13. fejezet - Talán igen

Jól sejtettem, hogy másnap szörnyű bűntudattal kell majd szembenéznem. Így próbáltam mindent és mindenkit elkerülni és gyorsan elhagyni a szállást. Komoly fejfájást okozott, hogy melyik busszal menjek majd haza, hiszen sem Liam-mal, sem Tyler-rel nem akartam együtt utazni. Csodálatos helyzetben vagy Tomlinson. - szidtam magam a fejemben. - Gratulálok.

Beraktam a léceket a buszba, majd a bőröndömet és felszálltam. Hosszas töprengés után úgy döntöttem, hogy inkább én viselem el Liam-at, mint hogy Tyler-nek kelljen engem bámulnia. Úgy éreztem teljesen egyedül maradtam és ezen túl végleg senkim sincs.  Mintha fogságban lennék, mintha szabadulni akarnék bármi áron, de nem lehet.

Az éjszakám nem telt valami túl fényesen. Alig aludtam, így a zene és a busz kissé rázó hatása sikeresen elaltatott és csak Forks előtt nem sokkal keltem fel. Így szerencsére nem kellett végig szenvednem az utat. Azonnal anyát hívtam, aki ujjongó hangon szólt bele a telefonba. Szófukar voltam és nem túl jó kedvű így egyből gondolhatta, hogy valami nincs rendjén. Alig vártam, hogy leparkoljunk. Már javában sötét volt, a levegő párás volt és ködös, mint mindig. Hiányzott. Vártam, hogy itt legyek újra. Haza menjek és egyedül legyek egy kicsit.

Köszönés nélkül távoztam deszkámmal és bőröndömmel az oldalamon. Minél hamarabb próbáltam lelépni, bár azért Tyler-rel sikerül összefutnom.

–        Szia. – mondtam bűnbánó hangon, mire ő bólintott és tovább sétált.

Úgy éreztem a szívembe vágott tőrt most még jobban belenyomták és meg is forgatták benne. Régen sok olyan barátom volt, akikkel csak azért voltam, mert a hírnév vagy egyéb közhelyek úgy kívánták, és nem azért mert szerelmes voltam. Sokszor kellett már szakítanom, de sosem éreztem utána még ennyire mély fájdalmat. Megsértettem valakit, aki nem adott rá okot és ettől rossz embernek érzem magam.

–        Szia Kicsim. – mondta anya. – Mi a baj?

–        Szakítottam Tyler-rel. – mondtam bánatos hangon.

–        Ooh kincsem – mondta anya és megölelt. – Miért? – tette fel a kérdést, amire hirtelen nem tudtam mit válaszoljak, majd egyszer csak kitört belőlem a sírás.

–        Mert nem érzem azt iránta, mint Liam iránt. – zokogtam, mire anya csak még erősebben magához szorított.

–        Jajj drágaságom. – sóhajtott nagyot. Kicsit megvárta, hogy abbahagyjam a sírást, majd beindította a motort és amilyen gyorsan csak tudott hazahajtott. Addig folyamatosan meséltem neki a táborban történteket. Elmeséltem minden jót és rosszat, mindent ami Liam-mal kapcsolatos. Azt mondta, szerinte érez irántam valamit, csak nem érti, hogy akkor miért ilyen. Megkérdezte, hogy szeretnék-e egy kicsit elmenni La Push-ról, mondjuk nyaralni vagy csak New Yorkba, de mondtam, hogy nem kell, itt megoldok mindent.

Hétvégén nem hagytam el a házat, sőt még a szobámat se nagyon. Senkivel nem akartam találkozni. Melegítőbe és kapucnis pulcsiban néztem a kedvenc filmjeim és sorozataimat. De sajnos eltelt ez az időszak és hétfőn reggel igen csak iskolába kellett mennem. Nem akartam, hogy bárki is lássa, hogy milyen nyomorultul érzem magam, így azt tettem, amit ilyen helyzetben New Yorkban tettem volna, jól kicsíptem magam. Farmer, póló, magas sarkú bokacsizma, bőrkabát. Stílusosan felöltöztem, kivasaltam a hajam, kisminkeltem magam és már indultam is.

Kicsit úgy éreztem magam, mint egy sztár, de tetszett azért, hogy az emberek megint úgy megbámultak, mint az első napon. Jó érzéssel töltött el, amikor láttam, hogy legszívesebben az összes fiú az én pasim akar lenni, ami egy kicsit felturbózta az egómat, de tudtam azt is, hogy ha az a fiú, aki kell nekem, így meglátna, nem igazán foglalkozna velem.

A suliban úgy éreztem magam, mint első nap. Megint kitűntem a tömegből, de most egyáltalán nem érdekelt. Figyeltem és szívtam magamba a tudást. Elhatároztam, hogy nem kellenek nekem barátok, hiszen 1 év és úgy is elhúzok innen, addig pedig csak a tanulás a lényeg. Ahogy ezt végig gondoltam, a telefonom rezegni kezdett. SMS-t kaptam egy baráttól, Janet-től. Azt írta, hogy ma Seth-éknél összefutnak a többiekkel, és hogy menjek én is. A hasamban pillangók repdestek és a gondolatom, hogy nem kell nekem senki azonnal meginogott. Vajon tényleg nem kellenek nekem barátok?

Alig vártam, hogy vége legyen a napnak és indulhassak. Tudom, nem ez volt a tervem, de úgy voltam vele, ha már ilyen csini vagyok, már csak azért is megmutatom Liam-nak, hogy velem ne játszadozzon.

Amilyen gyorsan csak tudtam száguldoztam La Push-ra Seth-hez. Így is késésben voltam, hiszen Janet fél kettőt mondott és már lassan negyed háromra járt az idő. Kissé gyomorgörcsöm volt és azért aggódtam, de reménykedtem is. Leparkoltam, majd az ismerős ajtó felé vettem az irányt és bekopogtam. Valery nyitott ajtót, aki nagyon szívélyesen fogadott.

