3. fejezet - Múlt, jelen, jövő

A percek pörögtek, az órák gyorsan elteltek. A napok mintha le se játszódtak volna. Minden délután kimentem a partra, levegőzni és zenét hallgatni. Úgy éreztem, ha egyedül ülök a parton, nem vagyok olyan magányos. Túl voltunk a hálaadáson, a karácsonyon, túl voltunk a szilveszteren. Minden jellegzetes ünnepen. 2 hónapja már, hogy itt vagyok, és a helyzet változatlan. Anyával időközbe megbékéltem, de azért haragszok rá, és éjszakánként van, hogy őt hibáztatom, mert egyedül vagyok. Azért még, ugyan úgy utálom, ezt a helyet, mint eddig. Ugyanúgy nincs senkim, ugyanúgy egyedül vagyok.

-      Szia Kol. – Hívtam fel a régi barátom, de csak a hangposta jelentkezett. – Én vagyok, Nina. – Beszéltem tagoltan, már-már síró hangon. Az ünnepekkor, ide jött mindenki, hogy megnézze, hova is költöztünk, így nem volt alkalmam New York-ba utazni. – Nagyon rég nem találkoztunk. – Szipogtam egyet. – Itt az ideje, hogy megbeszéljük a dolgokat. Hívj vissza! – majd kinyomtam.

Egy nő sétált le mellém, majd megállt. Felnéztem rá. Egy kissé öreg, szőkés-ősz hajú, fáradt, sápadt arcú, indiános ruházatú nő volt. Csak meredt előre a távolba.

-      Segíthetek? – álltam fel, majd lassan rám emelte a tekintetét.

-      Tudom, hogy most magányos vagy. – kezdett beszélni. Kicsit olyan beütése volt számomra, mint egy jósnő. – És pontosan tudom, hogy te ki is vagy. A vonásaid, a mozgásod. – simította végig rajtam a kezét. Kicsit megijedtem, de mégis nyugodtságot éreztem, mintha a saját nagymamámmal beszélgetnék. – Minden ott lapul bent. A szívedben. Ne aggódj! Nem sokára lesz majd valaki, aki a pártodra áll. Vele együtt barátokat is szerezhetsz, csak engedd, hogy megérintsék a szíved. – tette kezét a szívemre, és én szótlanul álltam. Nem értettem, miért mondja ezt nekem. Annyiban igaza volt, hogy aggódom, és magányos vagyok, ezt eltalálta, de miért mondja ezt nekem el?

-      Mégis mit csináljak? – tettem fel a kérdést.

-      Ha úgy érzed, bízhatsz abban a személyben, tudni fogod.

-      De honnan tudhatnám? – néztem rá ismét, majd a fejemet víz felé fordította.

-      Tudni fogod, oda bent, a szívedben. – ejtette ki a szavakat. Én pedig belemerültem a tájképbe. Hirtelen egy ordításra lettem figyelmes és az kiragadott az eddigi világomból. A nő eltűnt mellőlem. Mintha ott se lett volna. Még lábnyoma se maradt. Ki volt az?
Nem igazán tudtam ezzel foglalkozni, mert egy nagy csattanást hallottam a vízben. Valaki beleesett, majd számolni kezdtem a másodperceket. 1.2.3.4.5.6. – kétségbe estem – 7.8.9.10.11. – utána akartam menni – 12.13.14 és az illető felbukkant a víz felszínén. Egy pillanat alatt nagy kő esett le a szívemről.

