5. fejezet - Clearwater ház

Egy mosolygós srác nyitott nekünk ajtót.

-      Janet! – mosolygott a mellettem álló lányra. Egy kicsit kikerekedett a szeme, amikor meglátott, de azért nagyon barátságosan fogadott. – És feltételezem a lány a telefonból. – mosolygott rám.

-      Igen. – válaszoltam. Nem tudtam nem mosolyogni. Olyan aranyos volt és ahogy jobban megnéztem iszonyatosan helyes is. Sötét barna haj volt, kicsit kreol bőre, na és a teste… Hát igen, nem egy csúnyaság.

-      Jacob vagyok. – mutatkozott be és adott két puszit.

-      Nina. – válaszoltam.

-      Gyertek beljebb. – nyitotta nagyobbra az ajtót. A bejárat egy széles, tág folyosóra nyílt, ami bal oldalán nyitott volt. Egy lépcső állt ott, kicsit beljebb a szemközti falon, ami az emeletre vezetett. Jobbra a konyha és az étkező. Ahol a lépcső volt, ugyan ott a nappali is, ami most tele volt fiatalokkal. A szememmel gyorsan végigfutottam a társaságon. Legalább 8-an voltak. Köztük egyetlen egy lányt láttam. Végül is Janet mondta, hogy elnyomás van, de nem számítottam rá, hogy ennyire.

-      Hali. – köszönt Janet. Erre mindenki felék fordult. – Ő itt Nina. – mutatott be.

-      Sziasztok. – köszöntem, mire egy ismerős alak kezdett el közeledni felém. Pontosan tudtam, honnan olyan ismerős, de a nevében már nem voltam annyira biztos.

-      Nina. – ölelt meg, mire egy srác megszólalt.

-      Ismeritek egymást?

-      Nem mondhatnám, de találkoztunk már.

-      Igen. – szólalt meg az egyetlen lány, a fiúk között. – Ahogy velem is. – mosolyogva jött oda és megölelt. – Mi újság?

-      Ööö – gondolkoztam el. – semmi különös. Minden oké. – mosolyogtam.

-      Hát akkor, – állt fel egy srác – mint eme ház ura, bemutatkoznék. – lépett oda hozzám. – Seth vagyok. – mosolygott.

-      Nina. – mutatkoztam be. Rövid feketés haja volt. Ugyan olyan magas és izmos volt, mint a többiek, bár mintha rajta nem látszott volna meg annyira.

Mindannyian nagyon kedvesek voltak. Kiderült, hogy Leah és Seth testvérek. Megismertem még egy Quil, egy Embry és egy Jared nevű srácot. Nagyon kedvesek voltak és nagyon befogadóak. De most komolyan, már-már példaértékű lett volna. Tényleg olyanok voltak, mint, ahogy az Janet elmesélte. Hihetetlen volt számomra, hogy mennyire el tudtak hülyéskedni egymással. Olyanok voltak, mintha kiskutyák játszanának egymással, egy-egy mozdulat, egy-egy szemforgatás. Néha azon kaptam magam, már nem is feszengek, csak úszok a hülyeségben. Most éreztem ezt először, mióta itt vagyok.

-      Nina, – szólított meg Jared. – kérsz inni valamit?

-      Nem, köszi. – utasítottam vissza.

-      Amúgy, – szólalt meg Embry. – valaki nem tud Liam-ről?

-      Nem bár, kettőt találhatsz hol van. – húzta el a száját Jacob. Ebben a pillanatban egy kép villant be az agyamba. Hihetetlen volt. Hirtelen nem értettem, hogy szellemet látok, vagy csak ekkora a hasonlóság. A földet bámultam, amikor megszólítottak.

-      Nina. – szólt hozzám Janet.

-      Igen? – kaptam fel a fejem.

-      Minden oké? – nézett rám nagy szemekkel.

-      Persze. – mosolyogtam.

-      Csak? – kérdezte Embry.

-      Semmi. – válaszoltam könnyedén, elhomályosítva az igazat.

-      Na. – szólalt meg Paul mellettem. – Nem tudsz hazudni. – bökött oldalba, mire elnevettem magam.

