6. fejezet - Figyelem elterelés

Telt múlt az idő. Már túl voltunk a februári fagyokon, és beköszöntött a március. Ez alatt az idő alatt sok mindenkit megismerhettem. Ott van például a Cullen család. Nem egyszer jártam már náluk, és többé-kevésbé sikerült összebarátkoznom velük. De ott volt La Push is. A mára már nevetéssel teli kisváros. A szívemhez közel álló személyek száma megnőtt az utóbbi időben, például Emily-vel, aki a srácok pótmamája. Ha nem tudnám, hol van, először a konyhában keresném, hiszen mindig ott sürög, forog. A srácok, ha tehetik és nincsenek suliba, mindig ott vannak. Mindig süt nekik sütit, főz rájuk, de ha rosszul viselkednek képes rendet teremteni. Mint egy igazi anyuka és persze, ott van Sam is a vőlegénye. Sam furcsa érzéseket váltott ki belőlem, amikor találkoztunk. Nem a szigorú, örökké komor apuka, de nem is a mindig vidám, és boldog vőlegény képét tükrözte. Mivel ő a legidősebb, korából kifolyólag a legtapasztaltabb is. Természetesen vele is lehet nevetni, és ökörködni, de nála van egy határ. Ezt talán Jared és Paul tudja legjobban, a két legszemtelenebb kölyök.

Számomra felfoghatatlan az a kötelék, ami köztük van. Amit Paul is elmesélt. Az, hogy tartoznak egymásnak, elkötelezettségeik vannak. Ez annyira nem emberi, ez annyival több. Tudom és látom azt is, hogy Sam a „vezér”- ha fejezhetem ilyen furán ki magam. - Látszik, hogy amit mond, az úgy van, amire utasít, azt megteszed. Ő az alfa, ha nevezhetem így.

Ahogy egyre közelebb kerültem hozzájuk, egyre kevesebbet találkoztunk. Volt akivel, 2-3 hétig nem volt alkalmam összefutni. Mivel egy kicsit helyre jött a lelki világom, nem éltem meg ezt olyan szörnyűnek, de nem repestem az örömtől, amikor vagy nekem, vagy nekik kellett lemondani a találkát. Néha úgy éreztem, csak én maradok ki, és ők rendszeresen találkoznak. Én vagyok a kívülálló?

-      Szia. – lépett be anya a szobámba, kizökkentve a gondolkozásból.

-      Szia. – kaptam oda a fejem.

-      Remélem ma nem mész sehova.

-      De.  Át Jake-hez. – válaszoltam tőmondatokba. A mai alkalom más. Kivételesen összezörren a banda, és mivel Janet szülei elmentek, nála leszünk. Rám fért már, kezdtem megint összezuhanni.

-      Te meg ez a Jake? – anya nem fejezte be a kérdést, de tudtam, hogy mire gondol.

-      Hogy együtt vagyunk-e? – kérdeztem rá mintha nem tudtam volna. – Nem. – válaszoltam meg a saját kérdésem. – Nem vagyunk. Csak egy barát.

-      Világos. És esetleg valaki más?

-      Nem. – vágtam rá. – Senki.

-      Értem. – hallgatott el anya. Kicsit kínossá vált a beszélgetés, pedig mi ezt, mióta csak az eszemet tudom, megbeszéljük. És most. Most annyira kínos volt.

-      Tudnál róla. – bíztattam anyát.

-      Ennek örülök. – mosolyodott el. – Szóval, akkor nem mész sehova. – zárta be maga mögött az ajtót. Hirtelen fel se fogtam mint mondott, majd dühös lettem.

-      Tessék? – ugrott a hangom egy oktávot, és utána siettem, egészen a konyháig.

-      Jól hallottad. Nem mész sehova. – szigorított be, majd magyarázni kezdett. – Folyamatosan mész. Sose vagy itthon. 16 éves vagy. Nyugodtan maradj csak itthon.

-      Tudod, hogy nem egy 16 éves agyi szintjén állok.

-      Jól tudom, és ennek az okát is, de ettől még 16 vagy és pont. Nem mész sehova.