-      Úristen. – kiáltott fel. – Ez iszonyat jó. Húú. – üvöltött. Férfihang volt, majd ahogy figyeltem megláttam, hogy egy nagy szikla tetején, még legalább 6 ember áll. Le akarnak ők is ugrani? Szólni akartam, hogy ne, mert a víz hideg és megállhat a szívük, de ekkor hirtelen a vízben úszó fiú rám pillantott. Bár kellőképpen messze volt, de nem lehetett volna eltéveszteni, hogy engem néz. Beletúrtam a hajamba, – Tudjátok ki az. – hallottam a férfihangot. Nem mondta hangosan, ezt a pár szót, mégis meghallottam. Hátat fordítottam, felsétáltam a parton a táskámig, felmarkoltam és rohantam a kocsimhoz. Bevágtam magam, lezártam az ajtót, majd felpörgött a motor és máris száguldoztam. Rossz döntés volt, mert az út iszonyatosan csúszott, hiszen június közepén, szokatlan lenne, ha nem lennének az utak lefagyva, és nem lennének tele hóval. Hazaérve, kipattantam a kocsiból és felszaladtam a verandára, majd kissé berontottam a házba.

-      Szia kicsim. – hallottam anya hangját.

-      Szia. – köszöntem neki.

-      Megint a parton voltál? – kérdezte, mint minden egyes nap, amikor hazajövök.

-      Igen, és nem hiszed el, hogy mit láttam. – léptem be a nappaliba, ahol anya nem csak egyedül ült.

-      Mit? – kérdezte mosolyogva, mire én kicsit visszavettem a hangomból.

-      Nem számít. – zártam le gyorsan, majd az anya mellett ülő nő elmosolyodott.

-      Bizonyára te vagy Nina. Nagyon sokat hallottunk már rólad. – állt fel és jött oda hozzám. – A nevem Julie Michealson. Én vagyok a polgármester asszony. – nyújtott kezet.

-      Nagyon örvendek. – ráztam vele kezet. A nő kifinomult volt, és tényleg igazi polgármester asszonynak való. Leraktam magam mellé a táskát, és helyet foglaltam. – Én azt hittem La Push nem külön álló városnak számít.

-      Eredetileg nem. De már több évtizede, családok települtek le itt, ami az akkori La Vida-iaknak nem tetszett, így állandó harcban álltak, majd úgy döntöttek várost alapítanak, ők lettek a városalapító családok. La Vida azóta Forks lett, La Push, meg maradt La Push. – kortyolt bele a teájába. – De ez nagyon hosszú történet, és még lesz bőven idő, amikor ezt el tudom mesélni. Igazából azért látogattalak meg benneteket, egyrészt, hogy-hogy vagytok, mennyire tetszik az itteni élet, másrész, pedig, hogy meghívjalak titeket ma este vacsorára.

-      Köszönjük a meghívást Julie, – kezdte anya. – Ott leszünk. – mosolygott.

-      Sajnos, – szólaltam meg. – nekünk ma tábortűz van az iskolába, és gondoltam elmennék rá.

-      Tényleg. – csapott a homlokára a nő. – El is felejtettem, hiszen a fiúk már mesélték. Menj csak el rá nyugodtan. Most La Push-ból is mindenki ott lesz, csak remélem nem lesz belőle verekedés. – rázta meg a fejét. – Akkor – nézett anyára. – Gyere át te és csapunk egy öreges estét.

-      Rendben. – mosolygott anya, mire az öregesnél nekem is felfelé konyult a szám.

-      Remélem nem nagy probléma.

-      Nem, dehogy. De ne igyál, lehet anyádért kell majd jönnöd. – nevetett.
-      Rendben. – nevettem. Nagyon szimpatikus volt számomra, a 40-es éveiben járó nő. Talán ezt az érzést mesélte ma a rejtélyes nő a parton.

A polgármester asszony elment én pedig neki ültem a tanulásnak. Egy kis idő múlva, pedig a készülődésnek. Úgy döntöttem mellőzőm a magas sarkút. Felvettem egy fekete harisnyát, egy szürke, kötött hosszított felsőt, rá egy fekete ugyan olyan hosszú kardigánt és egy barna bakancsot. A hajam kócosan volt hullámos, és az igazat megvallva, szerettem, amikor ilyen volt. Tettem a szememre egy nagyon enyhe tust és szempilla spirált. Egy minimális pirosítót, és ezzel le is tudtam a sminkelést. Felvettem az egyik barna karórám, és a masnis gyűrűm. Kicsit visszavettem mindenből. Smink, ékszer, ruha, cipő. Megpróbálok beolvadni kicsit. Átdobtam egy barna táskát, amibe az apróságokat tettem, majd lesétáltam a lépcsőn.