-      Csak, – kezdtem bele. – Ahogy Jacob az előbb elhúzta a száját, az apukámra emlékeztetett. – ebben a pillanatban megfagyott a levegő a szobában. Mintha egy szót se kellett volna szolnom, de mindenki tudta volna miről van szó.

-      Mit is mondtál mi a vezetékneved? – nézett rám Seth.

-      Tomlinson. Miért? – tettem fel a kérdést.

-      Akkor azért. – szűrte a fogai között Quil.

-      Cső emberek. – sétált be egy srác az ajtón. Látta, milyen hangulat uralkodik a szobában és vissza is vett egy kicsit. – Mibe másztam bele?

-      Semmibe. – válaszolta gyorsan Leah.

-      Öreg, – karolta át Paul és megütötte a mellkasát. – téged, csak emlegetni kell, és akár csak Jézus megteremsz itt. – mondta drámai komolysággal Paul, mire kitört belőlem a nevetés.

-      Ő ki? – hallottam a srác suttogó hangját.

-      Ő barátom. – kezdett bele a beszédbe Seth és átkarolt. – Nina. Az új, kis barátunk. – erre a mondatra csak megforgattam a szemem. A fiú oda sétált hozzám én pedig felálltam.

-      Liam Michealson. – mondta meg a teljes nevét. – Te pedig Nina Tomlinson.

-      Igen. – mosolyogtam.

-      Nagy örvendek. – adott két puszit, majd egy mosoly kíséretében én is kifejeztem, hogy mennyire örülök, hogy megismerhettem és visszaültem a helyemre. A telefonom csörögni kezdett. Kihalásztam a zsebemből, és láttam, hogy Kol az. Muszáj voltam felvenni.

-      Majd én kinyitom az ajtót. – kiáltottam a srácoknak. Sétáltam a bejárati ajtóhoz, ahol egy lány állt. Épp a csengőt akarta megnyomni, amikor kinyitottam az ajtót. – Gyere be.

-      Nina hova mész? – kérdezte Jared, majd bezártam magam mögött a bejárati ajtót. Magam sem tudom, honnan éreztem meg, hogy áll ott valaki és be akar jönni. Csak úgy ösztönből jött. Ezzel nem volt időm foglalkozni, ugyanis a telefon folyamatosan rezgett a kezemben, vettem egy nagy levegőt, majd felvettem.

-      Szia. – szóltam bele. Elsétáltam a kocsimhoz és neki támaszkodtam míg Kol-lal telefonáltam. Egy idő után meguntam az állást és felültem a motorháztetőre. Kol-lal legalább egy 20 percet beszélhettem, ha nem többet. Így közvetlenül és mégis személytelenül lezártuk a kapcsolatunkat. Bár a tábortűz estéjén lezártuk, de erre szükség volt. Ezt én is éreztem. Kellett ez, hogy a történetünk tényleg kerek egészében le legyen zárva. – Oké. Vigyázz magadra. – nyomtam ki a telefont.

-      Minden oké? – kérdezte Jacob. Oldalra néztem és mindenki ott állt a kocsim mellett, várva a válaszom.

-      Aha. – húztam el a szám.

-      Ki volt az? – kérdezte Seth.

-      Egy, – gondolkoztam el. – egy, jó barátom. – fejeztem be a végén. Ezt tudtam mondani Kol-ra. Egy jó barát.

-      Hát abból itt is akad. – nevetett Jared – Szóval, vissza a házba.

-      Nem vitatkozom. – nevetett Paul. Leszálltam a kocsiról és én is indultam volna már be, de meggondoltam magam.

-      Én, – szóltam utánuk. – inkább haza megyek.

-      Miért? – kérdezte Jacob.

-      Hosszú volt a napom. De örülök, hogy megismerhettelek titeket. – mosolyodtam el teljes szívemből.

-      Mi is. – ölelt meg Jacob. – Holnap gyere el megint, itt leszünk, – mosolygott rám bíztatóan – ha van kedved.

-      Oké. – mosolyogtam.

-      Úgy 2 körül. – tette hozzá Jacob.

-      Oké. – legyeztem meg.

-      Vigyázz magadra. – lépett oda Janet hozzám és megölelt.

-      Te is. – öleltem vissza. – Amúgy tényleg, – jutott eszembe – hogy jutsz haza?

