12. fejezet - A hóban elrejtett igazság

Álmomban csodálatos helyen jártam. Meleg volt és világos. A lábamat a meleg tenger simogatta, hajamat a meleg szél lengette. Az ég világos kék színbe öltözött, ami tökéletesen harmonizált a szürkés barna árnyalatú  kövekkel. Minden nyugodt volt és békés.

-        Nina. – szólt valaki. De nem tudtam honnan jön a hang. Majd újra és újra kimondta a nevem. Éreztem, hogy egyre inkább szakadok ki ebből a környezetből. A szemem kinyitottam és megláttam anyát aki folyamatosan hozzám beszél.

-        Tessék? – kérdeztem kómásan.

-        Azt mondtam jó reggelt. – mosolygott rám. – Mit kérsz reggelire?

-        Semmit anyu. – válaszoltam. – Aludni akarok.

-        Elhiszem, de nem sokára indultok, és nem akarsz elkésni ugye? – tette fel a költői kérdést. Én csak a fejemre húztam a takarót, mire anya lerántotta azt. – Nina! Ne keljen már könyörögni.

-        Jó, jó. – ültem fel. – Fent vagyok! – mondtam és a szememet törölgettem. – Anya. – néztem rá kedvesen. – Kaphatok kávét?

-        Igen. – mondta. – Ha lejössz érte. – S ezzel a lendülettel kisétált a szobámból.

-        Nagyszerű. – pufogtam.

Mivel tudtam, hogy egy jó 5 órás busz út vár rám, nem miniszoknyába és magas sarkúba akartam utazni. Felvettem egy farmert, egy viszonylag sportos felsővel. Egy mackó felsőt és egy bakancsot. Pont úgy néztem ki mint amikor a barátaimmal találkozok. Vajon egy busszal utazhatunk majd? - gondoltam magamban és teljesen lázba jöttem. - Milyen lesz a találkozás Liam-mal? Különb lesz vagy átlagos, mint eddig? - tódultak a fejembe a kérdések. Utoljára is megnéztem mindent bepakoltam-e, majd levittem a nagy bőröndöm és a kézi táskám. Anya még reggel elugrott, hogy hozzon kávét és reggelit. Bár jelen pillanatban egy falat sem ment volna le a torkomon, viszont a kávénak jobban örültem, mint eddig bármikor.

-        Akkor a kocsidért én majd érte megyek. És akkor nem fog a parkolóban állni másfél hétig.

-        Rendben. – mondtam. – Itt a pótkulcs. – adtam a kezébe.

-        Vigyázz magadra. – ölelt meg. – És csak óvatosan a pályán. Nem szeretném, ha bajod esne.

-        Rendben Mama. – mosolyogtam. – Vigyázni fogok. – adtam puszit az arcára.

-        Imádlak. – szólt utánam.

-        Én is. – kiáltottam vissza a bejárati ajtóból, majd bezártam magam mögött.

Bepattantam a kocsiba, a bőröndöm beraktam hátra, kitolattam a kocsi feljáróról és a suli felé vettem az irányt. Nem voltam késésben, de azért tuti, hogy nem én leszek az első, aki oda ér. Kicsit tartottam az utazástól. A szoba elosztásától, hogy kivel leszek majd, és hogy nem leszek e magányos.

Amikor befordultam a suli parkolójához és láttam a sok diákot egy pillanatra görcsbe rándult a gyomrom. Majd megláttam, ahogy Paul integet és egy üres parkolóhely felé mutat. Odahajtottam, majd leparkoltam és kiszálltam.

-        Sziasztok. – köszöntem, majd a csomagtartó felé sétáltam és felemeltem az ajtaját.

-        Hadd segítsek. – lépett oda Liam és kivette a táskám. Majd rám mosolygott.

-        Köszönöm. – mosolyogtam rá. Ennyi? - kérdeztem magamban.

-        Hogy vagy? – kérdezte Valery, míg puszit adott.

-        Jól és te? – kérdeztem.

-        Én is. – felelte. – Remélem egy buszon utazhatunk.

-        Én is. – válaszoltam.

-        És akkor mi lesz a barátoddal? – kérdezte Liam kissé hűvösen.

-        Ha jól tudom, ő a barátaival ül. – válaszoltam megdöbbenten ugyanis Liam hangvétele nagyon meglepett.

-        Hölgyek és Urak – lépett oda az egyik tanár. – indulásra fel.

-        Mindegy melyik buszon ülünk? – kérdezte Jake.

-        Igen. – válaszolta. – Teljes mértékben.

-        Nos Nina, akkor velünk jössz? – kérdezte Jake.

-        Persze. – nevettem majd magam után kezdtem húzni a bőröndöm.