–        Szia Nina. – köszöntött két puszi kíséretében.

–        Szia. – válaszoltam szinten mosolyogva.

–        Nagyon csinos vagy. – jegyezte meg.

–        Köszönöm. – mosolyogtam.

–        Tyler? – kérdezte és az arcomról lefagyott a mosoly.

–        Ez egy hosszú történet. – mondtam, majd besétáltunk a nappaliba. – Sziasztok. – köszöntem és a többiek is vissza nekem, majd Paul sétált oda hozzám.

–        Hello csini. – nevetett majd megölelt. – Mi a helyzet?

–        Minden rendben és nálatok?

–        Itt is. – nevetett. – Csak épp Liam-mal társalogtunk, hogy a Real Madrid vagy az FC Barcelona a jobb csapat.

–        Egyértelmű, hogy a Barcelona.

–        Tessék? – kérdezte Paul kikerekedett szemekkel miközben a hangja legalább egy oktávot ugrott.

–        Látod!? – mondta Liam nevetve miközben kezét pacsira emelte, belecsaptam mire Paul rám nézett.

–        Nina. – szólt hozzám komoran. – Sajnálom, de szakítanom kell veled. Így nem mehet tovább.

–        Túlélem. – nevettem, bár láttam, hogy Liam kiszúrta, hogy a mosolyom nem volt túl őszinte.

Elég meghitt és barátságos volt az előző pillanat és tényleg úgy éreztem minden rendben. Este nem maradtam sokáig, már 6-ra otthon voltam. Haraptam valamit, majd felmentem a szobámba és neki álltam tanulni. Elég sötét volt már és épp befejeztem a matekházim írását, amikor hallottam, hogy valaki kopog az ablakon. A frász jött rám és először nem mertem oda menni, majd a hang hallatára megnyugodtam.

–        Én vagyok az, Liam. – mondta az idegen kintről. Odasétáltam és kinyitottam az ablakot, aki utána felettébb lovagiasan mászott be rajta.

–        Mit keresel itt? – kérdeztem meglepődve.

–        Téged. – válaszolta.

–        Megvagyok. – mondtam és leültem az ágyam szélére.

–        Csak meg akartam kérdezni, hogy minden rendben van-e.

–        Igen, minden. – mondtam kissé bunkón. – Nem értem miért érdekel.

–        Hogy ne érdekelne? – kérdezte mintha én lennék az, aki érthetetlenül beszél.

–        Nem szokott. A sí táborban sem érdekelt. – álltam fel.

–        Mi az, hogy nem érdekel? Mindig is érdekelt és fog is.

–        Igen? – kérdeztem meglepődve. – Elég rosszul mutatod ki.

–        Hidd el veled sem könnyű… – hagyta félbe a mondatot.

–        Veled se, ha ez megnyugtat. Nem nekem vannak hangulatingadozásaim. Nem én vagyok az, aki egyszer kedves és egyszer nem. Aki szerelmet vall, majd a következő pillanatban otthagy.

–        Sosem hagytalak még ott. – mondta és közelebb lépet.

–        Ha ennyire nehéz velem, nem is értem miért keresel, – mondtam durván és keményen a szemébe. – hogy miért vagy most itt és hogy miért kezdünk mindig beszélgetni, ha úgy is veszekedés a vége…

–        Nem tehetek róla, oké? – mondta dühösen, mintha csak egy teher lenne. – Nem tehetek róla, hogy ennyire érdekelsz, hogy a közeledben akarok lenni. Nem tudok neki ellenállni. Százszor elmeséltem már.

–        És én is azt, hogy szintén én sem tehetek róla. – közelebb lépett és megfogta a kezem, majd lágy hangon és szelíd szemekkel beszélni kezdett.

–        Miért kell nekünk mindig veszekedni? – kérdezte.

–        Mert csak játszol velem azért. – mondtam keményen. – Elegem van! És most menj el!

–        Nem játszok veled. – jelentette ki csalódottan.

–        De Liam. – mondtam. – Játszol és elegem van! Menj! – ismételtem el egy párszor majd szomorúan elköszönt és távozott az ablakon.

Az elkövetkező 1 hétben nem találkoztunk. Sem vele sem senki mással. Rengeteget kellett tanulnom és nem adódott alkalom rá. Szerda délután van, csodálatos idő, holnapra nincs semmi tanulnivalóm. A nap csodálatosan sütött, meleg volt és még az utolsó fűszál is napozott. Ennek örömére kiültem az ablakomnál található tetőre és kicsit élveztem a napsütést illetve az életet.

–        Nina! Nina! – hallottam meg egy aggódó hangot.

–        Tessék? – néztem le a földre érthetetlenül.

–        Te meg mit csinálsz ott? – kérdezte zaklatottan.

–        Ülök. – válaszoltam nemes egyszerűséggel.

–        Meg akarsz halni? – kérdezte miközben felugrott hozzám.

–        Nem, ha csak nem akarsz lelökni. – válaszoltam nevetve miközben ő idegesen nézett rám.

–        Ez még viccnek is rossz.

–        Mi bajod van Liam? – kérdeztem.

–        Rossz érzésem támadt, mintha történt volna veled valami, ezért ide rohantam, mire azt kell látnom, hogy te a tetőn ülsz.

–        Nyugodj meg, semmi bajom nincsen. – válaszoltam és becsukott szemekkel a nap felé pillantottam.

–        Szállj le innen. – parancsolt rám.

–        Liam, hagyjál. – válaszoltam teljesen higgadtan, mire megkarolta a derekam és leugrott velem a földre. – Te meg mit képzelsz? Senki nem kért meg rá!

–        De bajod eshetett volna. – mentegetőzött.

–        Liam, már százszor elmondtam neked, hogy hagyj békén. Nem kell rám vigyázni, vigyázok én magamra.

–        Persze vigyázol, meg a hős Tyler. – mondta cinikusan és szemeit forgatta. – Tudom, tudom…

–        Ha nem tudnád… – tartottam egy kis szünetet. – szakítottunk.