-      Én ezt nem hiszem el. Eddig az volt a baj, hogy nincsenek barátaim, most pedig… – mérgemben nem tudtam befejezni a mondatot. Felrohantam a szobámba, becsaptam az ajtót és végig hasaltam az ágyon. Nem mondhattam le megint, hiszen hiányoznak és látni akarom őket. Nem tudtam, hogyan oldhatnám meg, amikor csörögni kezdett a telefonom. Kezembe vettem és mosolyogva beleszóltam.

-      Épp a legjobbkor.

-      Időzíteni tudni kell. Örülök, hogy ezt mondod. Mi a helyzet?

-      Semmi jól. – húztam el a szám.

-      Mi történt?

-      Ma át kéne ugranom egy pár barátomhoz, de anya nem akar elengedni.

-      Komolyan? – hüledezett.

-      Igen. Egy kicsit befenyített mióta ide jöttünk. – húztam el a szám.

-      Talán azt fogod hinni, hogy ezt Rebecca mondja, de nem. Szóval, mi lenne, ha csak felállnál és elmennél?

-      Kathrine. – ejtettem ki barátnőm nevét.

-      Tudom, tudom. Változok. – nevetett.

-      Nem is tudom. Utána kapnám az áldást.

-      Meglehet. De ha neked olyan fontos, hogy elmenj a barátaidhoz, akkor el kell menned. Legalább az ajtón távozol és nem az ablakon szöksz ki.

-      Nyomós érv.

Kathrine-nel legalább még egy fél órát beszélgettem. Kiderült, hogy épp haza tart egy sikeres randiról. A sráccal 15 perce váltak el, de máris kereste, ami a New York-i pasiknál nagyon jó dolog. Annyira elcsevegtük az időt, hogy a végén majdnem késésbe is voltam. Kathrine nem engedte, hogy leraktam ezt kihangosítottam míg felöltöztem. Csinos akartam lenni, ezért felvettem egy világos színű farmert, egy halvány rózsaszín, lenge felsőt, arra pedig egy blézert. A hajamat kiengedtem, és a késés ellenére is kivasaltam. Általában hullámos, úgyhogy beújítok kicsit. A nyakamba raktam egy fehér sálat, felvettem egy fekete bokacsizmát, leakasztottam a barna ballonkabátom, felvettem a kocsi kulcsot, leoltottam a lámpát és a telefonnal a kezemben lesétáltam. Kathrine végig akarta hallgatni amit anyával beszélek, úgyhogy, hogy ne legyen feltűnő úgy csináltam, mintha le lenne zárva és csak fogta a kezembe.

-      Hova készülsz? – háborodott fel anya.

-      Jake-hez. – válaszoltam.

-      Nem mondtam, hogy nem mész sehova.

-      Akkor figyelj. – elindultam az ajtó felé, kiléptem majd bezártam magam mögött. Hallottam, ahogy anya a nevem ismétli, de nem fordultam vissza. Beültem a kocsiba és tolatni kezdtem.

-      Ez volt anya. – szóltam bele a telefonba.

-      Huh. – mondta Kathrine. – Látom a beszélőkéd nem változott.

-      Attól függ. – válaszoltam.

-      Na, jó, úgy hallom vezetsz, és nem akarom, hogy bármi bajod essen, szóval inkább leteszem.

-      A reflexeim ki vannak élezve, de oké. Lassan úgy is Jake-nél vagyok, úgyhogy vigyázz magara, és mindenféle képen hívj, hogy-hogy alakulnak a dolgok Adam-mal.

-      Rendben. Te is vigyázz magadra. Puszillak.

-      Én is. – tettem le a telefont. Pár perc múlva befordultam, a takaros ház elé és lefékeztem. Jake az apjával élt, egy 3 szobás lakásban. Volt egy viszonylag tágas nappalijuk, egy fürdő és egy konyha a szobák mellé. Szerettem itt lenni, annyira békés és szeretettel teli. Ennek fő oka Jake apukája Billy. Kerekes székben van már évek óta, de ennek ellenére életvidámabb, mint sok két lábon járó.