-      Mehetünk? – kérdeztem anyát.

-      Igen. – mondta, majd felkapta a kabátját. Én is leakasztottam, majd beültünk a kocsiba, és a polgármester asszony házához navigált.

Gyönyörű volt, és hatalmas. Na, jó nem egy palota méretű, de azért nem egy átlag nagyságú. La Push-nak a másik végébe volt, szóval úgy maximum 10-15 percre. Belegondolva, nem is olyan pici ez a város. Anya kiszállt én pedig a sulihoz igyekeztem. Már tömve volt a parkoló, amikor megérkeztem és láttam a hatalmas rakást is, amit meggyújtanak majd. Egy pillanatra rám tört a rossz kedved, és csak ültem a kocsimban. Kell ez nekem? - gondoltam magamban. - Már azon voltam, hogy beindítom újra  a kocsit és haza megyek, nincs nekem szükségem ilyen hülyeségekre. Megvagyok én egyedül is. Ebben a pillanatban eszembe jutott a nő a tengerpartról. Igaza volt. Ha nem fogok eljárni sose lesznek barátaim, se életem. Egyik felem azt mondta menjek szépen haza, a másik pedig, hogy menjek és érezzem jól magam. Hát ezt is tettem. Egy pillanatra, a magamban lefolytatott csatáról, eszembe jutott a két legjobb barátnőm és az, hogy rendszeresen játszottak angyal és ördög párost. - ezen mosolyognom kellett. - Istenem, mennyire hiányoznak. - villant át az agyamon.

A füves területre léptem, és sétálni kezdtem a tömeg felé. Ahogy egyre közelebb értem, úgy 150 méterre lehettem, a nyüzsgő fiataloktól, amikor tőlem úgy 20 méterre egy fiúsereg állt meg. Vagyis kettő. Ahogy hunyorogtam, mintha pár lány is elvegyült volna köztük, de nem voltak feltűnőek. Sajnos túl nagy teret foglaltak el, összesen lehettek vagy 20-25-en, nekem meg nem volt kedvem kikerülni őket. úgy döntöttem a köztük hagyott folyosón átsétálok, csak nem fognak egy pillanat alatt egymásnak ugrani. Úgy láttam, mintha az a folyosó egyre inkább szűkülne, úgyhogy belehúztam a sétába. Amikor odaértem beleütköztem valakibe és az érzés, ami abban a pillanatban elfogott, egészen rendkívüli volt.

-      Bocsi. – néztem vissza hebegve.

Frusztráló volt elsétálni, a 175-185 centiméteresek között, főleg nekem az én 162 centiméteremmel. A srác nem válaszolt, csak a szemembe meredt, mire nem tudtam elengedni a pillantását. Fekete rövid haja volt, naptól barnult bőre és barna szeme. Az egyik barátján támaszkodott, amikor véletlenül hozzáértem, és abban a pillanatban rám nézett.

A telefonom rengése ébresztett fel, a bámulásból. Nem sok idő telhetett el, de kényelmetlenül éreztem magam, a sok szempár miatt. Gyorsan kikaptam a telefonom, elhúztam rajta a kezem és felvettem.

-      Igen? – szóltam bele. Időközbe meg se néztem ki hív, csak gyorsan felvettem. Tovább sétáltam, és szerencsémre az egyik kinti asztal szabad volt, úgyhogy felültem rá, a lábamat pedig felraktam a padra.

-      Szia. Kol vagyok. – szólt bele a barátom.

-      Szia. – lágyult el a hangom. – Minden rendben?