–        Hogy? – kérdezte és hangja ellágyult.

–        Jól hallottad.

–        Mikor? – kérdezte.

–        A sí tábor utolsó napján. – válaszoltam majd egy kicsit elgondolkozott.

–         Akkor a múltkor miért küldtél el? – kérdezte, bár kérdése meglepett.

–        Mert attól még semmi sem változott. Neked ugyan úgy van barátnőd és ugyan úgy játszol vele, mint velem is.

–        Ez nem igaz! – mondta. – Én nagyon kedvellek Nina, bár ezt már egy párszor elmondtam.

–        Igen. – helyeseltem. – Csak épp nem mutatod ki.

–        Ez nem igaz! – mondta megint. – Engem csakis te érdekelsz. – fogta meg a kezem. Erre nem tudtam mit feleljek. Úgy éreztem egészen a szívemig hatolnak a szavai és menten kiugrik a helyéről, közben mégis úgy éreztem valami miatt mégis haragszom.

–        Liam, ne mond ezeket! – mondtam kissé erőtlenül. – Semmi sem változott.

–        De még változhat. – mentegetőzött. – Veled akarok lenni. – jelentette ki határozottan.

–        Mégsem változtatsz. – mondtam hitetlenül.

–        Megteszem! – hajolt közelebb.

–        Menj el Liam. – mondtam könyörtelenül.

–        Sziasztok. – hallottam meg anya hangját, aki pont a legjobbkor jött.

–        Jó napot Mrs. Tomlinson. – köszönt Liam udvariasan, hátrébb hajolt, azonban a kezemet még mindig nem engedte el. Mint, aki nem teljesen vett tudomást anyáról.

–        Miért vagytok itt kint? – kérdezte. – Miért nem jöttök beljebb?

–        Liam már épp indul. – válaszoltam gyorsan és a szemébe néztem.

–        Igen. – válaszolta kissé zavarodottan. – Gondold át. – nézett rám és lágy szemei mintha beszéltek volna hozzám, majd egy puszit nyomott az arcomra. – Viszlát Mrs. Tomlinson. – mosolygott anyára. – Nagyon örültem.

–        Én is Liam. – mondta anya barátságosan, majd elkezdett az utca felé sétálni és eltűnt. Dermedten álltam ott és úgy éreztem földbe gyökerezett a lábam. A szívem hevesen vert és úgy éreztem kiugrik a helyéről. – Mi volt ez? – kérdezte anya kizökkentve a gondolkozásból.

–        Semmi. – mondtam szerényen, majd bementem a házba.

Anyával lefutottuk a szokásos köröket a beszélgetésben: kinek milyen napja volt és mit csinált, majd vacsora után mind a ketten elvonultunk a saját szobánkba. Nem voltam teljesen képben, hiszen folyamatosan Liam-an járt az eszem. Nem tudtam felfogni, hogy nekünk miért kell folyamatosan veszekednünk, hogy miért nem tudunk csak egymás karjaiba omolni és hevesen csókolózni miközben élvezzük egymás társaságát.

Figyelem elterelés céljából, megnéztem az egyik kedvenc filmemet, a Nász-ajánlatot. Kimerem mondani, hogy talán a kedvenc színésznőm Sandra Bullok. Egészen a végéig sikerült elterelnie a gondolataim, de amikor is Andrew utána megy és szerelmet vall a munkatársai előtt Margaretnek, azonnal Liam jutott az eszembe és az, hány féle képen adta már a tudtomra, hogy többet érez irántam.  Hiszen elmondta már veszekedés közben, kiabálva és sírás közben is. Síelve a hó pályán féltékenység miatt, érzékien és lágyan, amikor csak ketten voltunk, de valahogy sohasem happy end a vége.

Hirtelen ötlettől vezérelve kezembe vettem a telefonom és tárcsázni kezdtem. Ekkor láttam csak meg, hogy már negyed 1 van. Már épp ki akartam nyomni, amikor felvette.

–        Szia. – szólt bele mély és lágy hangon.

–        Szia. – köszöntem én is. – Nem keltettelek fel? – kérdeztem aggodalmasan.

–        Nem. – válaszolta. – Még fent vagyok. Gondolkoztam.

–        Tényleg? – kérdeztem meglepődve.

–        Igen.

–        Én is. – beszélgettünk tőmondatban.

–        Micsodán? – kérdezte kíváncsian.

–        Rólunk. – válaszoltam majd a vonal végén csönd lett.

–        Meglep. – mondta, bár hangja teljesen normális volt.

–        Tényleg? – kérdeztem és a kérdés végén elnevettem magam.

–        Nem. – nevetett ő is, majd szünetet tartott. – Én is rád gondoltam.

–        És mire jutottál? – kérdeztem, és kényelmes pozícióba helyezkedtem. Tudtam, túl vagyunk a kezdeti nehézségen és, hogy hosszan tartó beszélgetés következik.

–        Hogy nem szeretek veled veszekedni. – mondta lágy hangon. – Nem is értem miért szoktunk.

–        Mert felettébb makacs vagy!? – kérdeztem nevetve.

–        Haha. – hallatszott a cinikus nevetés a vonal végéről. – Akkor rólad ne is beszéljünk.

–        Na, kösz. – válaszoltam.

–        Mit szolnál hozzá, ha békét kötnénk? – ajánlotta fel.

–        Békét? – kérdeztem kíváncsian. – Azt hittem barátok vagyunk és nem ellenségek.

–        Persze. – válaszolta. – Barátok. – mondta lágyan és kissé szomorúan.

–        Barátok. – ismételtem.

–        Mikor lehetünk többek? – kérdezte egy perc szünetet tartva.

–        Amint a zavaró tényező megszűnik. – válaszoltam sokatmondóan.

–        2 napot kérek. – vágta rá.

–        Nem hiszem, hogy ennyi idő elég lesz lezárni ezt a kapcsolatot… – mondtam hitetlenül.