Amikor felszálltunk a buszra tudatosult csak bennem, hogy valójában velük vagyok, de mégis nélkülük. Találtam egy 2 személyes ülést ahol eddig senki nem ült, így úgy döntöttem elfoglalom azt. Kicsit se néztek rám furán, amikor teljesen vad idegenként szálltam fel. De nem csak én voltam aki a másik iskolából szállt fel ide, hanem Sadie is természetes a barátnőivel. Nem akartam foglalkozni velük. Liam-től két sorral ültem előrébb, illetve a másik oldalon, így rám látott, de én ő rá nem. A kísérő tanár elmesélt mindent. A szabályokat, hogy mit lehet és mit nem, majd elindultunk. Egy ideig hallgattam a többieket, ahogy fecsegnek, majd amikor meguntam bedugtam a fülhallgatóm és a telefonom kezdtem el babrálni. De ez sem kötött le, így az üvegnek döntöttem a fejem, hagytam hogy a zene átjárjon és gondolkoztam. Egy jó mondat fogalmazódott meg bennem csak, még pedig, hogy: Nagyon jól kezdődik ez az út, vajon mit tartogat még? Csak bambultam. Néztem ahogy a házakat felváltják a fák. Láttam ahogy elsuhannak mellettem és mást se látok. Megszólalt a kedvenc zeném, aminek a címe megegyezett a nevemmel. Ed Sheeran Nina című száma tökéletesen tükrözte most a hangulatom. Bár ez egy szakítás utáni szám volt, mégis ritmusa és dallama tökéletesen tükrözte azt a zűr-zavart ami most bennem játszódik le. Nem tudtam, hogy az amit tegnap mondta Liamnak számít-e vagy sem. Most mégis Sophie mellett ült, bár nem néztem hátra hogy mit csinálnak, nem volt nehéz kitalálni. Ed Sheeran száma után Beyonce i was here című száma következett, ami energiával töltött fel. Úgy éreztem túl élem ha Liam-mal nem lesz semmi. Ha neki en sem volt elég, akkor nem tudok többet tenni. Hiszen világosan az értésére adtam hogy mit érzek iránta. Most neki kell lépnie. – döntöttem el, amikor éreztem, hogy a mellettem lévő ülés megmozdult, oldalra pillantottam és Jake-kel találtam szembe magam.

-        Na mizujs? – kérdezte mosolyogva. Kivettem a fülemből a fülhallgatót és rá mosolyogtam.

-        Minden rendben. És veled?

-        Velem is. – válaszolta. – Tudod úgy voltam vele adok annak a hülye Liam-nak másfél órát, ha addig se ül melléd akkor majd jövök én.

-        Jól tetted, hogy ide ültél. – nevettem. – Rég beszéltünk. Mesélj mi a helyzet!

-        Minden rendben. – hallottam, ahogy Jake telefonjára egy üzenet érzik. Azonnal előkapta és pötyögni kezdett. Nem akartam leselkedni, de sikerült meglátnom hogy Amanda-val beszélget.

-        El kéne valamit mesélned. Nem gondolod? – kérdeztem.

-        Egy pillanat. – mondta. – Csak visszaírok. – Megvártam míg bepötyögi a választ és rám emeli a tekintetét.

-        Szóval? – kérdeztem kíváncsian.

-        Szóval, - kezdett bele. – mire vagy kíváncsi?

-        Együtt vagytok? – kérdeztem.

-        Nem. – válaszolta. – Még nem. De alakulunk. – mosolygott.

-        És megtörtént? – kérdeztem.

-        Igen. – válaszolta Jake és maga elé meredt, mire én ujjongni kezdtem. Természetesen mindenki minket bámult, de nem érdekelt.

-        És nála? – kérdeztem.

-        Nem tudom. – válaszolta. – Nagyon remélem.

-        Majd kifaggatom. – mondtam.

-        És nálatok? – kérdezte Jake.

-        Nincs olyan hogy mi. – bámultam magam elé. – Látod, hogy Sophieval van.

-        De volt valami? – kíváncsiskodott.

-        Hát együtt aludtunk. – mondtam. – De azt te is tudod. Majd amikor Sam-éknél voltunk bevallotta hogy belém zúgott.

-        Igen ezeket tudom. – mondta.

-        Mesélte? – kérdeztem.

-        Úgy is mondhatjuk. – mondta. Majd kérdőn néztem rá. – Ez is olyan dolog, – mondta burkoltan. – amikor átváltozunk – suttogott. – halljuk a másik gondolatat. Mivel akkor elég nehéz beszélgetni, telepatikusan oldjuk meg.

-        Vaú. – mondtam.  – Mindig mindent tudtok a másikról?