-      Szia. – sétált Jake felém.

-      Szia. – szálltam ki a kocsiból. – Minden oké? – öleltem meg.

-      Persze. Mehetünk?

-      Naná. – nevettem. Beszálltunk majd Janet házához vezettem. Az utat végig baromkodtuk. Olyanok voltunk, mint két testvér. Megállva a ház előtt kicsit görcsbe rándult a gyomrom. Mintha először lennék itt. – Ők kik?

-      Még én se tudom. – szálltunk ki Jake-kel a kocsiból.

-       Tomlinson! – kiáltott oda Jared. Oda sietett hozzám, megölelt, majd felemelt.

-      Jared! – szóltam rá. – Tegyél le! – utasítottam.

-      Bocsi. – pirult el, hirtelen érzelem kitörésén.

-      Én is örülök neked. – öleltem meg, majd ő is, bár ezúttal gyengébben.

-      Gyertek. – nézett ránk. – Hadd mutassak be neked valakit. – odasétáltunk a számomra ismeretlen személyekhez és bemutatkoztunk. – Srácok, vagyis Nina ő a kishúgom, Valery. – nézett ránk a szőke hajú lány. A szeme zöld volt, a bőre pedig halvány barna.

-      Szia. – nyújtottam kezet. – Nina vagyok.

-      Az új lány. – nevetett. – Hallottam már rólad.

-      Ajaj. – nevettem.

-      Csak csupa jót. – mosolygott.

-      Jake-t pedig már ismered. – beszélt Jared.

-      Igen. – szólalt meg Jake. – Örülök, hogy látlak. Meg se ismertelek.– ölelte meg. – És meddig maradsz?

-      Hazaköltözik. – ujjongta Jared.

-      Komolyan? – kerekedett ki a szeme Jake-nek.

-      Igen. – mosolygott Valery.

-      Ezt megünnepeljük. – röhögött, majd átkarolta a nyakam és bementünk a házba. Azt hittem ennyivel le is zárult a meglepetés, de mégsem. Valery, egy lányt húzott oda hozzánk, akit még sose láttam, de ahogy észrevettem még Jake sem.

-      Ő a barátnőm Amanda. – mutatta be nekünk a csokoládébarna hajú lányt. Szeme olyan barna volt, hogy el lehetett volna veszni bennük. Jake keze leesett a vállamról és hírtelen megfeszült mellettem. Láttam rajta, hogy nem fog megszólalni így én kezdtem.

-      Szia. Nina vagyok. – mosolyogtam a lányra. Ahogy elmosolyodott, mintha csak anyát láttam volna. A vonások annyira megegyeztek, hogy az már zavarba ejtő volt.

-      Nagyon örülök. – mosolygott. Jake még mindig nem szólalt.

-      Ő pedig Jake. – mutattam be, de még ennek ellenére se moccant, így egy rögtönzött ötlettől vezérelve oldalba vágtam, ami neki talán csak egy simogatás volt, de feleszmélt.

-      Szia. – mosolyodott el. Zavaros tekintete volt, majd elfordult és besétált a nappaliba.

-      Minden rendben vele? – kérdezte Amanda komolyan.

-      Persze. – nevettem, bár a zavartságomat nem tudtam leplezni. – Ő csak, Jake. – magyaráztam meg. – És meddig maradsz? – fordultam ismételtem a lányhoz.

-      Nálunk fog lakni. – ölelte át a nyakát Valery.

-      Tényleg?

-      Aha. – nevetett.

-      Ez tök jó. – nevettem.

-      Nina. – sietett oda hozzám a házigazda.

-      Szia. – öleltem meg a vörös hajú lányt.

-      Minden oké? – húzódott el tőlem, összevont szemöldökkel.

-      Persze. – vágtam rá csípőből, mire Janet felvonta az egyik szemöldökét, mondván, hogy nem hisz nekem. – Semmi komoly. – helyesbítettem.

-      Nina. – szólalt meg Valery. – Te is olyan, vagy mint mi?