–        Kössünk alkut. – ajánlotta fel.

–        Hallgatlak. – feleltem kíváncsian.

–        Pénteken meddig vagy suliba? – kérdezte.

–        Fél 1-ig. – válaszoltam, de még mindig nem értettem mit akar.

–        Rendben. Szóval az alku: – kezdett bele én pedig türelmesen hallgattam. – péntek délután a suli előtt foglak várni fél1-kor.

–        Eddig oké. – mondtam. – Mi az alku rám eső része?

–        Az hogy jó kedved lesz, olyan gyönyörű leszel, mint mindig és eljössz velem valahova. – ez a mondat mosolyt csalt az arcomra és hirtelen nem tudtam mit válaszoljak.

–        És honnan tudom majd, hogy nem lesz már Sophie a képben? – kérdeztem cinikusan.

–        Holnap este találkozunk Sam-éknél. Megbeszélem a többiekkel is és annyi embert kérdezhetsz majd meg, amennyit csak akarsz. Na, mit szólsz?

–        Talán lehet róla szó. – erőltettem ki magamon, miközben belülről majd felrobbantam.

–        Talán lehet róla szó? – kérdezett vissza.

–        Talán… – hagytam félbe a mondatot, egy röpke gondolkozás után válaszoltam. – Igen.

–        Redben, akkor holnap este. – szervezkedett és hangja felettébb önelégült és boldog volt.

–        Ott találkozunk. – mondtam, majd mosolyogni kezdtem.

–        Szép álmokat szépségem. – mondta majd a válaszom után kinyomta a telefont.

Hihetetlen energiát éreztem és máris pillangók röpködtek a hasamban. Azonnal az aznapi ruhámon kezdtem el gondolkozni, és hogy vajon hova megyünk. Nem gondoltam étterembe vagy valamilyen publikus helyre. Liam-at ismerve, valamilyen kis eldugott helyre fogunk menni, ahol csak kettesben lehetünk. El se hiszem, hogy ez létezhet, és hogy tényleg Liam Michelson-nal fogok randizni pénteken.

Hirtelen álomba szenderültem és másnap a telefonom csörgésére lettem figyelmes. Egy SMS volt Liam-től. Mindössze két szóból állt: „Bevetésre fel.” Innen tudtam, hogy a tegnapi beszélgetés tényleg megtörtént és nem csak álmodtam.  Próbáltam csinosan felöltözni, de semmi extrát magamra aggatni, hiszen a randi csak holnap lesz. Úgy éreztem, hogy ezt azonnal meg kell osztanom Janet-tel, így tárcsázni kezdtem. Amilyen gyorsan csak lehetett próbáltam elmesélni neki a történteket és a jókedve még jobban feldobott, hiszen egy-egy mondatom után, mindig ujjongott, mint egy pom-pom lány.   Ennek következtében jócskán elmaradtam a készülődéssel így gyorsan leráztam és a reggeli teendőimmel foglalatoskodtam. Sikerült pár percet késnem a suliból, de most egyik tanárom vagy diáktársam sem tudta volna elrontani a kedvem. - Te jó ég, mi lesz velem holnap. - futott át az agyamon. 

Szerencsémre a nap gyorsan eltelt és már csak a délutánt kellett kibírnom, hogy találkozhassak a többiekkel és bebizonyosodjon, hogy Liam sikerrel járt e vagy sem.

Este már nem tudtam, mit kezdjek magammal annyira izgatott voltam. Nagy nehezen eljött a 7 óra így kocsiba pattantam és áthajtottam Sam-ékhez. Tényleg ott voltak a többiek is és mivel felettébb jó volt az idő, alkalmunk nyílt egy kis tábortüzet gyújtani. Gyorsan végigszaladtam az embereken és Sophie-t tényleg nem láttam sehol. Vajon Liam sikerrel járt? - tettem fel a kérdést magamban. Körbesétáltam, hogy mindenkinek köszönjek, azonban Liam még nem volt itt. Rossz előérzetem támadt, hiszen ez nem a legjobbat sugallja. Úgy éreztem kétségeimben megfulladok, amikor is Liam elősétált a fák közül és közelebb jött, egyedül. Engem csakis ez érdekelt. Az hogy egyedül van, és hogy holnap már velem lesz.

Odasétált adott egy puszit az arcomra és jó szorosan magához ölelt. Ez volt a mi nem épp baráti köszönési formánk. Az este barátian és csendesen telt, majd éjfél körül készültem haza indulni.

–        Nos, srácok – álltam fel. – én megyek.

–        Máris? – kérdezte Emily.

–        Igen. – mosolyogtam rá. – Holnap kelnem kell. – Emily tudomásul vette és elköszöntem a többiektől.

–        Elkísérlek. – mondta Liam udvariasan, mire én csak bólintottam egyet. Előtte azonban sikerült elkapnom Janet pillantását, ami eléggé sokatmondó volt. A hasamban pillangók repkedtek megint. – Remélem jól érezted magad. – mondta séta közben, hogy megtörje a csendet.

–        Igen. – mosolyogtam rá, mire ő nevetni kezdett. – Mi az? – kérdeztem.

–        Rólunk beszélnek. – intett a fejével a többiek felé, mire én is elnevettem magam.

–        Hát hogyne. – mosolyogtam és megálltunk a kocsimnál.

–        És megtudtad, amit szerettél volna? – kérdezte, miközben megfogta a kezem.

–        Nem tudom. Nem vagyok benne biztos. – néztem rá.

–        Biztos lehetsz benne. – mondta. – Megmondtam neki.

–        Hogy fogadta? – kérdeztem kicsit sajnálkozóan, miközben egyáltalán nem sajnáltam, sőt, örültem, hogy végre nem kell elviselnem a társaságát.

–        Szörnyen. – nevetett Liam, mire belőlem is kitört a nevetés.

–        És te hogy vagy? – kérdeztem komolyan.

