7. fejezet - Egyedül

Fel kellett fognom az imént hallottakat. Nem értettem mégis mi folyik itt, mi ez a nagy ijedtség. Mi van Jared-del? Mit kell megtudnom? Hol nem maradhatok?

-      Mi folyik itt? – kérdeztem.

-      Lányok, a határ felől megyünk. Nina velünk marad. Janet te vigyázol majd rá. Én, ahogy csak tudok, megyek Cullen-ékhez, ti pedig maradtok a ti oldalatokon.

-      Egy oldalon állunk? – kérdezte Valery döbbenten.

-      Nagyon úgy tűnik, szóval nem lehet kicsi a gond. – szűrte a foga között Bella.

-      Sam mit mondott? – kérdezte ismét Valery.

-      Azt, hogy előbb utóbb meg kell tudnia és a legfontosabb a biztonsága akkor is, ha most majd azt hiszi megőrült.

-      Ne beszélj rólam úgy, mintha itt se lennék! – parancsoltam rá. – Válaszokat akarok! – hisztériáztam. – Mi ez az egész? Mi van Jared-del? Mit kell megtudnom? Miért rohanunk?

-      Bella siess. – lehelte Janet. – Egyre romlik az állapota.

-      Ahogy odaérünk, Janet kimented Jared-et és Nina-val szépen vigyáztok rá. Ha szükség van rád Janet, akkor jönnöd kell. Majd Nina vigyáz rá. De ne távolodj el nagyon tőlük, hiszen bármikor kihasználhatják az alkalmat, egy rokkant és egy ember. A kedvencük. – hangzott el az utolsó mondat mérhetetlen gúnnyal.

-      Ember? – lepődtem meg. – Mert ti mégis mik vagytok? – tettem fel a kérdést, de a választól talán jobban féltem. Nem értem miért, hiszen csak emberek léteznek, de az eddig hallottakból megkérdőjelezem ezt a kijelentést.

-      Nina. – szólt hozzám Bella ideges hangon. – Ez nem olyan egyszerű, mint azt te hiszed. Talán most fel sem fogod, és ha most mesélni kezdenék, el se hinnéd. Ezt látnod kell, hogy megértsd.

Ebben a pillanatban lefékeztünk az út szélén és mindenki egy pillanat alatt ugrott ki a kocsiból. Követtem őket, hiszen ezt kellett tennem. Most végre megtudtam, mi is az a dolog, amit már hosszú idő óta titkolnak előlem.

-      Nina bármit látsz, ne kezdj most csodálkozni. Tudom nehéz megállni. Én is át estem rajta, de most muszáj. Ígérd meg, hogy most nem esel ámulatba. Arra gondolj, hogy valakit meg kell mentened. Rendben? – nézett rám, mire bólintottam egyet. – Most. – kiáltotta el magát Bella, és akár a hangsebesség gyorsaságával elszáguldozott mellőlem.

Meg ígértem, hogy nem esek ámulatba és ez így is volt, ám mégis lefagytam, amikor megláttam, hogy mi is folyik itt igazán. Ember nagyságú szőrös, farkasnak kinéző állatok, csapnak össze, véraláfutásos szemű, vicsorgó emberekkel. Ha azok voltak.

-      Nina. – szólt Janet. Tudtam, most jön az a rész, amikor vigyáznom kell Jared-re. – Rosszabb a helyzet, mint gondoltam. Te vigyázol rá. Csak beszélj hozzá. Annyi elég lesz.

Letérdeltem Jared mellé, majd azt vettem észre, hogy elrohant mellőlem Janet, aki felugrott a földről és messzebb szőrös lényként landolt a földön. Erre csak felsikítottam egyet, és a testemet a félelem lepte el. Meg sem értettem, hogy lehetséges ez, felfogni se volt időm. Egy vicsorgó szörnyeteg rohant felék, talán olyan gyorsan, mint Bella, nekem mégis lassabbnak tűnt. Ebben a pillanatban Liam ugrott ki a fák közül és szaladt felénk.

-      Liam, ne! – szóltam rá, de már késő volt ugyanis ő is, ugyan úgy, mint Janet, állatalakban landolt a földön, mire csak hátrébb másztam. Annyira megijedtem, hogy azt hittem menten szívrohamot kapok. A vicsorgó szörny megszűnt és ezt Liam-nak köszönhetem, azt hiszem.