-      Milyen? – kérdeztem rá. A levegő megfagyott közöttünk.

-      Hát tudod. – célozgatott Valery.

-      Nem. – válaszolt gyorsan Janet. – Nina nem olyan. – nyomta, meg a „nem” szót.

-      Milyen? – kérdeztem Janet-et. Ezek szerinte ő is tudja, mit takar az „olyan” szó.

-      Annyira hülye, mint mi. – nézett rám érthetetlenül Janet, mintha én lennék az, aki össze-vissza beszél és nem ő. – Gyertek. – léptünk be a nappaliba. A ház csoda szép volt, és megtelt élettel. Az előbbi szóváltás ott motoszkált a fejemben és nem hagyott nyugodni.

-      Janet. – hívta oda Valery a lányt. – Mond csak mi van veled meg a bátyámmal?

-      Semmi. – vágta rá.

-      Van köztetek valami? – kérdeztem. – Milyen régen nem találkoztunk? – tettem fel a kérdést. Ennyire le lennék maradva?

-      Semmi komoly. – válaszolt Janet. – Még. – tette hozzá.

-      Ha nem mondod el te, majd elolvasom a gondolatait. – fenyegetőzött Valery, majd az arca hírtelen megfagyott, ahogy Janet-é és Amanda-é is.

-      Hogy mit csinálsz? – tettem fel a kérdést.

-      Semmit. – hebegett-habogott.

-      Ki kér inni? – hárított Amanda. Én ezt nem értem. Olvasni a gondolatait. Totálisan megőrültem, vagy csak nagyot hallok. Úgy csináltam mintha nem zavarnának az elhangzott mondatok, de sokáig nem tudtam leplezni. Azt hittem megint csak én nem tudok semmiről. Én vagyok a kívülálló.

-      Ki megyek levegőzni. – pattantam fel a kanapéról és kisétáltam. Bezártam magam mögött az ajtót és vettem egy nagy levegőt, majd kifújtam.

-      Minden rendben? – szólalt meg egy fiú hang. Jobbra tekintettem és észre vettem, hogy egy szőkésbarna hajú figyel. Liam, Embry és Quil talán azok a fiúk akikkel a kapcsolatom nem olyan személyes.

-      Persze. – válaszoltam.

-      Nem úgy tűnik. – kutatott a fiú az arcomon.

-      Kicsit hosszú. – léptem oda a korláthoz.

-      Te tudod. Jó hallgatóság vagyok. – mosolygott, majd én is elmosolyodtam. Kinéztem a kocsik felé, majd eszembe jutott egy kérdés amivel elterelődhet rólam a téma.

-      Hol hagytad a barátnőd? – néztem rá.

-      Hosszú. – válaszolta.

-      Te tudod. – nevettem. – Pedig jó hallgatóság vagyok. – ült ki kaján vigyor az arcomra.

-      Oké. – állt fel majd odasétált hozzám. Neki támaszkodott az egyik oszlopnak, ami az előtetőt tartotta. – Egy kicsit megváltozott. Régen nagyon jól megvoltunk, most viszont nem értem mi változott. – fejezte be gyorsan.

-      Nem lehet, hogy régen is ilyen volt, csak nem vetted észre? Paul mesélte a történeteteket.

-      Lehet. – mosolyodott el egy pillanatra. – Túl vak voltam és szerelmes. Most már csak a szeretet maradt, de nem tudom meddig. – hallgatott el egy pillanatra. Nagy levegőt vett, majd újrakezdte. – Most egy kis szünetet tartunk, kell egy kis idő, hogy gondolkozzak. – fejezte be. – Igazából ennyi. És veled mi a helyzet? Mi a probléma?

-      Ööö, – néztem a távolba. Nem is tudtam hol kezdjem – pokoli volt az ideköltözésem. Minden nap úgy keltem fel mint egy hulla és úgy is éreztem magam. Minden nap ugyan olyan volt. Majd jöttetek és megint sikerült valami színt varázsolni a napjaimba. És most – vettem egy nagy levegőt – kicsit úgy érzem, megint egyedül vagyok.