-        Igen. – mondta. – Természetesen, ha az illető nem arra gondol, nem tudjuk meg, de ha az ember szerelmes valószínűleg csak a másikra tud gondolni. – mosolygott és ez a mondat most nagyobb értelmet nyert, mint eddig, főleg mivel Jake szerelmes.

A hátralévő részét az útnak Jake-kel töltöttem. Sokat mesélt a farkas énjéről, de legfőképp a falkáról és Liam-ről.  Tényleg egy család voltak. Mindenki kész volt a másikért harcolni ha kellett. Ám még mindig nem tudtam elhinni. Rendszerint úgy éreztem csak mese az egész, amit Jake kellőképpen betanult, hogy az embereket átverhesse vele.

Csak arra lettem figyelmes hogy a fákat hegyek váltják fel és minden fehér körülöttünk. Majd egyszer csak a semmi közepén megálltunk. Mindenki tanakodni kezdett, hogy mi történt, majd a kísérő tanár felállt és elcsitított mindenkit.

-        Nos, - kezdett bele. – az üdülő házhoz, a buszokkal nem tudunk felmenni, ugyanis elég meredek és csúszós az út, így telepjárókkal jöttek le értünk és fognak majd kis csapatokba felvinni a házhoz.

-        Megyek és összepakolom gyorsan a cuccaim. – mondta Jake mire csak egyet bólintottam. Én is beraktam a telefonom a táskámba a fülhallgatóval együtt.

-        6 kocsival jöttek értünk és kis négyfős csoportokba kéne hogy összeálljunk. Mindenki szedje össze a táskáját, kabátját és szálljunk le a buszról. – mondta a vezető és mindenki eleget téve a parancsnak pakolni kezdett.

Felálltam és automatikusan Liam felé fordítottam a fejem, hogy ő itt van-e még vagy hogy egyáltalán mit csinál. Tekintetünk egy pár másodpercig összefonódott és ettől teljesen kivirultam. Majd megkezdtük a leszállást. Viszonylag a busz végében ültem, így nem az elsők között léphettem rá a frissen esett hóra. Összehúztam a kabátom, majd a nagybőröndömért sétáltam a busz oldalába.

-        Majd én. – szólt hozzám Liam, aki kivette a táskám és pár méterrel arrébb vitte.

-        Köszönöm. – mondtam majd beleszippantottam a levegőbe.

-        Jól utaztál? – kérdezte.

-        Igen. – válaszoltam. – És te? – kérdeztem.

-        Nem annyira. – mondta.

-        Miért? – lepődtem meg.

-        Nem amellett ültem, aki mellett szeretem volna.

-        És miért nem? – kérdeztem.

-        Mert béna voltam és vacilláltam, majd elfoglalták a mellette lévő ülést. – húzta el a száját.

-        Értem. – nevettem. – Sophie mellett nem volt jó? – kérdeztem.

-        Dehogynem. – válaszolta.

Mindenki más körénk gyűlt és beszélgetni kezdtünk. Majd visszaértek a kocsik és mi is feléjük kezdtünk el sétálni.

-        Nina. – mondta ki a nevem az egyik tanár.

-        Igen? – kérdeztem vissza.

-        Ismersz itt valakit? – kérdezte.

-        Igen. Persze. – mondtam.

-        Lányok közül? – kérdezte.

-        Igen. – mondtam.

-        Jó lesz, ha velük leszel egy szobába? – kérdezte.

-        Igen. – mosolyogtam. – Az nagyon jó lenne tanárnő.

-        Szuper. – mondta.

Észre vettem, hogy míg én tanárnővel beszélgettem mindenki beszállt már, de nem tudtam nekem hol van még hely. Ekkor pillantottam meg Liam-at ki épp egy kocsiba készült beszállni.

-        Liam. – szólt neki az egyik tanárnő, akivel az előbb beszélgettem.

-        Igen?

-        Ott még van hely? – kérdezte.

-        Igen. – válaszolta.

-        Megtennéd, hogy Nina-val utazol? – kérdezte. – Nem akarom, hogy egyedül menjen.

-        Persze. – mondta Liam. – Már én is mondani akartam neki.

-        Ismeritek egymást? – kérdezte a fiatal hölgy.

-        Igen. – válaszoltam.

-        Elég jól. – tette hozzá Liam.

-        Nagyszerű. – csapta össze tenyerét a tanár, majd az egyik kocsi felé indult. – Találkozunk a szálláson. – mondta. Én a kocsi felé sétáltam, miközben a bőröndöm húztam magam mögött. A sofőr kiszállt és betette a csomagtartóba, majd szólt hogy üljünk be. Liam kinyitottam nekem az ajtót, én pedig beszálltam.