-      Majd valamelyik majom hazavisz. – nevetett. Tudtam majmok alatt a fiúkat értik és ebben igaza is volt. Tökéletesen illett rájuk ez a név.

-      Oké. Sziasztok.

-      Szia. – hallottam az elköszönésüket. Beültem a kocsimba és elhajtottam. Az egyik szemem sírt a másik nevetett. Nem tudtam mit is gondoljak. Kapaszkodtam a múltba és vágytam a jövőbe.

Másnap a dolgok a lehető legfurábban alakultak. A reggel az szokványos volt, ám a 3. Órám eltért a szokásostól. Épp a helyemre akartam menni, az utolsó padba, amikor egy lány hozzám szolt.

-      Szia. – mosolygott rám.

-      Szia. – köszöntem vissza.

-      Bella vagyok.

-      Én pedig Nina. – nyújtottam kezet, mire megfogta azt. Annyira fura volt a lány. Kívülről teljesen átlagos volt, sőt kifejezetten szép is. Ám amikor kezet fogtunk egy érzés alakult ki bennem amit nem tudtam hova tenni.

-      Tudod, – nézett rám. – hiányzik a padtársam és nem hoztam a cuccom. Esetleg nem ülnél mellém?

-      De. – csúszott ki a számon. – Nagyon szívesen.

Bellával még egy jó darabig beszélgettünk, nem csak szünetben, de órán is, amit a tanár úr meg is jegyzett egy párszor. Óráról órára együtt mentünk és nagyon sok mindent megtudtuk a másikról. Nem éreztem egyedül magam, jó volt ismerni valakit. Bár alig vártam, hogy vége legyen a napnak és mehessek a srácokhoz. A tegnapi gyors össze jövetelről kicsit érdekesen jöttem el, szóval ma vidám leszek, és csak mosolyogni fogok - határoztam el. Kiderült, hogy elmarad az utolsó órám, így 2 órám lesz haza menni, elkészülni majd átmenni Seth-hez. A parkolóban sétáltam a kocsimhoz, amikor megláttam Bellát egyedül ácsorogni.

-      Szia. – köszöntem neki messzebbről és odasétáltam.

-      Nina. – mosolygott rám. – Szia.

-      Kire vársz?

-      Edward-ra. – húzta el a száját. Bizonyára érdekes fejet vághattam, mert már folytatta is tovább. – A barátom.

-      Ja.

-      Igen. – mosolygott. – Úgy volt, hogy jön értem, de nem rég írt egy sms-t, hogy késik, mert van még egy kis elintéznivalója. Szóval most rá várok.

-      Elviszlek. – ajánlottam fel. – Ha szeretnéd. – tettem gyorsan hozzá.

-      Köszi. – mosolygott. – De igazán nem szükséges. – ebben a pillanatban megcsörrent a telefonja és rám nézett. – Bocsi. – majd beszólt. Kicsit távolabb ment, így nem hallottam a beszélgetést. Pár pillanat múlva visszasétált hozzám. – Esetleg áll még az ajánlatod, hogy haza viszel?

-      Persze. – mosolyogtam. – Gyere. – indultam el a kocsim felé.

-      De csak ha nem jelent nagy problémát. – sétált utánam.

-      Ne viccelj. – nevettem és kinyitottam a kocsim ajtaját.

-      Ez aztán a verda. – kerekedett ki a szeme. – Emmett oda lenne ezért.

-      Emmett? – kérdeztem vissza. Bella pedig elnevette magát.

-      Ő a barátom testvére, ha otthon lesz, majd bemutatlak neki. Tudtok majd miről beszélgetni.

Mind a ketten beszálltunk és beszélgetni kezdtünk.

-      Azért meglep egy kicsit, – kezdett Bella beszélni. – hogy senkit nem ismersz szinte.

-      Hát igen. – helyeseltem. – New York-ban bezzeg ez csöppet sem volt így. Mindenkiről tudtam ki az, a családját ismertem, a barátait egytől-egyig, de itt – tartottam egy kis szünetet. – itt, egészen más a helyzet.

-      Miért lenne az? – kérdezte.

-      Már nem akarok az lenni, aki voltam. Nem úgy érzem, hogy annak kéne lennem. Mintha lenne bennem valami sokkal több, annál, hogy azokat akik nem gazdagok megalázzam és lejárassam.