-      Miért?

-      Mert van valami aminek ti a részesei vagytok, de én nem. Érzem. – majd rá néztem. Ekkor jutott csak eszembe kinek mesélem el ezeket, szóval talán nem kéne.

-      Szerinted mi az? – lépett egy kicsit közelebb hozzám.

-      Azt még nem tudom. – hallgattam el. – De ki fogom deríteni. – határoztam el magam.

-      Hm. – mosolyodott el Liam. – Talán nem kéne. Olykor rossz a tudatlanság, de máskor szerencsés az, aki keveset tud.

Hazaérve, féltem anya haragjától, de tudtam szembe kell vele néznem és jogosan. Meglepődésemre reggel nem találtam senkit otthon, csak egy levelet.

Nina!

New York-ba kellett utaznom és utána megyek Párizsba is. Nem tudom mikor jövök, de legalább egy hét. Sajnálom, hogy így köszönök el, de olyan mélyen aludtál, nem volt szívem felkelteni. Minden fontos dolgot felírtam, és kiraktam a hűtőre. Bármi van, hívj nyugodtan. Vigyázz magadra!

Puszi: Anya!

Gyorsan a kezembe kaptam a telefont, és anya számát tárcsáztam. Ahogy felvette, azonnal a bocsánatáért esedeztem, és meglepődésemre nem haragudott. Még egyszer mindent elmesélt, hogy el ne felejtsem, majd le kellett tennie, így elköszöntünk egymástól. Ebben a pillanatban megszólalt a csengő én pedig, egy melegítőbe, egy alvós felsőben nyitottam ajtót.

-      Szia. – mosolygott Janet, Amanda, Valery az ajtóban.

-      Sziasztok. – lepődtem meg. – Hát ti mi járatban?

-      Beengedsz? – kérdezte Janet.

-      Persze. Bocsi. – léptem el az ajtó irányából, majd bezártam utánuk. A konyhába indultam, hogy magamhoz vegyek egy kis koffeint. – Kávét? – néztem rájuk.

-      Nem köszi. – jött az egyhangú válasz.

-      Most keltél? – nézett rám Amanda.

-      Úgy, egy tíz perce. – gondolkoztam el, majd levettem egy poharat, leraktam a pultra és lefagytam. Hírtelen nem jutott az eszembe mit akartam kezdeni vele, de egy pillanat múlva bevillant, kávét.

-      Szóval, Nina. – kezdett el beszélni Janet amikor rá néztem. – Arra gondoltunk, tarthatnánk egy csajos napot. – lelkesedett.

-      Átmehetnénk Port Angelesbe. – folytatta Valery.

-      Mozizhatnánk, vásárolgathatnánk kicsit. Mit szólsz? – fejezte be Amanda.

-      Benne vagyok. – mosolyogtam. Időközbe a kávé is készen lett, úgyhogy magamhoz vettem a gőzölgő bögrét és átmentünk a nappaliba.

-      Port Angeles milyen messze van?

-      Úgy 1 órára.

-      Az nem vészes. – gondoltam át.

-      Na, ez tök jó. Viszont lassan mennünk kéne. – nézett az órájára Janet.

-      Oké. Nekem kell még egy kis idő még elkészülök. Amúgy – jutott eszembe – tényleg, nem lenne baj ha hívnám Bellát is?

-      Swan-t? – kérdezte Valery, furcsa hangsúllyal.

-      Igen. Nem sokat tudtunk mostanában találkozni, csak a suliba egy pár szóra, és így kicsit elhanyagoltam.

-      Persze. – egyezett bele Janet.

-      De ne hozza, az egész vérszí… – nyújtotta el Valery az „í” betűt. – Cullen családot. – fejezte be máshogy a mondatot.

-      Oké. – válaszoltam zavartan. Vér mi?

-      Szerintem menjünk készülni mi is, egy fél óra és jövünk, oké?

-      Rendben. – mosolyogtam. Kikísértem a lányokat, majd eszembe jutott egy kérdés. – Leah nem jön?