Egyik pillanatról a másikra, minden megszűnt. Az erdő elcsendesült és a pázsit foltokban lángolt. Majd a lángok is kialudtak lassan, és a helyükön mindössze hamu maradt. Ám a csöndet mégis a lényeg zihálása törte meg. A párok egymás karjába hulltak, én pedig egy meggondolatlan ötlettől vezérelve rohanni kezdtem. Olyan gyorsan rohantam, mint még soha. Csak az járt a fejemben, hogy életben kell maradnom és el kell menekülnöm. Ekkor eszembe jutott, hogy Bella és Janet milyen sebességgel száguldottak el mellőlem, és a futásom értelmét vesztette. Hirtelen, alakok húztak el mellettem, úgy éreztem teljesen bekerítettek. Próbáltam a menekülés közben tisztán látni, hátha kiveszek valami alakot, de nem igazán sikerült. A félhomály nem segítette ezt elő. Úgy éreztem, hogy állok, hogy a lábam nem visz előre, onnan tudtam, hogy mégis, hogy a hideg szél csípte kipirosodott arcom.

Ebben a pillanatban valami megragadott hátulról, felemelt, a derekam köré szorította a kezét, majd egy fának nyomott és hozzám simult.

-      Kérlek. – leheltem. – Könyörgök neked. Ne ölj meg. – mondtam csukott szemmel. Nem tértem magamhoz és az igazság, hogy iszonyatosan féltem is. De erőt vettem magamon. – Könyörgöm. – nyitottam ki a szemem. Meglepetésemre egy nagyon ismerős arcot láttam meg, aminek nem tudom, hogy örültem-e vagy sem. Talán az utóbbi. – Könyörgöm. – ismételtem. – Nem finom a vérem. Kérlek. Bármit meg kapsz. Amit csak akarsz. Annyi pénzt, amiről csak álmodsz. Könyörgöm, ne ölj meg. – csuklott el a hangom és csordultak ki a könnyek a szememből. Az ismerős alak elmosolyodott ezen, és szemében aggodalmat véltem felfedezni, de lehet, hogy csak színjáték, hiszen ő egy ragadozó, így bármire képes a zsákmány elcsábításának érdekében.

-      Liam. – szólalt meg egy srác. – Engedd el! – parancsolt rá. Ebben a pillanatban megint a földön álltam, de nem igazán 2 lábon. Úgy éreztem, menten elájulok, főleg amikor megláttam, milyen félkörben állok.

-      Meg fogtok ölni? – kérdeztem, és a hangom elcsuklott. Újra zokogni kezdtem. Én nem halhatok meg! - üvöltöttem belül.

-      Dehogy fogunk. – válaszolt egy bársonyos, női hang, Esme.

-      Nina. – szólalt meg a vezér. – Elhiszem, hogy össze vagy zavarodva. De meg kell, ezt értenek.

-      Azt sem tudom mit láttam, fel se tudom fogni mi ez az egész. – vágtam a szavába.

-      Mind azt akartuk, hogy még véletlenül se tudd meg, de a számításaink nem voltak jók, így szükségünk volt a többiekre.

-      Színjáték? – szorult össze a gyomrom és néztem Janet-re. – Színjáték volt az egész?

-      Természetesen nem. – válaszolta. – De meg kell értened, hogy mi is ez Nina.

-      Nem akarom. – tiltakoztam. – Nem tudom, mik vagytok, nem tudom mibe csöppentem, de én erről nem akarok tudni. Egyáltalán mik vagytok ti? – kapkodtam.

-      A Cullen család, – vett erőt magán Sam. – vámpírok. – Alig akartam hinni a fülemnek, mégis mi? – Én és azok, akik itt vannak, mi pedig – tartott szünetet. – vérfarkasok vagyunk.

Tessék? Ebben a pillanatban hátat fordítottam és megint a menekülést választottam. Pár pillanat múlva neki ütköztem valakinek, amikor hátra fordultam, hogy megnézzem követnek-e. A mellkasról egyenesen hátrálni kezdtem, ott megint beleütköztem valakibe, és így jártam körbe-körbe, akár a flipper labda a játékban. Egy kéz fogott rá a derekamra. Kitisztult a fejem és a látásom is és láttam, hogy megint csak Liam az, aki megfog.

