. Hogy lehetséges ez?