-        A barátod? – kérdezte Liam, miután már elindultunk.

-        Nem tudom, nem beszéltem ma még vele. – mondtam. Mire Liam csak egyet bólintott. – És Sophie? – kérdeztem.

-        Valahol máshol. – mondta Liam és ezzel meg is szakadt köztünk a beszélgetés. Kicsit már kínossá is vált.

Kinéztem az ablakon és figyeltem, ahogy a kocsi fel majd lemegy a hegyre és nem sokkal ezután pillantottunk meg a szállást. Tipikus üdülő volt. Fából készült, hatalmas ablakai voltak és a kéményéből ömlött ki a füst. Mindannyian kint ácsorogtunk. Majd közölték, hogy kinek mi lesz a szobája, illetve, hogy miután elfoglaltuk a helyünket mehetünk síelni. Természetesen mindenki egyszerre próbált meg feljutni az emeletre. Nagy nehezen megkerestem a szobám, ami a 24-es számit viselte. Benyitottam és ebben a pillanatban Janet a nyakamba ugrott.

-        Reméltem, hogy te leszel az utolsó. – nevetett. 7-en voltunk a szobába, sajnos Sophie-val együtt.

-        Mikor jöttél? – kérdezte Ami.

-        Az utolsó kocsival.

-        Egyedül? – kérdezte Valery. Mire elnevettem magam.

-        Liam-mal. – mondtam és Sophie azonnal rám emelte a tekintetét. Ilyen szemekkel se nézett rám még soha senki mint most Sophie. Ha tehette volna a szemével megölt volna. – Én átöltözök és megyek ki. – mondtam mosolyogva.

-        Mi is erről beszéltünk a lányokkal pont. – mondta Valery, mire csak elmosolyodtam.

Kinyitottam a bőröndöm, kivettem a meleg vízhatlan cuccaim és felvettem. Úgy nézhettem ki, mint egy eszkimó, de most semmi se érdekelt csak, hogy végre csúszhassak egyet. Összeszedtem a kesztyűm, sapkám, sálam, mindent, ami szükséges volt és kiléptem a szobából. Pont Tyler-rel találtam szemben magam.

-        Szia. – mondta és egy puszit nyomott a számra.

-        Szia. – válaszoltam.

-        Máris mész ki? – kérdezte.

-        Persze. – válaszoltam nemes egyszerűséggel. – Egy percet se akarok elpazarolni.

-        Rendben. – mondta. – Később még találkozunk? – kérdezte.

-        Persze. – mondtam, majd puszit nyomtam a szájára és tovább sétáltam. A felügyelő tanár egy két információt elmondott még, hogy aki már tud síelni melyik pályára menjen, mire figyeljünk. Meddig legyünk kint és hogy lehetőleg ne fagyjunk halálra.

-        Nina. – szólt Janet.

-        Igen? – emeltem rá a tekintetem.

-        Síelsz? – kérdezte.

-        Nem. – válaszoltam. – Snowboardozok. – mosolyogtam.

-        Komolyan? – kérdezte.

-        Igen. – válaszoltam. – Nekem jobban bejön.

-        Aki hozta a saját lécét az jöjjön velem. – mondta az egyik kísérő.

-        Bocsi de mennem kell a deszkámért. – mondtam Janet-nek és a tanárt kezdtem el követni. Kivettem a lécem. Fekete alapon, színes pacák. Ez volt amivel a legjobban leírhattam a deszkát. Olyan volt, mintha kicsit festék lufikat dobáltak volna hozzá és várták, hogy megszáradjon. Magamhoz öleltem a deszkát és visszasétáltam a többiekhez. Már a fiúk is odaértek és így alkottunk egy nagy kört. – Sziasztok. – léptem közéjük.

-        Nina! – kerekedett ki Paul szeme. – Snowboardozol? – kérdezte csodálkozva.

-        Igen. – mondtam. – Miért olyan meglepő ez mindenki számára?

-        Mert ez sokkal inkább pasis dolog.  – mondta Paul.

-        Mibe fogadunk, hogy legyőzlek? – kérdeztem magabiztosan.

-        Győzz le és megtudod. – mondta kacéran és kinyújtotta a kezét, mindenki a válaszomat várta.

-        Rendben. – fogtam vele kezet.

-        Menjünk. – mondta és átkarolta a vállam. Hallottam ahogy a csajok nekem, a fiúk pedig Paul-nak szurkoltak. Tetszett ez a versenyhelyzet. Teljesen felpörgetett.

-        Mikor csúsztál utoljára? – kérdezte Paul.

-        Már legalább egy éve.

-        Huh. – nagyképűsködött. – Akkor tuti a második hely cicám.