-      Ez sosem könnyű. – helyeselt velem Bella. – Félig átérzem a helyzeted.

-      Félig? – kérdeztem vissza mosolyogva.

-      Tudod. – kezdett mesélni. – A te cipődben jártam. Én pár évvel ezelőtt kerültem ide. Én február végén jöttem ide. A legrosszabb időszakban. Annyi, hogy én sose voltam a népszerű diákok egyike. Inkább meghúztam magam, még a régi sulimba, de itt, minden megváltozott. Utáltam ezt a helyet, hosszú ideig, de utána megismertem Edward-ot és a családját és már nem tudnám itt hagyni őket.

-      Nagyon szereted őt igaz?

-      Nagyon. Ő nekem a mindenem. Az életem. – mondta szerelemmel teljes hangon. Elmosolyodtam és az utat figyeltem. – Tudom. Kicsit elcsépelt ez a szöveg, de tényleg így van.

-      Elhiszem. – mosolyogtam rá. – Remélem én is megszeretem ezt a helyet majd, ahogy te.

-      Ha találsz valakit, vagy valakiket, akiket teljes szívedből szerethetsz, akkor megfogod.

Pár perc múlva meg is érkeztünk a házhoz. Hatalmas volt, akár egy villa. Épp, hogy kiszálltunk egy srác sétált ki az ajtón.

-      Edward. – sietett oda hozzá a lány és a nyakába ugrott. Ahogy egymás szemébe néztek az csodálatos volt. Annyi melegség és szeretet lakozott benne, hogy az már példa értékű volt. A lány és a fiú egy rövid, ám érzéki csókot váltottak egymással, majd közelebb jöttek hozzám. – Ő itt Nina. – mondta a barátjának.

-      Szia Edward vagyok. – nyújtott kezet és elmosolyodott.

-      Szia. – fogtam meg és viszonoztam mosolyát.

-      Ne haragudj, hogy nem mentem érted, azt hittem tovább fog tartani az elintéznivalóm, de nem úgy lett. – nézett le a lányra, aki szorosan mellette állt.

-      Semmi baj. – adott egy puszit neki a lány. – Így legalább jobban megismerhettem Nina-t.

-      Igen. – helyeselt Edward. – Köszönöm, hogy hazahoztad.

-      Szívesen máskor is. – itt tartottam egy ki szünetet, majd folytattam. – Most, mennem kell. – mondtam Bellának. – Örülök, hogy megismerhettelek. – néztem ezúttal Edward-ra.

-      Úgy szintén. – mosolygott.

-      Nem jössz beljebb? – kérdezte Bella.

-      Sajnos nem lehet, mert máris késésben vagyok. – néztem az órámra, ami már háromnegyed kettőt mutatott. Nem akartam elsőként oda érni, de számításba vettem, hogy az erdő közepén vagyok Forks legmesszebb pontján La Push-tól, így kell egy kis idő, míg átérek. – Majd legközelebb.

-      Rendben. – mosolygott Bella. – Szia. – ölelt meg, én pedig vissza.

-      Sziasztok. – köszöntem el, majd elindultam.

Teljes gázzal tartottam La Push irányába, a Clearwater ház felé. Megálltam a ház előtt, úgy egy 15 perces késéssel. Gyorsan kiszálltam és becsöngettem. Az ajtó már azonnal nyílt is.

-      Bocsi a késésért. – fohászkodtam Seth-nek. – Csak volt egy kis dolgom.

-      Semmi baj. – nevetett. – Nálunk az, hogy megbeszélünk egy időpontot egy megmaradt emberi szokás és amúgy sem szoktuk nagyon betartani.

-      Aha. – válaszoltam vontatottam. – De milyen szokás van, még ha nem emberi?

-      Ja, – gondolkozott el. – természetesen emberi. Mi más lenne? – nézett rám furán, mintha én lennék az, aki össze-vissza beszél. – Na, gyere. – intett a fejével a nappali felé. – Meghoztam. – jelentette ki a többieknek.

-      Hé! Nina. – sétált felém Paul. – Csinos vagy. Merre jártál? – ölelt meg.

-      Ööö. – zavarodtam össze. – Suliba.