-      Nina. – szólalt meg Sam. – Nem kell félned. Nem bántunk.

-      Csak lecsapoltok. – szűrtem a fogaim között, mire Cullen-ék nevetni kezdtek, kivéve Bella-t és Carlisle-t.

-      Nina. – szólalt meg az apuka. – Nem bántunk. Én és a családom nem táplálkozunk emberi vérrel. Mindössze, ha nagyon nagy a szükségünk rá. Ha táplálkozásra vágyunk az erdő állatait használjuk. Viszont, ha harcolnunk kell, elő fordul, hogy táplálkozunk emberi vérrel is, de nem közvetlenül egy személyből. – a szívem zihálni kezdett, Liam pedig megfogta az alkarom. – A korházban, a vérvétel során összegyűlt vér… – folytatta volna, de egy pillanatra minden elhomályosodott körülöttem. Még jó, hogy Liam ott volt, így meg tudott fogni, hogy el ne vágódjak. Mintha csak megérezte volna. Jól tudtam, hogy mi ő, mégis hagytam, hogy teljes testével hozzám simuljon és kezeivel óvjon.

-      Nina. – szólalt meg újra Sam. – Mi egyáltalán nem iszunk, eszünk vért. Nincs rá szükségünk. Nézd, ezt ne most beszéljük meg. Menj haza, pihenj, rád fér. Tudom, hogy anyukád nincs otthon, menjen át valaki?

-      Azt hiszed, bízik egyikünkben is? – kérdezte Liam mellettem. Pontosan tudta mit érzek, mintha csak az érzéseimben olvasni tudna. – Majd én hazaviszem. – jelentette ki hirtelen.

-      Inkább én. – indult el Janet.

-      Te inkább vigyázz Jared-re, Nina-nak szerintem oly mindegy, ki viszi most haza. Egyikünkben sem bízik. Engem nem is ismer.

-      Nina. – nézett rám Janet.

-      Ne. – nyögtem ki, majd kitéptem a kezem Liam fogásából. A fejem tele volt és azt se tudtam mit kezdjek ezzel a sok információval. – Igazatok volt. Ezt látnom kellett, hogy felfoghassam. – hátat fordítottam és sétálni kezdtem. Hallottam Liam lépteit mellettem.

-      Erre tudok egy gyorsabb módszert. – mosolygott.

-      Hozzám ne merj nyúlni. – próbáltam megfenyegetni, de nem igazán jött össze.

-      Itt parkolok. – mondta, majd megfogta a csuklóm és a kocsi felé húzott.

-      Nem kell hazavinni. – makacskodtam, de igazam volt, nem fogok holmi állat mellé beülni.

-      De. – nyitotta ki az ajtót, felemelt, berakott a kocsiba, majd egy szempillantás múlva már mellettem ült a volánnál. – Ezt megbeszéltük. – vigyorgott rám. Csak elfordultam és hagytam, hogy haza vigyen. Egy szót se szóltam hozzá. Be kell, hogy valljam, féltem tőle. Nem is akár hogy és ezt ő is látta rajtam, nem is kérdezett rá. Leparkolt a házunk előtt én pedig ki akartam szállni, de ekkor megszólalt. – Nina tudom, hogy nehéz, de meg kell értened és tudnod kell, hogy ezt nem mondhatod el senkinek.

-      Én, nem ismerlek téged, sőt senkit nem ismerek közületetek.  – válaszoltam és kicsordult egy könnycsepp a szemeből. – De többé nem is akarom. Ezt üzenem mindenkinek. –szálltam ki a kocsiból.

Felszaladtam a verandán, be egészen a házba, jól bezártam magam után és torkom szakaktából üvölteni és sírni kezdtem. Összeestem az előszoba közepén és jó darabig magamhoz sem tértem. Tudatomnál voltam, de a feszültség és a képtelenség annyira elárasztotta az egész testem, hogy azt nem tudnám szavakba önteni.