-        Majd meglátjuk. – válaszoltam. – Nem hiszem, hogy jó, ha alá becsülsz.

-        Nem becsüllek alá. – mondta és beszálltunk a felvonóba. – Csak reálisan látom a világot.

-        Igazán? – kérdeztem cinikusan. – Majd meglátjuk. – ahogy ezt kimondtam már fel is értünk a hegy tetejére. Kiszálltunk a felvonóból, elsétáltunk a pálya elejéhez és körbenéztem. Nem mondom, hogy annyira magasan voltunk, de azért a szívem elkezdett hevesebben verni. Csak egy dolog jutott most eszembe. Ha legyőzöm Paul-t, bizonyítok magamnak. Nem a többieknek, hanem magamnak. Valahogy úgy éreztem, hogy ez most más. Nem csak az a lényeg, hogy a fák között, tökéletesen, jó időben és elesés nélkül érj a pálya végére, hanem az is, hogy közben milyen érzések keringenek benned. Mi az amit érzel. Bebizonyítom magamnak, hogy igenis jó érzem itt magam. Nincs szükségem New York-ra hogy legyenek barátaim.

-        Indulhatunk? – kérdezte Paul. – Vagy teljesen beijedtél?

-        Csak szeretnéd. – mondtam kacéran, majd egy ugrással irányba állítottam magam és elkezdtem lecsúszni. Paul egyenesen a nyomomba indult és száguldoztunk lefelé.

Úgy éreztem egyenesen repülök. Tetszett, ahogy simogatja az arcom a hideg szél. De valahogy ez most teljesen más volt. Tiszta, makulátlan és finom. Észre se vettem, hogy már a fák között megyünk. Hogy irányítanom kéne a lábam. Magától ment, mintha már ismerné ezt az utat. Hátra pillantottam, de Paul-t nem láttam sehol. Kisebb nagyobb emelkedők voltak a trükközés céljából, de nem mertem ugratni. Mégis csak egy éve már hogy snowboardoztam. Majd láttam, ahogy Paul az egyik emelkedőről elugrik és így megszerezte a vezetést. Nem hagyhatom, hogy nyerjen. - villant át az agyamon. Azonban már a hegy aljában jártunk, így sok esélyem nem volt már a győzelemre, csak az, ha ugrok egyet. „ Játssz nagyban, vagy menj haza!” – villant át drága barátnőm, Kathrine jelmondata. Nos, akkor inkább ugrok. - határoztam el magamban. ÉS míg Paul kikerülte az emelkedőt és teljes sebességemből csúsztam rá, és vártam, míg megszűnik alattam a hó födte föld. Repülni kezdtem a levegőbe és csak hogy ne csak úgy szálljak a levegőbe a bal bokám felemeltem és megfogtam a deszkám. Ez volt az-az alap fogás és trükk amit minden snowboardos tud. Sikerült tökéletesen landolnom és így Paul-lal pont egyszerre értünk be a célba.

-        Ez igen. – mondta Paul és pacsira emelte a kezét. Én pedig önelégültem csaptam bele. – Nem vagy egy egyszerű ellenfél. – mondta elismerően. Mire csak megvontam a vállam és elmosolyodtam.

-        Ez nem volt semmi. – mondta Jake és megölelt.

-        Köszi. – mondtam.

-        Szép volt az ugrás Nina. – mondta Janet.

-        Ugyan. – mondtam. – Fent Paul-é szebb volt csak azt nem láttátok. –veregettem meg a vállát ellenfelemnek.

-        De muszáj lejönnötök srácok. – mondta Paul. – Hihetetlenül jó.

-        Akkor mire várunk? – kérdezte Jake. – Indulás. – indultunk el a felvonó felé, azonban ekkora láttam meg Tyler-t. És úgy éreztem, oda kell mennem hozzá.

-        Menjetek. – mondtam. – Én majd a következőnél csatlakozok.

-        Biztos? – kérdezte Leah.

-        Igen. – mosolyogtam nem túl őszintén. – Vigyázzatok magatokra és egymásra. – majd lecsatoltam a deszkám és Tyler felé kezdtem el sétálni.

-        Szia. – mondta és puszit adott a számra.

-        Szia. – mondtam és puszija nem esett jól. – Mi a helyzet? – kérdeztem, mintha egy haver lenne.

-        Minden oké. – mondta. – Beszéltük a srácokkal, hogy le kéne csúszni. Nem jössz? – kérdezte.

-        Nem síelek. – mondtam. – Snowboardozok.

-        Komolyan? – kérdezte.

-        Igen. – válaszoltam nemes egyszerűséggel.

-        Azt hogy? – tette fel a költői kérdést. – Olyan csúnya.