–        Egyre jobban. – mosolygott rám lágyan és közelebb húzott. – Remélem a holnap még áll.

–        Persze. – hebegtem.

–        Akkor jó. – mosolygott, majd kinyitotta nekem a kocsi ajtót. Oda sétáltam és felé fordultam.

–        Szép álmokat. – mondtam majd ágaskodva egy kicsit, puszit nyomtam az arcára és beültem. Bezárta az ajtót, kacsintott egyet, majd elhajtottam.

Alig vártam, hogy reggel legyen. Minél gyorsabban ágyba akartam bújni, mondván, hogy így hamarabb lesz reggel. Már épp az ágyban feküdtem és lehunytam a szemem, amikor a telefonom rezgett egyet és világítani kezdett. Liam volt az. „Remélem épségben haza értél. Már én is itthon vagyok és csak a holnapra tudok gondolni. Szép álmokat Nina. - L.” Természetesen ezek után még annyira se tudtam elaludni. Már szó szerint kényszerítenem kellett magamat arra, hogy lecsukjam a szemem, és hogy ne rá gondolják. Gondoltam már kis birkákra a legelőn és folyó menti hableányra is, de az álom azért sem jött a szememre. Semelyik közösségi oldalon nem történt semmi érdekes, bár ez érthető, hiszen éjjel van már. Úgy döntöttem, gyorsan leírom Kathi-nek a fejleményeket. Olyan hosszúra sikeredett, hogy az ujjamba már görcs állt és a végére a szemem is kifolyt a helyéről, azonban az álmosság is rám tört így gyorsan befejeztem a történetet, leraktam a telefonom és hagytam, hogy az édes álmok beférkőzzenek a fejembe.

Reggel felettébb álmosan keltem. Egyáltalán nem tudtam kipihenni magam az éjjel. Bár nem aludtam rosszul, attól függetlenül mégis fáradt voltam. Nem sok kedvem volt a mai naphoz, azonban mégis boldogsággal töltött el, hogy Liam-mal töltöm a délutánt. Nem tudtam, mire számítsak, így nem vittem túlzásba az öltözködést. Felvettem egy világos színű koptatott farmert, egy szűk fehér felsőt, fehér tornacipőt és fekete bőrdzsekit. Természetesen, ha operába mennénk, akkor az öltözetem eléggé illetlen lenne, de minden egyéb helyre közel megfelelő, így mellé nyúlni nem igazán tudok. Megbeszéltem anyával, hogy ma ő visz suliba és emiatt persze jött a szokásos reggeli műsor. Sosem veszekszünk, csak mindig elmondja, hogy nem érti, hogy miért kell ennyit készülnöm. Nem tudtam eldönteni, hogy kivasaljam, vagy begöndörítsem a hajam, így végül a göndörítés mellett döntöttem és hatalmas loknikat csináltam a tincsek végére. Feltettem egy enyhe, mindennapos sminket és csak reménykedni tudtam benne, hogy Liam-nak tetszeni fog. A csodával határos módón hétágra sütött ma a nap, így felvettem a fekete, kissé szögletes, kissé kerek „cicás” napszemüvegem és lementem a lépcsőn.

Rohannom kellett, hogy beérjek az első órámra. Megint hihetetlenül érdekfeszítően telt és csak az órát néztem, ami mintha nem is előre, hanem sokkal inkább hátrafelé járt volna. Majd a csengő, mintha valami felszabadító zaj lett volna, mentett meg attól, hogy belehaljak a várakozásba. Mivel az első órát ilyen szörnyen viseltem, a többit még inkább, de főleg az utolsót. Rendkívül unalmas dologról tanultunk és tényleg úgy éreztem már tűkön ülök. Próbáltam figyelni és jegyzetelni remélve, hogy ezzel jobban telik az idő és legalább tudok majd tanulni is, de nem sikerült. Egyre csak az órát figyeltem és az utolsó percek igazán kibírhatatlanok voltak. Természetesen pár perccel később engedtek ki minket és szívem szerint egyenesen a parkolóba rohantam volna, de nem akartam, hogy én legyek az, aki vár, így inkább még elmentem a női mosdóba. Kezet mostam, megigazítottam a sminkem és a hajam. Legalább ötször kisimítottam a pólómat és a nadrágom, majd felvettem a dzsekim, a táskám, a napszemüvegem és elindultam a parkoló irányába olyan gyorsasággal, mint aki legalább ballagáson vesz részt. Zavaromban még a telefonom is elő vettem és azt kezdtem el nyomkodni. A gyomromban pillangók repdestek és görcsben állt az egész. A torkomban gombóc nőtt és a szívem majdnem kiugrott a helyéről. Majd az ajtóhoz értem és kiléptem rajta. Körülnéztem és azonnal elmosolyodtam. Nem lehetett nem észrevenni Liam-at, aki lélegzet elállítóan nézett ki. Nem közvetlenül a bejárathoz állt, de azért a lábam se szakadt le a helyéről, mire oda sétáltam. A kocsi már eleve feltűnő volt, hiszen egy gyönyörű szép, ezüst BMW-vel érkezett. Hátul csapott, elől hosszúorrú, 5 ajtós kis csoda volt. Ő az anyósülés oldaláról a kocsinak támaszkodott és a telefonját nyomkodta. Fekete farmert, tornacipőt, fehér pólót és fekete bőrdzsekit viselt, fekete napszemüveggel. Kicsit se passzol az ízlésünk. – nevetem el magam. Éreztem, hogy mindenki minket bámul.

–        Szia. – köszönt abban a pillanatban, hogy odaértem és levette a napszemüvegét.

–        Szia. – mondtam lágyan, mosolyogva és egy puszit nyomott az arcomra.

–        Minden rendben van? – kérdezte.

–        Persze. – mosolyogtam. – Csak izgulok. – vallottam be az igazságot.

–        Nem kell. – nevetett. – Nem foglak bántani. – mondta, mire én csak bólintottam egyet. – Nagyon szép vagy. – bókolt.

