4. fejezet - Janet

Hirtelen nem tudtam, hogy mit mondjak. A lány annyira ismerős volt számomra, mintha kicsit tükörbe néztem volna. Mintha érezte volna, amit én, mintha mindent tudott volna, amit én tudok. Ahogy végignéztem rajta, semmiben se hasonlított rám. A haja vöröses barna volt, és göndör, az enyém gesztenyebarna, ami a végén az utolsó 5 centinél mintha ki lenne kopva és hullámos. A bőre fehérebb, mint az enyém. A stílusunk azért kicsit egyezett, de nem mondhatnám, hogy teljesen. Pillanatok teltek el mire tudatosult bennem, hogy mit is érzek. Mintha egy családtaggal találkoztam volna.

-      Szia. – nyújtott kezet. – Nagyon örvendek Nina, sokat hallottam már rólad.

-      Szia. Én is örvendek. – mosolyogtam az ismeretlen lányra.

-      Anyukád mesélte, hogy most költöztetek ide, és, hogy a tengerparton kívül nem igazán ismersz semmit. Ha gondolod, szívesen körbe vezetlek. Én itt nőttem fel, mindent tudok, mindent ismerek.

-      Az nagyon jó lenne. – mosolyogtam.

-      Oh. – mosolygott. – Ennek örülök. Van pár ismerősöm, szívesen bemutatlak nekik, ha gondolod. Nagyon aranyosak és nagyon befogadóak is. – mosolygott, mire én csak válaszul elmosolyodtam. – Most is épp az egyikükre várok, de nem szándékozik hazaérni. Emlegetett szamár. – nevetett és a zsebéhez nyúlt és kivette a telefont. A kijelző fekete volt, mintha hozzá se nyúlt volna, majd egy jó 5-10 másodperc múlva villant csak fel és Janet felvette. Nem értettem, hogy lehetséges ez, hiszen nem hívta senki és mégis tudta, hogy fogják. Bár azt mondják, vannak megérzések.

Egy darabig még elidéztünk a polgármester asszony lakásában, majd amikor anya úgy érezte kellő képen fáradt, úgy döntött, hogy hazamehetünk. Másnap a Janet-tel megbeszélés elmaradt. Meglepődtem, amikor felhívott, és közölte, hogy sajnos elég elfoglalt lesz a hetekben és nem okoz-e nekem ezzel problémát. Közöltem vele, hogy már hónapok óta egyedül vagyok egy kis magány már nem fog megártani. Tyler-rel minden nagyon jól alakult. Bemutattam anyának és rendszeres jött át hozzám tanulni. A jegyeink is javultak és sokkal jobban összebarátkoztunk. Egyik délután épp haza akartam vinni, amikor nem találtam a kocsi kulcsom.

-      Anya. – siettem le a lépcsőn. – Nem láttad a… – akadt meg a torkomon a mondat. Hirtelen azt se tudtam, jó házban vagyok-e.

-      Mit? – nézett fel rám anya, aki épp a konyhából lépett ki, egy tálca sütivel a kezében.

-      Nem számít. – válaszoltam. Körbenéztem a nappaliban, ami tele volt anyával egykorú felnőttekkel és velem egykorú fiatalokkal, akik mind engem bámultak.

-      Megvan. – sétált le utánam Ty. Neki is kikerekedett a szeme, mikor meglátta, hogy kissé többen vagyunk a házban, mint amire számítottunk. – Nem tudtam, hogy vendégeitek lesznek. – súgta oda nekem.

-      Aha. – szűrtem ki a fogaim között. – Én se.

-      Had mutassam be a lányomat, Ninát. – mosolygott az emberekre anya, akik vad idegenek voltak nekem.

-      Hello. – köszöntem zavaromban, majd megragadtam Ty kezét és a bejárati ajtó felé húztam, ami most a kijárat volt számomra.

-      Viszlát, Mrs. Tomlinson.  – Köszönt el udvariasan, majd becsaptam magam mögött az ajtót.

-      Ez egy kicsit meredek volt. – szólalt meg Tyler.

-      Nekem mondod? Na, lépjünk le. – sétáltam a kocsim felé. Bepattantunk és máris teljes gázzal hajtani kezdtem.

Észre se vettem mennyivel hajtok, csak tövig nyomtam a gázt. Ty aggodalmas hangja zökkentett ki mérhetetlen haragomból.