-        Csúnya? – kérdeztem kissé meglepve.

-        Igen. – válaszolta. – Neked nem olyan erőltetett? – kérdezte.

-        Szerinted akkor ezt használnám, ha az lenne? – tettem fel az egyértelmű kérdést.

-        Igen. – mondta. – Kicsit hülye kérdés volt. Nem akarsz síelni? – kérdezte.

-        Nem. – mondtam ridegen. – Kösz.

-        De így nem tudunk együtt csúszni!

-        Akkor majd este találkozunk. – mondtam és egy puszit nyomtam az arcára.

-        Ennyi? – kérdezte.

-        Igen. – válaszoltam nemes egyszerűséggel. – Te síelni szeretsz én pedig snowboardozni és mivel két külön pálya van, így te arra mész, én pedig erre és kész.

-        Rendben. – válaszolta kellemetlenül. – Akkor este. – adott egy puszit. – Szia.

Nem válaszoltam csak figyeltem, ahogy hátat fordít és elsétál. Nem nagyon érdekelt most. Hogy lehet azt mondani, hogy a snowboardozás erőltetett? Gondolkoztam el ezen és most az először éreztem azt, hogy nem érzem jól magam Tyler-rel. Inkább lennék egyedül, mint vele.

Csak magam elé bambultam, amikor valaki kizökkentett belőle.

-        Szia. –mondta Liam.

-        Szia. – mosolyogtam. Neki örültem igazán. Sajnáltam, hogy Tyler-nek adtam a puszit az előbb és nem neki.

-        Hallom győztél. – mondta.

-        Nem igazán. – válaszoltam. – Igazából döntetlen lett.

-        Nem baj. – mosolygott.

-        Te is snowboardozol? – kérdeztem.

-        Nos, – tette le a deszkát és rátámaszkodott. – egy télen snowboardoztam eddig és az is 2 éve volt. Akkor elég tűrhető voltam, de az óta rengeteget felejtettem.

-        Kezdjük újra? – kérdeztem.

-        Csak ha nem fogsz nagyon kinevetni és csak a szűk barátainknak mondod el, milyen béna vagyok. – mosolygott és gyönyörű szemei most még szebbnek tűntek.

-        Megegyeztünk. – kötöttünk kompromisszumot.

-        Akkor menjünk. – indultunk el a felvonó felé. Nem mentünk olyan magasra, hiszen Liam régen csúszott már. Leszálltunk, becsatoltuk a deszkát és elindultunk lefelé. Egészen jól indult, bár az egyensúlyával voltak némi problémák. Emiatt már a második percben sikerült egy hatalmasat esnie. Kitört belőlem a nevetés és Liam azonnal rám nézett. Kicsit megszeppentem, hiszen megígértem, hogy nem fogom kinevetni. Majd ő is elnevette magát és felállt. A következő órákban ezt sikerült még egy párszor eljátszania és be kell vallanom nagyon jól éreztem vele magam. Olyanok voltunk, mint két jó barát, néhány hosszabbra nyúló pillantást leszámítva.

-        Egész ügyes vagy. – dicsértem meg. – Már csak minden 10. percben esel el. – nevettem.

-        Igen? – kérdezte és utánam csúszott. El akart kapni, aminek az lett a vége, hogy sikerült arccal a hóba esnie. Megálltam és hatalmas röhögés tört ki belőlem. Megfordult és így ült a hóban. Lecsatoltam a lécem és visszasétáltam hozzá.

-        Hadd segítsek! – nyújtottam a kezem ő megfogta, és amikor fel akartam segíteni, az ölébe rántott.

-        Lehet neked kéne tanár. – mondta. – Hiszen a két lábadon se tudsz állni. – nevetett, mire csak megütöttem a vállát és rámosolyogtam. Ritkán volt ennyire közel az arcunk, mint most. Nagyon jó érzéssel töltött el. Megsimogatta az arcom. Gyengéd volt és lágy.

-        Na, mi a helyzet gyerekek? – zavarta meg a pillanatot Seth. Mint a madarak, reppentünk szét egy pillanat alatt. Felálltam és segítettem Liam-nek is felállnia.

-        Semmi. – mondtam nemes egyszerűséggel, zavaromat leplezve. – Csak Liam bénázik folyton.

-        Azt elhiszem. – mondta Seth sejtelmesen és elkezdett nevetni. – Nem jöttök? – kérdezte.

-        Dehogyisnem. – mondta Liam.

-        Akkor indulás. – mondta. Felcsatoltam a deszkát, majd óvatosan lementünk a hegyről. Liam sikeresen egyszer se esett el, büszke voltam rá, de még inkább magamra. Jó tanár vagyok. - állapítottam meg. Amint leértünk a többiek már ott vártak ránk.