–        Köszönöm. – mosolyogtam és a szavai egészen a szívemig hatoltak. Tetszem neki és ez máris örömmel töltött el.

–        Indulhatunk? – kérdezte.

–        Persze. – válaszoltam és az anyósülés felé kezdtem el sétálni. Kinyitotta nekem az ajtót, beszálltam, majd ő is beült a másik oldalon. – Hihetetlenül szép ez a kocsi. Honnan van? – kérdeztem, mire ő nevetni kezdett.

–        Tudod, attól még, hogy rendszerint gyalog járok, még van kocsim. – nevetett mire én csak egyetértően bólintottam egyet. – Meg amúgy is, adjuk meg a módját. – kacsintott majd felvette a napszemüvegét. – Hadd tudja mindenki, hogy a suli legszebb csajával randizom. – mosolygott kacéran, majd kitolatott és elszáguldoztunk a parkolóból.

Biztos voltam benne, hogy most már mindenki észrevett minket. Ha eddig az idegen kocsi nem keltette volna fel a figyelmüket, a hangos kocsikerék nyikorgás és a füst egészen biztosan. De nem érdekelt. Hidegen hagyott, hogy azon gondolkoztak-e ki az a hülye, aki száguldozik, vagy azon kinek van ilyen jó kocsija. A lényeg, hogy ez a hülye engem várt és velem lesz egész délután.

–        Elárulod hová megyünk? – kérdeztem.

–        Nagyon kíváncsi vagy igaz? – nevetett.

–        Igen. – válaszoltam. – Remélem teljesen jó a szerelésem.

–        Tökéletes lesz.  – mondta és kinézve az ablakon láttam, hogy elhagyjuk a várost, majd Liam-ra néztem, aki rögtön értette az arckifejezésem.

–        Remélem, elvihetlek egy olyan helyre ahol még nem jártál, és ahova csak egy magamfajta srác vihet el. – mosolygott. – Azt szeretném, hogy különleges legyen. – mosolygott szelíden. Azt hittem mentem megzabálom. Természetesen csak elpirultan mosolyogtam, de megszólalni nem tudtam. Erdős, földútra tértünk és egyre csak haladtunk befelé, majd egy idő után a kijárt földút is eltűnt, de mi haladtunk tovább. Kissé rázós lett az út, majd Liam egyszer csak leparkolt és rám mosolygott.

–        Megérkeztünk. – kicsit zavartan nézhettem rá, mert nevetni kezdett. – Remélem tetszeni fog. Gyere.

Kiszállt a kocsiból, majd én is. A táskámat ott hagytam, egyedül csak a telefonom hoztam magammal. Megfogta a kezem és sétálni kezdtünk. Egy lankás, erdős részen sétáltunk. Fatörzsek mindenhol, csúszós fűcsomók, kisebb-nagyobb gödrök. Igazán nem tudtam elképzelni hova megyünk. Liam közölte velem, hogy csukjam be a szeme, ő pedig így vezetett tovább. Most már igazán esetlen voltam, legalább háromszor meg is csúsztam. Majd megálltunk. Elengedett én pedig egyedül álltam, de a szemem még nem mertem kinyitni.

–        Kinyithatod. – mondta és hangjában bujkált némi izgatottság és szerénység.

 Hallgattam rá. Kinyitottam a szeme és a látvány elkápráztatott. Egy kis tó mellett álltunk. A partján hatalmas kődarabok és egy kis kör alakú építmény, amely már belelógott a tóba is. Néhol oszlopok álltak, de kissé romos volt. A kör alakú betonplaccon egy pléd leterítve, körülötte minden féle apróság.

–        Hogy tetszik? – kérdezte, mire én hozzábújtam és válaszoltam.

–        Csodálatos. – mosolyogtam.

Közelebb sétáltunk, majd leültünk, elkezdtünk beszélgetni és enni. Bőven volt minden. Szendvics, gyümölcs, üdítő, fánk.

–        Mi ez a hely? – érdeklődtem. Kinézetéből, leginkább egy ókori római templom jutott az eszembe, tető nélkül a jellegzetes oszlopok miatt.

–        Egy régi templom hátsó udvara volt. Még az előtt rombolták le, hogy rezervátumot csináltak a területből.

–        Miért? – kérdeztem.

–        Ez a templom, bár kívülről teljesen normálisan nézett ki, belülről kicsit sem volt szokványos. A legenda szerint a sámánok itt éltek. Ez volt a szentélyük. Itt varázsoltak vagy átkoztak meg valakit. A dédszüleim itt változtak át farkassá legelőször. Ez a farkasok szentélye volt. – mesélte, míg én körbe jártam a placcot. Szemem kikerekedhetett a hallottakra, mert Liam elnevette magát. – Ne aggódj nincsenek itt szellemek, akik visszajárnak kísérteni.

–        Eddig ez nem jutott az eszembe. – nevettem. – De köszi.

–        Kicsit hátborzongató tudom, de én nagyon szeretem ezt a hely. – mosolygott.

Órákon keresztül ülhettünk a hatalmas kék pléden, amiket még különböző színű párnák is díszítettek. Megállás nélkül beszélgettünk.

–        Ezt mikor varázsoltad ide? – kérdeztem.

–        Volt rá időm. – mosolygott.

Sokat meséltem New York-ról, ahogy ő is a farkas énjéről. Meglepődtem magamon hogy nem riadtam vissza a hallottakról. Sokkal inkább úgy éreztem egy mesét hallgatok végig.  Hihetetlen volt a számomra, hogy minden, amit hallok igaz lehet.

Nézelődni kezdtem. Ekkor láttam csak meg, hogy a víz csodálatosan tiszta. Egészen az aljáig lelátni. Körülöttünk minden zöld. Fák, virágok hálózták be az egész területet. A tó másik oldalán hatalmas kőfal, a hegység oldala. Fehér sziklák, kisebb nagyobb kőtömbök mindenhol. Lila, fehér, sárga virágok tűnnek ki a zöld levelek közül és körülöttünk pillangók és apró, kicsi, fénylő bogárkák repkednek.