-      Persze. – válaszolt azonnal. – Itt minden rendben, na és nálad?

-      Minden. – válaszoltam. – Mondhatni. – húztam el a szám. Az egész beszélgetés olyan erőltetett volt, mintha nem is ismernénk egymást. – Kezdjem én? – kérdeztem egy kis idő múlva.

-      Aha. – válaszolt egy morgással.

-      Oké. – vettem egy nagy levegőt. – Szóval, ugye tudod, mit érzek irántad? – tettem fel a kérdést, de reméltem, ezzel tisztában van, így nem is vártam meg a választ. – De nagyon messze vagyunk egymástól. Más város, más állam, más időzóna. – gördült ki egy könnycsepp, a szememből, majd sok még utána. Próbáltam elhallgattatni a sírásom, és magamba fojtani, kisebb-nagyobb sikerekkel sikerült is. – Ezzel azt akarom mondani. – Folytattam. – Sose hittem a távkapcsolatokban, és nem hiszem, hogy működhet. Én ezt a 2 hónapot iszonyatosnak éltem meg, és nem akarom a többit is ugyan így eltölteni. Nem akarom, hogy szenvedj, azt akarom, hogy boldog legyél. Annyi lány van még, hogy a két kezemen se tudom megszámolni, akiknek egy mosoly is elég lenne és már a karodba esnének. – nevettem el magam, mire ő is nevetni kezdett. – Ne nevess! Tényleg így van. – győzködtem, majd a hangom megint halk és fájdalommal teli volt. – Gyönyörű volt ez a 2 év. Köszönöm ezt neked. – fejeztem be a monológot.

-      Én köszönöm. – mondta, és magam előtt láttam az arcát ahogy elmosolyodik. – Nem hittem, hogy valaha lehetek több is, mint egy tuskó focista. Sok mindenben segítettél nekem, sok mindenben megváltoztattál és ezt köszönöm neked. – tartott szünetet, mire én felszipogtam egyet. – Nagyon vigyázz magadra Nina Tomlinson. Sose felejtek el. – tartott egy kis szünetet, majd kinyomta a telefont. - Én se. - leheltem.

Vettem egy nagy levegőt, majd letöröltem a nedves arcom és tovább figyeltem az embereket. Visszagondoltam a múltra, figyeltem a jelent és terveztem a jövőt.

Belemerültem az emberekbe, és csak azt vettem észre, hogy az eddig üres pad, emberekkel teltek meg. Egy lány és egy fiú ült le mellém.

-      Szia. – szólelt meg a srác. – Paul vagyok.

-      Én pedig Leah. – szólalt meg mellettem a lány.

-      Nina vagyok. – mosolyogtam rájuk. Ekkor figyeltem csak meg, hogy néznek ki. A srácnak, rövid, oldalt kicsit rövid, felül hosszabb fekete haja volt. Magas volt, vékony, de mégis izmos. A bőre körül-belül, mint az enyém, szóval semmi extra benne. A lánynak pedig, vállig érő, egyenes, sötétbarna, már-már fekete haja volt. Bőre kicsit barna, és nekem olyan indiános beütése volt egy picit, de szerintem nagyon szép lány volt.

-      És hogy vagy? – kérdezte a srác.

-      Meg vagyok, köszi. – hazudtam könnyedén.

-      Áh, – forgatta a fejét kicsit a fiú – hazudni még nem tudsz. Majd megtanulsz. – nevetett fel. Olyan életkedv szakadt fel, ahogy kinyitotta a száját, hogy abban úszni lehetett volna. Majd?- villant át az agyamon - Évtizedekre előremenőlegesen tervei vannak velem?

-      Paul. – szólt rá a lány. – Mi történt? – nézett rám kíváncsian.