-      Nem. – válaszolta Amanda.

-      Van egy kis dolga. – mondta Valery sejtelmesen.

-      Értem. – mosolyogtam.

Elköszöntem majd bezártam az ajtót. Felmentem, lezuhanyoztam és felöltöztem. Kivételesen hanyagoltam a magas sarkút, ezért lazábbra vettem a stílusom. Felvettem egy cső farmert, egy barna bakancsot, egy fehér laza pólót, egy halványrózsaszín sálat, egy bőrdzsekit. A hajam kiengedtem, és a hajmosástól hullámosra göndörödött. Időközben felhívtam Bellát, és megbeszéltem vele a mai napot. Közölte, hogy Alice nem tud csatlakozni, mert dolga van, akár csak Leah-nak, de úgy döntöttem ez nem lombozza majd le a kedvem. Időközben a lányok is megérkeztek. Úgy döntöttünk nálam találkozunk, és ezúttal Bella vezet majd. Ahogy megláttam azonnal a nyakába ugrottam, majd bemutattam a lányoknak is, szimpla udvariasságból, akik egy-egy mosoly kíséretében kifejtették mennyire örülnek annak, hogy itt van, holott szerintem ez közel sem volt így.

Bella a volánnál, a csajok hátul én pedig az anyós ülésen ültem, és így egy csapat lány haladtunk Port Angelesbe. Hihetetlen boldogság szabadult fel bennem, hiszen tudtam, hogy végre a barátaimmal töltehetek egy egész napot. Hihetetlenül rendes volt mindenki mindenkivel. Az igazság, hogy nem tudtam mi okozza köztük a feszültséget, de tudtam, hogy van valami.

-      És Bella – szólalt meg Janet. – mióta is vagytok együtt Edward-dal?

-      Egy ideje. – mosolygott szerelme neve hallatán.

-      Tényleg, – kezdtem bele. – sose szoktatok veszekedni?

-      Oh. – nevetett fel Bella. – Dehogynem. Sőt. – nevetett megint. – De mindig megbeszéljük, és Edward – gondolkozott el. – tökéletes. Csinált már olyat, amire nem büszke és emiatt, rám sem haragszik, amikor hülyeséget csinálok.

-      Mint például? – kérdeztem rá.

-      Semmi komoly. – válaszolta Bella, mire Valery sokat sejtően köhintett egyet. Lassan kezd elegem lenni ezekből, az apró kijelentésekből. Mindenki érti csak én nem, és ez elmondhatatlanul zavar.

-      Szóval. Merre menjünk? – kérdezte Bella.

-      Mit szóltok a plázához? – kérdezte Janet.

-      Felőlem. – válaszolta Amanda.

-      Nekem jó. – válaszolt Valery is.

-      Nina. – szólt hozzám, kizökkentve gondolataimból. – Pláza?

-      Benne vagyok. – mosolyogtam.

-      Szerintem ezt eldöntöttük. – jelentette ki Bella és cikázni kezdett a városban.

Majd leparkolt a pláza előtt és kiszálltunk. Úgy döntöttünk egy mozival kezdünk. Szerencsére egy romantikus vígjáték épp az érkezésünk után fél órával indult, így volt alakalmunk jegyet venni és elfoglalni a helyünk. A film 2 órás volt és nagyon élveztem. Volt, hogy összeszűkült a gyomrom, ugyebár romantikus, ami érthető is volt, és volt, hogy már visszafogtam a nevetést.

Fél 3 körül léptünk ki a moziból. Nem igazán tudtuk, mit is csináljunk, mire azt tanácsoltam üljünk be egy kávézóba. Rendeltünk majd gyors csevejbe kezdtünk. Lány létünkre, mi más lehetett volna a téma, ha nem a fiúk. Kezdve velem.

-      Szóval. – nézett rám Valery. – Neked történetesen mi van a barátoddal?