–        Meseszép ez a hely.

–        Örülök, hogy tetszik. – mosolygott. – Szeretnék mutatni valamit.

–        Rendben. – mosolyogtam rá. Felállt és a kezét nyújtotta.

–        Bízol bennem? – kérdezte mire én csak bólintottam egyet, majd hirtelen felkapott az ölébe. Egy kisebb sikítás hagyta el a számat, melynek hallatára elkezdett nevetni. – Foglak, – mondta lágyan és biztatóan – ne félj! – Egy kisebb fuvallatot éreztem és hirtelen a hegy csúcsán álltunk. Pontosabban annak a kőfalnak a tetején, ahonnan lenézve pont a kis tavat láttuk. – Ez a kedvenc helyem. – kezdett el mesélni Liam. –  Annyira megnyugtató. – ölelt meg szorosan. – Ha elnézel jobbra, látod a naplementét, ahogy eltűnik a horizont mögött. Látod az erdőt, a hegyeket. Ha elnézel balra, látod a város fényeit. – Elengedett és sétálni kezdett. – Ha le akarok nyugodni, ha csak egy kis magányra vágyok, mindig ide jövök. Ez az én rejtekhelyem. – állt meg egy pillanatra. – Itt elbújhatok a világ elől.

–        De nekem most mégis megmutattad. – mondtam és láttam, hogy felvetésem meglepi.

–        Igen. – lépett közelebb – Mert azt akarom, hogy te tudj róla.

–        Miért? – kérdeztem és kérdésem hallatára arca igen csak megváltozott.

–        Mert te különleges lány vagy. Azt akarom, hogyha sehol nem találtok, te akkor is tudd, hogy hova kell jönnöd, hogy rám találj.

–        Igyekszem majd megjegyezni az útvonalat hazafelé. – mosolyogtam, de tudtam, hogy ez Liam-nak nagyon fontos dolog. – Örülök, hogy ezt megmutattad nekem. – néztem rá meghitten és váltottunk néhány különlegesen érzelmes pillantást.

–        Mikor kell haza menned? – kérdezte.

–        Mivel holnap szombat, így amikor csak akarom.

–        És mond, – lépett még közelebb. – nagyon sietsz haza?

–        Nem mondanám. – mosolyogtam és az ő szája is mosolyra nyílt.

Leültünk és tovább beszélgettünk a szakadék szélén. Egészen megnyugodtam és nem is gondoltam, hogy egy méterre van tőlem a hideg víz. Liam társaságában csak úgy repült az idő. Egyszer sem jutott eszembe, hogy elővegyem a telefonom, csak amikor Liam-é megszólalt és felvette. Akkor láttam csak meg, hogy már negyed 7 van. Hihetetlennek tűnt, olyan volt, mintha mindössze 2 órája lennénk együtt.

–        Jake volt az. – tette le a telefont. Nem vártam el tőle, hogy elárulja kivel beszélt, ám ő mégis megtette és ez jól esett. Úgy éreztem, semmit nem titkol előlem. – Azt mondta, Sam-éknél van egy kis összejövetel és meghívtak rá.

–        Oké. Értem. – mondtam. – Akkor én haza megyek.

–        Miért? – kérdezte érthetetlenül.

–        Mert téged hívtak meg. – válaszoltam.

–        Igen. – mondta. De láttam rajta, hogy még mindig nincs meg a fonal.

–        Csak téged Liam. – mondtam.

–        Ja. – nyújtotta el az „a” hangot. – Természetesen téged is. – nevetett. – De hülye vagyok.

–        Tuti? – kérdeztem.

–        Igen. – válaszolta.

–        Rendben. Lassan indulhatunk is. – mondtam.

Liam bólintott egyet a fejével, felállt, felsegített majd megfogta a kezem és sétálni kezdtünk. Majd rájöttünk, hogy sokkal egyszerűbb és biztonságosabb is, ha ő visz le a karjaiban. Így megint becsuktam a szemem, belebújtam a mellkasába és hagytam, hogy vigyen. Majd amikor már kevésbé veszélyes terepen voltunk, letett, megfogta a kezem és tovább sétáltunk a kocsi felé. Annyira varázslatos volt. Nem kényszer volt. Nem kellett odafigyelnem mit hogyan csinálok. Nem kellett megjátszanom magam. Az voltam, aki vagyok és Liam-nak tetszett. 

Beültünk a kocsiba és elindultunk Sam-ékhez. Egészen a főútig Liam minden egyes pillanatban, amikor lehetősége nyílt rá megfogta a kezem, vagy rátette a kezét a combomra. Nem tudom, hogy viselkedjek vele a többiek előtt. Egyértelmű, hogy nem vagyunk még együtt és nem is akarom, hogy megtudják, míg nem hivatalos. Nem mintha amúgy már nem mindenki ezen csámcsogna, de szeretném egy kicsit kiélvezni. Eddig, mindig az volt az első dolog, amikor valakivel együtt voltam, hogy megosztottam a fél világgal. Nem voltam szerelmes, rendszerint nem is egy kapcsolat volt. Ezt nem akarom elszúrni. Ez most más, mint az eddigiek. Lehet, hogy azért mert megváltoztam, mert megváltoztak a dolgok és érettebb lettem, de ez a dolog köztem és Liam között teljesen más és tetszik.

–        Min gondolkozol? – kérdezte.

–        Ööh. – mondtam zavaromban. – Semmin. Csak elbambultam. – mosolyogtam rá, majd ismét kinéztem az ablakon, egyszer pedig csak leparkoltunk Sam-éknél.

–        Ezt nem hiszem el. – mondta mérgesen és mire feleszméltem, Liam már nem volt a kocsiban. Gyorsan én is kiszálltam és utána siettem. Láttam egy számomra ismeretlen kocsit, de tudtam, hogy Liam felismerte. Majd megláttam a probléma forrását, Sophie-t. – Te mit keresel itt? – kérdezte Liam idegesen.