-      Nagyon hosszú. – szorítottam meg a telefonom és a földet néztem. – Túlságosan is. – vettem egy nagy levegőt. – Én megyek, iszok valamit. – pattantam le az asztalról – Később még összefutunk. – Vágtam zsebre a kezem és sétálni kezdtem a már lángokban álló boglya felé. Felkaptam egy poharat, engedtem bele sört és belekortyoltam.

-      Gondolom nem ehhez vagy hozzászokva. – szólalt meg mögöttem egy férfihang. Gyorsan megfordultam, és lenyeltem a számban lévő italt.

-      Nem. – válaszoltam. – Tényleg nem. De nem is rossz. – nevettem el magam.

-      Tyler vagyok. – nyújtott nekem kezet.

-      Nina. – fogtam meg. Most néztem csak meg alaposan. Izmos volt, barna hajú és nagyon helyes. Néhány óránk közösen volt megtartva, onnan volt ismerős. Számomra mindig olyan megközelíthetetlennek tűnt. Ő állt mindig a társaság központjában, de nem volt az a felvágós bunkó állat.

-      Nagyon örvendek. – mosolygott.

-      Én is. – viszonoztam a mosolyát.

Beszélgetni kezdtünk és egész jól összebarátkoztunk. Meg tudtam, hogy a szülei elválltak, és az anyukája a fő sheriff a városban. Nincs testvére, rögbizik, és néha szeretne egy átlagos diák lenni. Elmesélte, hogy szinte egész életében itt élt, de nem bánja, mert ismeri a város minden szegletét. Leültünk az egyik asztalra, és ott folytattuk a beszélgetést. Majd faggatni kezdett. Milyen New York? Milyen a nagyváros? Milyen volt a régi sulim? Hogy állok ezzel a helyzettel?
Minden kérdésére feleltem, de a családi titkokba nem tudtam beavatni. Nem is kérdezett rá konkrétan, én pedig nem szerettem erről beszélni, így a családomról elterelődött a téma.

Egy kéz került a vállamra és tudtam, nem a Tyler-é.

-      Nina, csak, hogy meg vagy. – hallottam a férfihangot, és azonnal felismertem, úgy is, hogy életemben 2 mondatot hallottam tőle. Hátra se fordultam, tudtam ki az.

-      Majd később megkereslek. – állt fel zavartan Tyler, mire én meg mukkanni se tudtam. Nem akart azt mondani, hogy „ne”, mert az olyan hülyén hangzott volna.

-      Na most már, hogy ketten vagyunk. – ült fel mellém a fiú és közelebb húzott.

-      Paul. – leheltem ki a nevét. – Ez kedves meg minden, de eresz el!

-      Miért? – nézett rám nagy szemekkel, és még közelebb húzott. – Olyan jól elüldögélünk nem?

-      Aha. – vágtam rá gyorsan. – Engedj!

-      Na, de Nina. Most nézd meg, – vette elő a telefonját – milyen szép páros lennénk. – láttam meg magunkat a képernyőn, a belsőkamera segítségével.

-      Ja, biztos.

-      Miért nem akarsz a barátnőm lenni? – nézett rám nagy boci szemekkel.

-      Mert mondjuk, nem ismerlek. – válaszoltam. – Meg nem tudom, neked nem ilyen lány kell, mint én. Más milyen.

-      Ez honnan tudod? – vált a hangja kicsit komollyá.

-      Csak tudom és kész. Érzem. – Leheltem ki az utolsó szót.

-      Akkor jó. – nevetett és elengedte a derekam. – Már azon agyaltam mi van, ha komolyan veszed, – nevetett fel megint – és utána azt se tudtam volna, hogy magyarázom ki magam ebből.

-      Te most direkt hoztál ilyen kínos helyzetbe? – néztem rá. Úgy éreztem mindjárt szikrákat lövök a szememből.

-      Hát nem is véletlenül. – vigyorgott.

-      Uh. – fújtam ki a levegőt.

-      Most szívesen bevernél egyet nem?