-      Eddig? – kérdezte csodálkozva Jared. Kibontakoztam Paul öleléséből és rá néztem.

-      Normál esetben igen, de haza vittem az egyik évfolyamtársam. – hallgattam el egy pillanatra. – És hát Bella nem éppen a város közepén lakik.

-      Bella? – kérdezett vissza Jared.

-      Bella Swan? – nézett le rám Paul.

-      Igen. – válaszoltam értetlenül. – Talán valami baj van azzal a lánnyal?

-      Semmi. – nevetett Seth és Jacob vállára tette a kezét, aki a kanapén megfeszült testtartással ült. – Jake tudna mit mesélni róla. Ugye haver? – Seth arcára kaján vigyor ült ki és megütötte Jake vállát.

-      Ne most, és amúgy is hanyagoljuk a témát. – nézett rá Jake, olyan volt, mint, aki szikrákat szór a szemével.

-      Hali. – sétált be Janet a szobába. – Meglep, hogy itt látlak.

-      Igen? – lepődtem meg. – Nem kéne itt lennem?

-      Mármint. – nevetett rajtam Janet. – Örülök, hogy itt van.

-      Én is. – öleltük meg egymást.

-      Hölgyek és urak. – lépett be Liam a szobába. – Ooh, szia Nina. – lepődött meg. Mire elnevettem magam. Én nem tartozok a hölgyek és urak csoportjába? - tettem fel magamban a kérdést. Liam-nak biccentettem egyet a fejemmel, majd Paul lépett oda hozzám és átkarolta a derekam. Amikor ránéztem, nem mosolygott. Az arca komoly lett, és közelebb húzott magához. Mint, aki meg akar védeni. – Visszatért közénk Sophie. – jelentette be Liam, széles mosollyal az arcán.

-      Komolyan? – kérdezte Leah, megtörve a csendet. Senki nem tört ki üdvrivalgásban, ahogy elnéztem az arcukat.

-      Sziasztok. – lépett be, Liam kezét szorongatva. Szóval a barátnő. Aha. Minden világos. - beszéltem meg magamban.

-      Örülök, hogy látlak. – Lépett oda Janet, a kedvesség megtestesítője, majd megölelte. Végig sorba mindenki Paul-on kívül.

-      Paul. – szóltam hozzá suttogva. – Paul. Most már elengedhetsz. – szóltam rá, aki még ennek ellenére se emelte rám a tekintetét. Kicsit hasba vágtam mire magához tért.

-      Bocs. – húzódott el tőlem.

-      Minden oké? – néztem rá aggódóan.

-      Fogjuk rá. – sétált el mellőlem, az új lány mellett, ki egészen a házból. Utána akartam menni, megkérdezni mi a baj, de illetlenség lett volna bemutatkozás nélkül elsétálni a lány mellett.

-      Ebbe meg mi ütött? – kérdezték a többiek.

-      Szia, Nina vagyok. – nyújtottam gyorsan kezet, sietettem kicsit a bájcsevejt.

-      Sophie. – válaszolt a lány, aki még a kézfogásom sem fogadta el. Kedves. - jegyeztem meg magamban.

-      Nina. – szólt Jake. – Történt valami?

-      Nem. – válaszoltam gyorsan.

-      Megyek, megnézem. – indult el Jared.

-      Majd én. – állítottam meg és Paul után sétáltam.

-      Milyen kis minden lében kanál. – hallottam meg Sophie egyetlen mondatát. Jócskán messze voltam már tőlük, de hallottam, ami meg is lepett, de az rosszabb volt, amit a lány mondott, hiszen nem is ismer. Bár ez annyira nem foglalkoztatott, csak Paul-t akartam megkeresni, hogy jól van-e. Egy idő után meg is találtam. A hátsó ajtón távozott a házból és a terasz lépcsőjén ült.

-      Minden oké? – néztem rá aggódóan, leültem és átkaroltam hatalmas bicepszét.

-      Persze. – hazudott csuklóból.

-      Egyszer egy tábortüzes bulin voltam, amikor egy vadidegen srác és egy vadidegen lány oda ült mellém és megkérdezték, hogy vagyok? Mire én azt feleltem jól, és a fiú megforgatta a szemét. Azt mondta nem tudok hazudni, de majd megtanulok. Nem rémlik? – nevettem el magam.