-      Nina lassíts! Most! Nina! – hallgattam rá és levettem a lábam a gazpedálról. A sebességmérő csökkeni kezdett és egyszer csak megálltunk. Egy lakóövezetben voltunk, már Forks-ban, méhozzá pont Tyler-ék háza előtt.

-      Tessék, hazahoztalak. – jelentettem ki jegesen.

-      Nem értem – kezdett el beszélni – miért vagy ennyire kiborulva az anyukád miatt. Jó, talán elfelejtett neked szólni, es egy kicsit kínos is volt, de annyira nem volt vészes. Nem tudom, miért fújod fel ennyire a dolgot. – hallgatott el. A válaszomra várt.

-      Hogy miért fújom fel? Mert mindig ezt csinálja. Úgy dönt mindig, hogy én nem is tudok róla – szorítottam meg a kormányt – és a kifogás a végén mindig ugyan az, hogy csak nekem akar jót.

-      De ne legyél most ezért kiakadva.

-      Te nem tudsz semmit Tyler. Ha tudnád, hidd el, megértenél.

-      Akkor mond el. – Nézett rám. – Nem tudok rólad semmit. Egy árva szót sem mondasz. Nem bízol bennem? – Az utolsó mondata volt a válasz, az összes kérdésére. Tényleg nem bíztam benne. Hallgattam a hölgyre, aki rejtélyes módon eltűnt a parton, ő mondta azt engedjem magamhoz közel, akiben megbízok.

-      Jobb lesz, ha bemész. Anyukád már vár. – kerültem ki a kérdését. Nem tudom, honnan tudtam, hogy anyukája már várja, csak egyszerűen megéreztem. Olyan volt kicsit, mint ami Janet-tel volt a polgármester asszony házában.

-      Értem. – fancsalodott el az arca.

Tyler kiszállt, becsapta az ajtót és úgy éreztem, most hagytam elmenni az egyetlen embert, aki foglalkozott velem. Borzalmas érzés volt. Nem akartam haza menni, nem tudtam hová mehetnék. Egy hely jutott az eszembe, ami már sokszor megvigasztalt, az pedig nem volt már, mint a La Push-i part, így azt vettem úti célul.

Beesteledett mire haza értem. Felmentem a verandára és benyitottam a lakásba. Levettem a kabátom és a cipőm. Az se érdekelt ki van, vagy ki nincs a lakásban, csak elkezdtem az emeletre sétálni.

-      Nina Tomlinson. – hallottam meg anya hangját, aki épp a konyhából felém igyekezett. Megállt a lépcső aljába. Már a lépcső felénél voltam amikor visszafordultam. – Mégis, hogy gondoltad azt, ami itt történt? Nem tudod elhinni, milyen helyzetbe hoztál.

-      Én téged? – csattantam fel. – Inkább te engem. Nem tudom, mi célod volt ezzel, de remélem elérted. – fordultam az emelet irányába és letöröltem egy könnycseppet, ami végigfolyt az arcomon.

-      Nina. – szólt utánam anya. – Nem akartam rosszat. Nem volt semmilyen célom, csak nem akartam, hogy egyedül legyél. Azt akartam, hogy legyenek barátaid. – hallgatott el. Pár másodperc múlva felé fordultam, bár könnyel teli szemeimtől nem sokat láttam.

-      Nem kell segítened. Meg vagyok egyedül is.

-      Egyedül? – csuklott el a hangja. – Te nem voltál ilyen soha. Mindig a társaság központjában álltál. Mi történt?

-      Mi történt? – ugrott a hangom egy oktávot. – Abba nem gondoltál bele, hogy nincs társaságom? Nincsenek barátaim, nincsen senkim?

-      Ezért akartam segíteni. Állandóan csak azon a nyavalyás parton ülsz és nézel a távolba. Mi érdekes van azon a parton?

-      Miért zavar az téged, hogy az egyetlen hely, ahol eltudom viselni ezt a várost az a part? Ott, ah egyedül vagyok se érzem magam egyedül. Ennyire egyszerű. – felrohantam a szobámba, becsaptam az ajtót, a fejemet a párnába fúrtam és sírni kezdtem.

Egy kis idő múlva elővettem a laptopom és próbáltam elfoglalni magam. Nem igazán sikerült, majd úgy döntöttem megnézek egy filmet. Pár percre rá kopogást hallottam az ajtómon. Más volt. Ismeretlen és mégis ismerős. Felálltam, odasétáltam az ajtóhoz és kinyitottam.