–        Meg lettem hívva. – válaszolta Sophie fennhangon.

–        Sziasztok. – jött oda Jake mosolyogva. – Szia Nina. – adott egy puszit és láthatóan nem értette, hogy mibe sétált bele. Sophe kapva az alkalmon gyorsan el is sétált tőlünk a többiekhez. – Mi újság? – kérdezte. – Hogy jöttél?

–        Minden oké. – válaszoltam gyorsan. – Liam-mal.

–        Veled haver? – kérdezte Jake, ekkor vette csak észre Liam szinte fújtató fejét

–        Őt ki hívta meg? – kérdezte idegesen Sophie-ra mutogatva.

–        Én. – mondta Jake. – Baj? – kérdezte érthetetlenül.

–        Szakítottunk. – válaszolta Liam.

–        Mikor? – kérdezte Jake meglepődve.

–        Pár napja. – válaszolt Liam tőmondatokban, miközben megfogta a kezem. – Miért kellett meghívnod? – kérte számon.

–        Eddig az volt a baj, hogy soha nem hívjuk sehova, gondoltam jó fej leszek és meghívom. – válaszolta Jake mentegetőzve.

–        Nem kellett volna. – mondta Liam feldúltan.

–        Tudom, hogy kínos így szakítás után, de csak megvagytok egymás mellett nem? – tervezgetett Jake. – Ennyit kibírtok.

–        Nem ezzel van a gond, mert én elviselem. – tartott egy kis szünetet és rám nézett. – Hanem – mondta és felemelte a kezünket. Láttam Jake arcán a megvilágosodást, aki komorságból, örömbe csapott át.

–        Na, végre. – könnyebbült meg. – Már itt volt az ideje. Erre koccintani kell. – nevetett.

–        Ne. – vágtam közbe. Jake arca eltorzult és láttam, hogy Liam sem érti, igazán miért tiltakozok. – Ne kiabáljuk még el, oké? – kérdeztem mindkettőjüktől. Jake csak bólintott egyet, azonban láttam, hogy Liam zavarodott és szomorú, azonban nem éreztem, hogy ezt most itt kene megbeszélni, így elengedtem a kezét és Jake-kel sétálni kezdtem. Tudtam, hogy rosszul esik neki és a lába is földbe gyökerezett, azonban nem tudtam mit csináljak.

Elvegyültem a többiek között és nem mondtam senkinek semmit. Jake-t megeskettem, hogy ő is hallgatni fog, de Liam-mal nem tudtam mit csináljak. Rossz kedve volt, nem beszélt senkivel, vagy inkább csak alig. Mindenki tőlem kérdezgette, hogy mi baja és mindenkinek a Sophie-val való szakításra hivatkoztam, holott tudtam, hogy az kicsit sem hatotta meg.

Egyszer csak eltűnt én pedig úgy döntöttem, hogy utána megyek és megkeresem. Egy kis fatörzsnél ült egyedül. Közelebb sétáltam hozzá.

–        Szia. – köszöntem kedvesen és közelebb sétáltam, de ő nem köszönt. – Szabad? – kérdeztem, mire csak egyet bólintott a fejével. Egy darabig ültük egymás mellett, nem beszélgettünk, még csak a szemét sem emelte rám. Megsimogattam a karját, de nem reagált. Fújtam egy nagyot és elnéztem a másik irányba, amikor egyszer csak felállt. – Liam. – szóltam hozzá, mire rám emelte a tekintetét. – Beszéljük meg.  – mondtam könyörögve.

–        Mégis mit? – háborodott fel.

–        Ne legyél így kiakadva. – csitítgattam.

–        De ki vagyok. – csattant fel. – Azt hittem, minden rendben van. Minden tök jól ment ma.

–        Igen. – értettem vele egyet.

–        Akkor? – kérdezte.

–        Liam ez nem olyan egyszerű. – mondtam, de láttam, hogy nem engedi, hogy annyiban hagyjam a mondani valóm. – Miért vagy kiakadva? Nem haladhatunk kis léptekben? Ez csak egy randi volt.

–        Mennyit akarsz, 100-at? – kérdezte felettébb durván.

–        Ez gonosz volt. – mondtam csalódottan és lesújtóan. – Gyerekes vagy.

Mondtam ki és ott hagytam. Elsétáltam. Nem értettem, miért kell mindent ennyire siettetni. Haza akartam menni, de eszembe jutott, hogy Liam-mal jöttem így kénytelen voltam visszafordulni. Mire oda értem, láttam, hogy már Sophie ott van. Ez elég volt ahhoz, hogy tudjam mit csinálnak. Szíven ütött. Nem is vagyunk együtt, de még mindig a volt barátnőjét csókolja. Elkapott a sírás, remegni kezdtek a lábaim és elkezdtem visszafutni a kocsihoz. Ezt Liam is észre vette, aki azonnal utánam jött.

–        Nina. – kiabált. – Várj.

–        Hagyj! – kiabáltam, míg utol nem ért.

–        Nem az történt, amire gondolsz. – mondta mentegetőzve.

–        Nekem nagyon annak tűnt. – mondtam könnyes szemekkel. – Mindig ez lesz?

–        Mire gondolsz? – kérdezte.

–        Még nem is vagyunk együtt, de te ezt csinálod. Szerinted ez fair? – kérdeztem – Szerinted én hogy érzem most magam?

–        Ő támadt le. – mentegetőzött.

–        Nem hiszem, hogy nem tudtad azt mondani, hogy ne. – láttam az arcán, hogy igaz volt, amit mondtam és nekem ez pont elég volt. Tovább sétáltam, ugyanis szólni akartam Jake-nek hogy vigyen haza.

–        Akkor ez most mit jelent? – kérdezte utánam kiabálva.

–        Ne keress többet Liam. Ígérem én se foglak. – fordultam el sírva és még gyorsabb léptekkel száguldoztam el onnan.