Reggel a kanapén ébredtem. Eszembe volt, hogy hajnalban valamikor átmásztam oda és betakaróztam, de ennek ellenére nem sok mindenre emlékszem. Nem mertem kinézni az ablakon, alig mertem fel menni az emeletre a szobámba. Úgy éreztem el kell hagynom ezt a várost, azonnal, mert megőrülök a félelemtől.

-      Egy jegyet kérnék, New York-ig, a mai nappal. – hívtam fel a repteret.

Kiderült egy pár óra múlva indul egy gép, így már estére New York-ban lehetek. A következő lépés egy kocsi hívása volt, amelyik elvisz Seattle-be, azonnali hatállyal. Úgy döntöttem, anyának majd a kocsiba szólok, a távozásomról. Összepakoltam a cuccom, bezártam mindent, kiléptem az ajtón a kocsi pedig pont akkor állt meg. A sofőr bepakolta a táskáim, beszálltam és elindultunk.

-      Kérem, a sípszó után hagyjon üzenetet. – beszélt a hangposta hangja.

-      Szia, anya, – szóltam bele – én vagyok. – csuklott el a hangom. – Ne ijedj meg, de a reptérre tartok. Egy pár napra New York-ba utazok. – le akartam tenni a telefont, de rájöttem, hogy anya elvárja majd, hogy indokoljam meg a döntésem, így folytattam. – Nem történt semmi, csak besokalltam kicsit, ettől a hegyi környezettől és a folyamatosan szakadó esőtől, úgyhogy ha New York-ban vagy még, remélem, összefutunk, este érkezem. Majd hívj. – a mondat végén ki is nyomtam a telefont.

Bámulni kezdtem a mellettem elsuhanó fákat. Tudtam a többiek, most ott rohangálnak kint valahol. Ahogy erre gondoltam azonnal eszembe jutottak az emlékek és a gyomrom összeszorult. Egy könnycsepp csordult ki a szememből, amit addig észre se vettem, míg a sofőr meg nem szólalt.

-      Kis asszony, – nézett a visszapillantó tükörbe. – jól van?

-      Igen. – válaszoltam hidegen, majd egy halvány mosollyal megtoldottam, már csak az udvariasság kedvéért.

Nagyon rendes volt a sofőr, így kötelezőnek éreztem, hogy kedves legyek, már amennyire ez sikerülhetett. Ő nem tehet semmiről. A szemem be volt dagadva, egy csepp smink se volt rajtam, úgy voltam vele úgy is elsírom majd. A hajammal szintén semmit nem csináltam, csak ráhúztam egy sapkát. Bakancs volt rajtam, egy farmer csőnadrág, egy egyszerű felső, egy barna sál és egy bőrdzseki. Kivételesen nem adtam a megjelenésre, ami most fordult először elő. Túlságosan megrendítettek az elmúlt napok, mintsem, hogy most ezzel foglalkozzak.

-      Jöjjön kisasszony. – nyitotta ki mellettem az ajtót a sofőr és a kezét nyújtotta.

-      Köszönöm. – fogadtam el a felajánlott kezet.

A nevemből kifolyólag, azonnal a gép mellett parkoltunk le, így nem kellett sorba állnom, bár nem dőlt volna össze a világ, ha mégis. Amikor felszálltam a gépre, az emberek csodálkozva bámultak, de nem értettem, hogy miért.

A jegyem szerencsére az ablak mellé szólt, és mellettem se ült senki. Bedugtam a fülest a fülembe és zenét kapcsoltam.  Minden vidám és pörgős számot átkapcsoltam. Minden, amit vidámnak éreztem, azt kívántam távol álljon tőlem. Amint lehunytam a szemem az emlékek újra megjelentek és a félelem fogott el. Féltem, hogy a lények utánam jönnek és megölnek, csak mert szemtanúja voltam valaminek, amit most se tudok felfogni, amit sose kellett volna látnom. Annyira fáradt voltam, hogy szinte elájultam tőle, de ennek ellenére se tudtam aludni, hiszen ott voltak az emlékek, elborították az egész agyam és másra se tudtam gondolni. Inkább a felhőket bámultam, ahogy elsuhannak mellettem, amikor egy kép villant be. Mint egy látomás, hirtelen minden megszűnt körülöttem. A testem megfeszült és magam elé meredtem. Kívülről úgy nézhettem ki, mint néha Alice, amikor így „lefagyott.”