-      Nem tudod elhinni mennyire. – ráztam meg a fejem. Mire Paul a képembe röhögött.

-      Inkább idehívom Tyler-t. – indult el, mikor a keze után kaptam.

-      Ne, nem kell. – hadartam halkan.

-      Miért nem? – kerekesett ki a szeme. – Tetszik neked, és te is neki. Akkor hol itt a probléma?

-      Még alig ismerem, és nem akarom. – könyörögtem, majd beugrott, amit az előbb mondott. – Szerinted tényleg tetszem neki? – vigyorogtam rá.

-      Aha. Na, megyek, idehívom. – indult el. Mire észbe kaptam már ott se volt, így gyorsan visszaültem, mint aki nem is számított rá, hogy valaki csatlakozni fog hozzá, a telefonom kezdtem el nyomkodni.

-      Szia. – lépett oda hozzám egy ismerős srác.

-      Oh, – emeltem fel a fejem. – szia. Mi járatban? – tettem fel a kérdést. Direkt úgy csináltam, mint, aki nem tud az egészről semmit.

-      Ö – gondolkozott el. – Csak erre felé – túrt bele a hajába. – jártam és láttam, hogy itt ülsz egyedül, gondoltam ide jövök.

-      Hm. – mosolyodtam el. Azért a csajok bolondítása könnyen megy. - gondoltam magamban. – nagyon figyelmes vagy.

-      Hát igen, – ült le mellém. – mondták már. – mosolygott.

Tayler-rel nagyon egy hullámhosszon voltunk, és megsaccolni se tudom menyit és miről beszélgettünk. Azt hiszem ez a jó. Ha emlékeznék rá, nem éreztem volna jól magam. Ő sose járt még New Yorkba én pedig szívesen meséltem róla neki. Olyan volt, mint egy kis gyerek sok-sok tudással. Meg kell hagyni helyén van az esze a srácnak.

A tábortűz után, ahogy megbeszéltük anyával, elmentem a polgármester asszony lakásához és kint várakoztam. Anyát felhívtam, hogy itt vagyok, mire az volt a válasza, hogy menjek be. Egy ideig még a kocsiba várakoztam, de azt hittem édesanyám nem szándékozik hazamenni, így leállítottam a kocsit, felkaptam a telefonom és kiszálltam. Az ajtó felé menet megnyomtam a kocsi lezáró gombját, mire az kattant egyet, így tudtam, hogy be van zárva. Csengetés előtt hallottam meg egy női hangot, ami épp felettébb nagy nevetésben tört ki. Nem tudom, hogy a hölgy nevet hangosan, vagy csak nagyon vékony a hangszigetelés ebben a házban, de én tisztán hallottam mindent. Megnyomtam a csengőt, és pár perc múlva már nyílt is az ajtó.

-      Nina. – köszöntött a polgármester asszony. – Azt hittem már félsz bejönni.

-      Dehogy. – mosolyogtam.  – Csak telefonáltam. – hazudtam zsigerből. Sajnos vagy nem sajnos, elég jól hazudok. De szerintem ezzel minden New York-i így van.

-      Gyere be. – Invitált be a hölgy a lakásba. – Milyen volt a tábortűz?

-      Nagyon jó. – mosolyogtam rá.

-      Képzelem, ugyanis a fiam, még nem szándékozott hazajönni. Nem láttad véletlenül?

-      Hát, ha láttam is, nem ismertem volna fel. Szerintem még nem találkoztunk.

-      Oh, – kapott a fejéhez a hölgy. – tényleg. Látod, az alkohol butít. – nevetett fel hangosan. Az előszobából, egy nappaliba értünk, ami tágas volt és nagyon nyitott. A szobában anyán kívül egy másik személy is ült. Mosolyogva beszélgetett anyával, amikor beléptem és rám emelte a tekintetét. Annyira ismerős volt az arca, pedig tuti nem láttam még soha. – Nina had mutassam be neked, ő Janet Deving.