-      Janet. – lepődtem meg.

-      Szia. – mosolygott a szobaajtómban álló lány.

-      Mit keresel itt? – kérdeztem kíváncsian.

-      Beengedsz, vagy itt állva meséljem el?

-      Ööö – gondolkoztam el zavaromban. – Gyere be. – Janet belépett a szobámba és leült az ágyamra. Bezártam utána az ajtót és visszaültem, oda, ahol az elmúlt órákat töltöttem. – Szóval?

-      Anyukád mesélte, hogy mi volt délután. Hogy átjöttek a srácok.

-      Várj. – vágtam a szavába. – Te ismered őket.

-      Igen. – nevetett.  – Az összes a barátom. – nézett az ágynemű takarómra, és birizgálni kezdte.

-      Szuper. – szürcsöltem a fogaim között. – Leszerepeltem. – tettem egy enyhe megjegyzést félhangon.

-      Bár nem mindenki volt itt.

-      Van remény. – húztam el a szám.

-      Ugyan. – legyintett fülig érő szájjal. – Ha tudnád, hogy azok a majmok miket csináltak már életükben. Úr Isten, – kapott a homlokához. – iszonyatosak tudnak néha lenni. – nevetett, mire én csak elhúztam a szám. – De most nem is ez a lényeg, hanem, hogy szeretném, hogy ha ma átjönnél az egyik barátomhoz. – csillant fel a szeme.

-      Ááh. – szólaltam meg. – Nem tartom olyan jó ötletnek. – Janet felhúzta az egyik szemöldökét, én pedig úgy éreztem a vesémig lát, szóval gyorsan kitaláltam valami kifogást. – És rengeteg dolgom van még itthon.

-      Igen. – egyezett bele. Azt hittem ennyivel le is van tudva a dolog, de Janet keményebb dió, mint azt én valaha képzeltem volna.  – Sejtettem, hogy valami ilyesmivel fogsz előrukkolni. Bár gondolom azt elmúlt – nézett az órájára. – 2-3 órát itt töltötted, szóval ideje felkelni és kezdeni magaddal valamit. – fogta meg a kezem és próbált felállítani.

-      Janet. – nyafogtam. – Nem tartom ezt jó ötletnek.

-      Aha, végül is miért tartanád? – kezdett bele a beszédbe. – Vadidegenekhez elmenni, nekem sincs sokszor kedved. De Nina, most komolyan, nézz körül. Ebben a szobában gyászolod az életed már hónapok óta. Ha nem tudnák az emberek, hogy suliba jársz, azt hitték volna, már halott vagy. Muszáj kimozdulnod. Végre el kell fogadnod, hogy ide költöztetek, és bármennyire is próbálsz anyukád ellen harcolni, nem fog össze jönni. El kell fogadnod, hogy most már ez az otthonod, ha tetszik, ha nem. – itt egy pillanatra megállt és a reagálásomra várt. Hihetetlen ez a lány. A színtiszta igazságot vágta a képembe. Amiket elmondott, mind már én is tudtam, valahol mélyen, elnyomva. – Meglátod – fogta meg a kezem. – La Push, iszonyat jó hely. – mosolygott rám bíztatóan. Elgondolkoztam azon, amit mondott és igaza volt. Vége a szenvedésnek.

-      Megyek öltözni. – tápászkodtam fel, mire Janet örömében felsikkantott egyet.

-      Nem kell kiöltözni. – szólt utánam. Bementem a gardróbba, felvettem egy csőnadrágot, egy magas sarkút, egy felsőt. Arra rá vettem egy kis zakót, a hajamat pedig leengedtem. Kiléptem a gardróbból, mire Janet elnevette magát. – Tudod nagyon csinos vagy meg minden, de a zakót és a magas sarkút vedd le.

-      Miért? – kerekedett ki a szemem.

-      Elmondok valamit a srácokról. Imádják a csinos lányokat, – szóra nyitottam volna a szám, de Janet megelőzött. – de egy olyan lányt, akit nem ismernek, és úgy van felöltözve, mint te, butának nézik. Szóval, ha jól akarsz indítani, bakancs, kötött pulcsi, sál és bőrdzseki. – a fejem egy kérdőjelet formálhatott, mert Janet elnevette magát és újabb magyarázatba kezdett. – Tudod, nem vagyunk lányok valami sokan, ezért meg kell állni a helyünket a fiúk között. Nincs elnyomás, vagy hasonlók, de ha nem egy törékeny lánynak látszol, jobban elfogadnak.