„Ez a házunk- értelmeztem a képet, magamban. A házunk előtt Liam állt és az ajtót figyelte.
- Nincs itt. – lépett elő a fák közül Bella.
- Hova ment? – kérdezte a fiú és közelebb ment a lányhoz.
- New York-ba.
- Ezt mégis honnan veszed? – hitetlenkedett a fiú.
- Alice látta az éjjel.
- Ezt nem hiszem el. – mérgelődött a fiú. Beleütött az egyik fába, ami azonnal ki is dőlt.
- Azt hittem figyeltetek rá.
- Figyeltünk. Én főleg. – kiáltott rá a fiú. – Nem tudod elhinni milyen nehéz volt hallani, ahogy bent ordít és bőg, milyen nehéz volt megállni, hogy ne menjek be. – lágyult el a fiú hangja.
- Ő a be… – szakadt meg a kép egy pillanat alatt.”

A szemem kitisztult, a testem elernyedt, de az agyam még mindig le volt fagyva. Mégis mi volt ez? Ilyen még sosem történt. Ez egy látomás volt? Ami a legendás boszorkányokhoz kapcsolódik?

-      Kedves utasaink, kérem, kapcsolják be a biztonsági öveiket. Megkezdjük a landolást. – hallottam meg a légi kísérő hangját.

Amikor kinéztem az ablakon már sötét volt, és látszottak a fények is. Észre se vettem, hogy így elrepült az idő, de örültem, hogy végre itthon vagyok. Édes, drága New York. - üdvözöltem életem városát.

-      Kedves utasaink megérkeztünk. Szabadon mozoghatnak és megkezdhetik a leszállást. Köszönjük, hogy szolgáltatásainkat igénybe vették, reméljük kellemesen utaztak és máskor is rendelkezésükre állhatunk. Szép estét kívánok, viszont látásra. – köszönt el a kísérő és egyszerre mindenki felállt.

Összeszedtem a dolgaimat, felvettem a kabátomat és elindultam a kijárat felé. Amint leléptem a gépről egy autó állt ott, előtte a sofőröm, kezében egy Tomlinson nevű táblával.

-      Ms. Nina. – szólalt meg.

-      John. – bólintottam.

-      Örülök, hogy újra láthatom. Remélem jól utazott.

-      Én is örülök. – öleltem meg, ami nagyon meglepte. Elképzelése szerint egy elkényeztetett liba vagyok, aki nem érzi a dolgok súlyát és annak következményeit. Talán az voltam, de megváltoztam, határozottan.

-      Hova vihetem a hölgyet?

-      Haza. – ültem be a kocsiba.

-      Azonnal. – zárta be az ajtót mögöttem, majd átsétált a másik oldalra és beült a volán mögé. – És mondja, ha szabad kérdeznem, milyen Washington állam?

-      Más. – válaszoltam kinézve az ablakon. – Határozottam. – majd eszembe jutott valami. – Tulajdonképpen John, – néztem a sofőrre. – honnan tudott az érkezésemről?

-      Az ön édesanyja értesített, hogy ma estére várható az érkezése, miután egy rövid hangposta üzenetet hagyott neki. – ebben a pillanatba a telefonom megszólalt. Előkerestem és azonnal fel is vettem.

-      Szia. – szóltam bele.

-      Kicsim, minden rendben? – kérdezte aggodalmasan anya.

-      Persze. – válaszoltam. Ahogy ő gondolja, természetesen minden rendben, ahogy én, úgy már közel sem.

-      Szóval, mégis, hogy képzelted ezt, – kezdett el veszekedni velem. – ha?

-      Anya, hidd el nem terveztem, de olyan egyedül voltam otthon, muszáj voltam eljönni.

-      Mi lett a hírhedt barátaiddal? – kérdezte. – Nyugodtan áthívhattad volna őket.

-      Nem érnek rá. – hazudtam könyökből. Igazából mind rá érnek, én vagyok az, aki nem akar tudomást venni róluk.

-      És az iskolában mit mondasz majd?

-      Azt, hogy beteg lettem. – válaszoltam könnyedén.

-      Tudod, hogy ez nem így működik. – ripakodott anya.