-      Hát az a srác tuti nagyon jó fej.

-      Az. – nevettem. Paul-nak is kicsit jobb lett a kedve, aminek örültem, hiszen ő volt itt az egyik mókamester. – Szóval. Mi történt odabent? – kérdeztem rá, Paul arca pedig megfagyott és lenézett a fölre, majd nagyot nyelt és beszélni kezdett.

-      Sophie, régen a barátnőm volt. – nyelt még egyet. – Majd megismerkedett a többiekkel és szakítottunk. Rá egy kis időre összejött Liam-mal. – hallgatott el.

-      Liam erre rá se kérdezett? Hogy téged ez zavarna-e?

-      De. – válaszolta. – Sőt. Még képes lett volna elfelejteni, ha én arra kértem volna.

-      De nem kérted. – vontam le a következtetést.

-      Nem. De nem is igazán ez a lényeg. – folytatta. Én azt hittem ennyi a történet, de ezek szerint nem. – Mi fiúk és lányok együtt nőttünk fel. Olyanok vagyunk egymásnak, mint a testvérek, egy családba tartozunk. Mi úgy hívjuk, elkötelezettségeink vannak, és mindannyin tarozunk a másiknak, hiszen nem egyszer húztuk, már ki a másikat a bajból. Ezt Liam is nagyon jól tudja, és ő is elkötelezte ennek magát, csak, hogy Sophie, – hallgatott el egy pillanatra. – Sophie úgy érzi emiatt Liam nem vele van, és minden áron el akarja szakítani tőlünk. Mielőtt Sophie elment, Liam volt, hogy hónapokig nem állt velünk szóba, hiszen nem támogattuk, úgy érezte elárultuk. Amikor Sophie megkapta a 3 hónapos ösztöndíjat, Liam rájött, hogy ha nincs Sophie, nincs senki. Így újra közén állt, mi pedig befogadtuk. Most, hogy visszajött, félek, megint elhagy majd minket. A legtöbbet talán én veszekedtem vele, mert én voltam az ex barát. – hallgatott el. Hírtelen én sem tudtam, mit szóljak ehhez. Hiszen nem élek köztük, így nem tudom, hogy ez az időszak milyen is volt. Sophie akkor ment, amikor én ideköltöztem, és valószínűleg ezért nem hallottam még soha a lányról. – De – nézett rám. – talán te leszel, aki majd ezt meggyógyítja.

-      Nem gondolnám. – kerekedett ki a szemem. – Nem hittem volna, hogy köztetek lehet bármiféle baj. Hiszen annyira jól megvagytok, annyira szeretitek egymást.

-      Hm. – mosolyodott el Paul. – Nagyon sok itt a beforrott, és a beforratlan seb. És nagyon sok minden van még, amiről te nem tudsz. De ezt nem most mesélném el. – állt fel. – Gyere, inkább menjünk be. – nyújtott kezet.

-      Oké. – fogadtam el a felajánlott kezet. – Szóval, akkor Sophie-t nem sokan szeretik? – kérdeztem suttogva.

-      Neked, hogy jött le a megérkezésekor? – nevette el magát, majd beléptünk a házba és a nappali felé siettünk.

-      Minden rendben? – kérdezte Jared.

-      Naná. – válaszolta könnyedén Paul. – Ez a kis csodabogár tényleg csodára képes. – puszilta meg a fejem tetejét, mire elnevettem magam.

-      Ez túlzás. Csak a sok pszichiáter. – vicceltem.

Ez a találkozás a kívántnál is furább volt. Sophie, egész végig szikrákat, nem is, inkább villámokat szórt a szemével rám. Mintha a hivatásos ellensége lennék, pedig jóformán nem is ismer. Sőt talán, a keresztnevem kívül semmit nem tud rólam.

Este megbeszéltünk egy következő találkozót, én pedig beültem a kocsimba. Felcsavartam a hangerőt, és életemben először jó kedvem volt. Jól esett, hogy Paul jobban bízik bennem, mint azt gondoltam volna. Úgy éreztem közéjük tartozom. Ekkor megcsörrent a telefonom, én pedig megnéztem azt.

„ Közénk tartozol. Már csak neked kell elhinned.

                                                                                  Paul.”