-      Mi van, ha törékeny lány vagyok? – ijedtem meg. Janet a szemét forgatta és újra magyarázni kezdett.

-      1: New York-i vagy. Tuti nagy vagy törékeny. 2: Nyugodtan úgy öltözködhetsz majd, ahogy akarsz és el is fogják várni tőled. 3: Egy idő után rá fogsz jönni, hogy célszerűbb a lapos.

-      Miért? – tettem fel kérdéseket.

-      Majd megtudod. – válaszolt sejtelmesen.

-      Oké. – fordultam újra a gardrób felé. Pontosan olyan ruhákat vettem fel, amiket Janet mondott. Az igazságot megvallva jobban is éreztem így magam. – Megfelelek?

-      Tökéletes. – nevetett. – Akkor indulás. Kérhetek szempilla spirált nem volt időm kisminkelni magam.

-      Persze a fürdőben találsz. Nekem elég a szempillaspirál igaz.

-      Aha. – válaszolt Janet a fürdőből. Kint hagyta a telefonját, az ágyon, mire az csörögni kezdett.

-      Csörög a telefonod. – szóltam neki.

-      Ki az? – kérdezett vissza.

-      Jake. – olvastam el a nevet.

-      Vedd már fel és kérdezd meg, hogy mit akar.

-      Nem. Nem akarok vele beszélni. Nem is ismerem.

-      Nina. – szólt rám Janet.

-      Igen? – szóltam bele a telefonba, nem szívesen.

-      Ööö. – hallottam egy férfihangot a telefonban. – Elnézést azt hiszem rossz számot hívtam.

-      Nem biztos. Kit keresel?

-      Janet Deving.

-      Igen. Ez az ő telefonja. Mondjak neki valamit?

-      Ott van a közeledben?

-      Igen. – válaszoltam a férfihangnak.

-      Kérdezd már meg tőle, hogy mikor ér ide.

-      Janet. – vettem el a fülemtől a telefont. – Azt kérdezik mikor érsz oda?

-      Mond, meg, hogy 10 perc. – válaszolt a fürdőből.

-      Azt üzeni, hogy 10 perc.

-      Igen, hallottam. – válaszolt a srác. – Oké. Hát akkor mond meg neki légyszi, hogy siessen. Szia.

-      Oké. Szia. – tettem le a telefont. Ebben a pillanatban lépett ki a fürdőből a vörös hajú lány. – Azt üzeni, hogy siess.

-      Oké. Sietünk. – nevetett. Odaadtam a telefonját, felkaptam az enyémet és a kocsi kulcsot. Leoltottam a villanyt és lesétáltunk.

-      Anya elmegyek. – mondtam hangosan, ugyanis nem tudtam a ház melyik szegletében helyezkedett el.

-      Hova? Mikor érsz haza?

-      Janet-tel és még nem tudom, hogy mikor. Szia. – léptem ki az ajtón.

-      Szia. – hallottam anya hangját.

-      Hol a kocsid?

-      Nem kocsival jöttem. – válaszolt Janet nemes egyszerűséggel.

-      Akkor? Gyalog? – néztem rá kíváncsian, mire Janet mintha zavarba jött volna.

-      Vagyis, – gondolkozott el. – nem az én kocsimmal, – gondolkozott el megint. – hanem az egyik barátom tett ki.

-      Aha. – válaszoltam. – Akkor én vezetek. – sétáltam a kocsim felé. Bepattantunk és máris hajtani kezdtem abba az irányba, amit Janet mondott.

Egy kis idő múlva le is parkoltunk egy ház előtt. Nem egy villa volt, de nem is egy kis kunyhó. Egy viszonylag nagy és barátságos ház volt. Kívül tört fehér, fekete ablakokkal és barna ajtóval. A bejárat előtt egy kis féltető volt, és egy pár lépcső. A sziklakert gondosan volt megművelve, látszik, hogy foglalkoznak vele. A házból áradt a szeretet.

-      Nina. – szólalt meg mellettem Janet. – Ez a Clearwater ház.