-      Tudom és sajnálom, de egyszerűen muszáj voltam eljönni. – csuklott el a hangom, de erőt vettem magamon, hiszen anya nem sejtheti meg, hogy baj van. – Minden rendben lesz. Majd beugrok a suliba, elleszek a lányokkal, vásárolgatok kicsit. Pár nap és visszamegyek.

-      Jó. – mondta anya. – Ha törik, ha szakad, ha menni akarsz, ha nem legkésőbb pénteken gépre szállsz, és én magam fogom ellenőrizni, hogy így van-e vagy sem. Úgy se hiszik el tovább, hogy beteg vagy. Van négy napod rá. Élvezd ki.

-      Szeretlek. – válaszoltam a feltételekre.

-      Én is. Vigyázz magadra. – nyomta ki a telefont.

Végig néztem a mellettem elsuhanó fényeket és úgy csodáltam, akár egy turista. Ekkor a telefonom rezegni kezdett és sorra jöttek az értesítők. A gépen ugyanis nem lehet telefonálni, így minden, amit az elmúlt órákban nekem címeztek, most érkezett meg. Pár hangposta üzenet, pár aggódó sms és egy új bejegyzés. A telefonom, most, hogy New York-ban vagyok, ismét csatlakozott minden közösségi oldalra, ahol azonnal meg is jelent pár bejegyzés.

„Nini. Kit láttak ma leszállni? Könnyebb, ha én elmondom és felhagytok a találgatásokkal. Kis ideje egy barát, ellenség és példakép hagyta el ezt a várost, ám a híresztelések szerint visszatért. Igen, Nina Tomlinson nem régiben leszállt egy repülőről és ezzel meg is van fejtve a rejtély, aminek a fő kérdése, hova is lett Nina? Egyesek szerint egy korházban, egy rehabilitációs klinikán töltötte a hosszú hónapokat. Vannak, akik azt állítják, hogy szimplán csak elköltözött. Ki tudja, mi is a pontos indok, de a lényeg, hogy itt van és reméljük, újra helyre rázza, az itt kialakult helyzetet. Vajon mit szól majd az eseményekhez?”

Elolvasva azonnal ki is léptem. Örülök, hogy megint megy a pletykálkodás. Kórház, klinika? - háborodtam fel. Ez már több a soknál. Ekkor a telefonom rezzent egyet. Egy hangposta üzenet volt nem mástól, mint Janet-től. Nagy erőt vettem magamon és meghallgattam.

-      Nina. – szólt bele. – Nézd, nagyon sajnálom. És elhiszem, milyen rossz neked, mind átéltük ezt, talán nem ilyen drasztikusan, de átéltük. Ne haragudj ránk, kérlek. Beszéljük meg, találkozzunk és beszélgessük, mint két jó barát. Kérlek.

Ebben a pillanatban elhallgatott a hangja, a szemembe pedig könnycseppek szöktek. Bármennyire féltem és tartózkodtam tőlük, mégis fájt ezt hallanom. Sorra még legalább nyolc ilyen üzenet várt, egyesével mindenkitől, Cullen-éket beleértve. Volt, amelyikbe ketten beszéltek. Fájt végig hallgatni, majd az utolsót is megnyitottam.

-      Szia, Nina. – szólt bele egy férfihang és a gyomrom azonnal összeszűkült. – Itt Liam. – tartott egy kis szünetet. – Ma Bella elmondta, hogy New York-ba utaztál. – vált ekkor a hangja lággyá és tudatosult bennem, minden, amit a repülőn átéltem. Az a látkép vagy megelőzte a cselekményt, vagy épp annak idejébe villant be nekem. Mintha csak üzenni akartak volna. – Tudom ez már a sokadik üzenet, amit hallasz, de – tartott egy kis szünetet. Azt hittem egy vallomás jön most, de a folytatás kellőképpen meglepet. – annyit akart, remélem megérkeztél épségben. Szia. – zárta le azonnal. Hát ez fura volt - jegyeztem meg.

Pár perc múlva lefékeztünk és egy ismerős bejárat tárult a szemem elé. Elmosolyodtam, majd kiszálltam a kocsiból.

-      Üdv itthon. – mondtam, ám mégsem éreztem akkora boldogságot, mint vártam volna.