-      Már nincs barátom. – válaszoltam. Láttam, hogy ennyivel nem éri be, így gyorsan folytattam.  – A költözés miatt mindent ott hagytam New York-ban, vele együtt. Eleinte megpróbáltuk ezt a távkapcsolat dolgot. Azt hittem anya csak megleckéztet, és egy hónap múlva visszaköltözünk, de nem így lett. Úgyhogy nem tehettem mást, mint elköszöntem tőle és ennyi. Volt barát, nincs barát.

-      Meddig voltatok együtt?

-      Kicsit több mint egy évig. – válaszoltam. – De nagyon szerettem. Legalábbis azt hiszem.

-      Azt hiszed? – nyelt félre Bella.

-      Igen. – nevettem el magam. – Már nem vagyok annyira biztos benne, hogy az szerelem volt.

-      Mert? – kérdezte Amanda.

-      Ahogy látom, például Sam és Emily, illetve, te – néztem Bellára – és Edward kapcsolatát, ahhoz képest a miénk nem volt ilyen, szeretettel teljes és odaadó. Hiszen ez is csak két ember között egy kapcsolat. – hallgattam el egy pillanatra. Mire a lányok sokatmondóan egymásra néztek. – Nem?

-      De. – válaszolta azonnal Janet. – Mind ilyen szerelemről álmodunk. Bella te tényleg szerencsés vagy.

-      Igen. – telt meg a hangja szerelemmel. – Tényleg.

-      De Janet. – néztem rá. – Mi is van veled meg Jared-del?

-      Semmi. – vágta rá.

-      Aha. Képzelem. – hitetlenkedtem.

-      Meg történt? – szűrte a fogai között Valery, mire Janet csak bólintott egyet. Valery szinte a nyakába ugrott az örömtől.

-      És az ő részéről is? – kérdezte Amanda.

-      Nagyon remélem. – válaszolta.

-      Mi történt meg? – kérdeztem rá.

-      Semmi. – vágták rá egyszerre, ami most még rosszabbul esett, mint máskor. Azt hittem barátnők vagyunk, de mégse tudok semmiről. Innentől kezdve a hangulatom átváltott a kedvetlenségbe. Alig vártam, hogy haza érjek, végre.

-      Lassan indulhatunk nem? – kérdezte Bella, úgy fél 4 körül.

-      De. – álltunk fel.

Kifizettük a számlát és a kocsihoz siettünk. Ahogy jöttünk, úgy mentünk. Ami most nekem kapóra jött, hiszen, így leplezni tudtam sértetlenségemet. A lányok folyamatosan beszéltek, amikor is az egyik pillanatban megfagyott a levegő.

-      Megsérült. – lehelte ki ezt az egyetlen szót, mire én is hátra kaptam a fejem.

-      Ki? – kérdezte Valery elfojtott, aggódó hangon.

-      Jared. – mondta ki ezt az egyetlen nevet Janet, és olyan volt mint, akiben egy egész világ dőlt össze.

-      Edward. – szólt bele Bella a telefonba. Annyira lefagytam, hogy fel se fogtam, hogy csörög a telefonja.

-      Szükség van a lányokra és rád is. – mondta rövid, tömör mondatokba a férfi. – Nina ott van még? – hallottam meg a hangom.

-      Itt. – válaszolta Bella.

-      Sam. – üvöltötte el Edward magát, majd a többit nem hallottam, ugyanis nem a telefonba beszélt.

-      Edward mit csináljak vele? – kérdezte Bella.

-      Nincs annyi időnk, hogy haza vidd, és még időben hazaérjetek. Muszáj magatokkal hoznotok.

-      De akkor megtudja. – mondta Bella a telefonba.

-      Tudom, de Sam is ezt tanácsolja. Szerelmem jól figyelj ide, – magyarázott a fiú. – Senki nem maradhat a kocsiba, túl veszélyes. Hátulról kell jönnötök, és a határhoz.

-      Rendben. Nagyon szeretlek. – válaszolta a lány.

-      Én is szeretlek. – mondta a srác. – Nyomd a gázt, ahogy csak tudod. – majd a telefon elhallgatott.

Mégis mi folyik itt? - tettem fel a kérdést magamban.