-        Liam. – mondta Paul. – Egész délután vártam, hogy versenyezzünk egyet. Ha már Ms. Tomlinsont sikerült legyőznöm, gondoltam a verhetetlen Michealson-t is sikerül.

-        Verhetetlen Michealson? – kérdeztem kikerekedett szemekkel.

-        Igen. – mondta Paul. – Elvégre mégis csak ő a legjobb a csapatban. Bár most már eléggé vitatott ez a tény, hiszen Nina te sem vagy semmi.

-        Tudsz snowboardozni? – kérdeztem Liam-től.

-        Sose mondtam, hogy nem tudok. – válaszolta.

-        Csak azt, hogy már rég volt és egy csomót felejtettél.  – pufogtam.

-        Hazudtam? – kérdezte széles vigyorral.

-        O, igen? – kérdeztem nemes egyszerűséggel, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Lecsatoltam a deszkát, lehajoltam hóért, összegyúrtam a kezemmel és Liam-hez vágtam. Aki kapva az alkalmon, ugyan csak így döntött. Majd hirtelen, mint 13 kis 7.-es tanuló kezdtünk el hó csatázni. Egyik alkalommal épp Jake hó gömbje elől menekültem, amikor Liam mellkasának ütköztem a hátammal. Azonnal a derekam köré fonta a karját és egy mellettünk lévő hó csomóba dobott. Kicsit hirtelen volt, de vicces is. A kezét nyújtotta, hogy segítsen felállni. Megrántottam így pont úgy húztam magam mellé, mint ő még órákkal ezelőtt a hegyen majd rá ültem és az arcába egy hó golyót nyomtam. – Kvittek vagyunk. – mondtam.

-        Rendben. – mondta és segítettem feltápászkodnia.

-        Miért mondtad, hogy nem vagy jó snowboardos? – kérdeztem, míg a ház felé sétáltunk. – Miért hagytad, hogy oktassalak, amikor nincs is rá szükséged?

-        Mert legalább veled voltam és csak velem foglalkoztál. – ismerte be és száját mosolyra húzta. Szemei ellágyultak és egyenesen engem bámultak. Ettől zavarba jöttem. A fejem lehajtottam és a földet kezdtem el bámulni, majd két oldalról megfogta az arcom és egy puszit adott a homlokomra. – Holnap ugyan itt? – kérdezte. Mire csak egyet bólintottam. Elengedte az arcom elfordult és egy másik lányt ölelt meg, Sophie-t. Hihetetlen szomorúság fogott el. Miért őt és miért nem engem? - futott át az agyamon.

Onnantól kezdve egész este nem láttam Liam-at. Még vacsoránál sem. Sokkal többet voltam Tyler-rel aminek most per pillanat nem örültem annyira. Úgy éreztem valakinek ezt el kell mesélnem. Cullenék nincsenek itt, így se Bella-nak se Alice-nek nem tudom kiölteni a szívem. Ha Jake-nek vagy Paul-nak mondom el, így is úgyis valahogy Liam-hez jut és a lányokkal úgy szintén ez a helyzet. Ez a hülye farkasos dolog. Csak egy ember volt akinek kiönthettem a lelkem, Kathi-nek. Bár több száz kiló méterrel arrébb van, valahogy mégis mindig tud segíteni. Így tárcsázni kezdtem. Felvettem a kabátom és a csizmám, ami inkább hasonlított egy szőrős, meleg mamuszra. Kiültem a verandára és vártam, hogy drága barátnőm felvegye a telefont. Azonban nem tette. Csak a hangposta jelentkezett. Így inkább úgy döntöttem üzenetet írok neki.

„Szia Kathi! Nagyon rég nem beszéltünk már. Nem tudok rólad semmit. Ne haragudj, hogy mostanában nem kerestelek, de úgy érzem, az életem romokban hever. Nagyon nagy szükségem lenne egy igazi Kathi féle jó tanácsra.

Gondolom, emlékszel még Tyler-re, akiről meséltem, hogy összejöttünk és hogy milyen jó vele. Nos, ez elmúlt. Az új baráti társaságomban van egy fiú, Liam. Iszonyatosan jó pasi és hihetetlen milyen a személyisége. Titokzatos, ám vicces és mindig ott van, ha az embernek szüksége van rá, azonban foglalt. Ugyan bevallotta, hogy a lánnyal, akivel együtt van, már nem szereti, csak nem tudja, hogy az aki tetszik neki mit érez iránta. Mint kiderült, az a valaki én vagyok és egyértelműen a tudatára adtam, hogy én is belezúgtam, azonban még sem történik semmi. Tudom, nem szép dolog Tyler-rel, hogy nem szakítok vele, már nagyon kéne, csak még nem jött el az ideje úgy érzem. Bár ennek talán sose fog… Épp táborozunk a hegyekbe. Egész nap kint voltunk és snowboardoztunk. Az egész napot Liam-mal töltöttem és csodálatos volt. Mit csináljak, hogy egyáltalán elérjem, hogy szakítson a barátnőjével? Segíts!!!!”

Nagy levegőt vettem, újra átolvastam majd elküldtem a rövidke ám épp elég tömör levelet barátnőmnek és figyelmesen vártam válaszát.

A távolba meredtem. Néztem, ahogy a hold megvilágította a hegyeken nyugvó fehér hótakarót. Ahogy apránként megcsillant rajta a fény, mintha ezernyi apró gyémánt terülne el. Meseszép volt. Ahogy ültem és néztem a távolba próbáltam magamban helyretenni a dolgokat. Mit akarok? Mit érzek és pontosan mi is ez az egész? Újra és újra, mindig más szemszögből nézve is, az eredmény mindig ugyan az volt. Van valami Liam és köztem, ami nem enged el. Bármennyire is tudom, hogy barátnője van, hogy nekem itt van Tyler, valahogy mégis van valami, ami nem engedi, hogy levegőnek nézzük a másikat és az igazat megvallva én se akarom annyiban hagyni. Sosem voltam ez a „majd lesz valahogy” típus. Mindig céltudatos voltam és tettre kész. Mostanában azonban teljesen elvesztettem önmagam. Mintha nem is én lennék. Hagyom, hogy az érzelmek befolyásoljanak. Hogy azt tegyem, ami jól esik, nem gondolva a következményeire. Teljesen kifordultam önmagamból. Vagy épp hogy ez lenne a valódi énem? - kérdeztem önmagamtól.

–        Szia. – lépett elém egy fiú.

–        Szia. – köszöntem és meglepő módon jól esett, hogy ide jött.

–        Tudunk beszélni? – kérdezte félve.

–        Persze. – válaszoltam. – Hallgatlak.

–        Rendben. – tartott egy kis szünetet. – Csak el szerettem volna mondani, hogy mennyire sajnálom a mait. Nem kellett volna így felkapnom a vizet és veled kellett volna lennem egész nap. – mentegetőzött. – Olyan felszínes barom voltam, mintha azért, mert síelek én jobb lennék, pedig nem!

–        Ty. – vágtam közbe. – Nem kell mentegetőznöd. Tudom én is kicsit túlkaptam ezt a dolgot.

–        Rendben vagyunk? – kérdezte és kisfiús arca mosolyt csalt az arcomra.

–        Persze. – mondtam. – Gyere ide. – tártam ki a karom egy ölelésre. Mellém ült és átkarolt majd puszit adott a nyakamra. Bármennyire is jól esett, hogy itt van, mégis mint barátként és nem szerelmemként tekintettem rá. Átkarolt és tovább ücsörögtünk kettesben a szivacsokkal teli padon. Úgy beszélgettünk és nevettünk, mint két jó barát, aminek örültem, de persze furcsállottam is.

–        Lassan mennünk kéne nem? – kérdezte Tyler.

–        De. – válaszoltam és felálltunk a lócáról.

–        Hölgyem. – nyitotta ki előttem az ajtót.

–        Köszönöm. – köszöntem meg nevetve. A lenti helységbe nem volt már senki, de azért járkáltak még az emberek.

–        Nos. – mondta. – Akkor aludj jól. – fogta meg a derekam.

–        Te is. – mosolyogtam. – Reggel találkozunk. – mondtam majd megcsókolt és hátat fordított. Hirtelen furcsa érzések kavarogtak bennem. Hiszen itt ez a cuki srác, akinek tetszem, és oda van értem. Miért fussak egy olyan után, aki tojik a fejemre? - kérdeztem magamba. - Lehet ez nem is olyan veszett ügy. - nyugtáztam képzeletemben.

Bizsergett az ajkam a rövid bár annál hevesebb csókunk után. Úgy éreztem utána kell mennem és megint meg kell csókoljam. Mivel mostanában úgy is kifordultam magamból, nem érdekelt, hogy mit csinálok, csak cselekedtem.

–        Tyler. – szóltam és utána siettem. Már befordult a folyosóra, amikor elkaptam. Szerencsém volt, hiszen még pont nem ment be a szobájába. – Szép álmokat. – mondtam majd számat az övére tapasztottam. A derekam köré fonta a kezét, magához szorított és egy kicsit felemelt a földtől. Muszáj voltam mosolyogni. Majd összedöntöttük a fejünket és a másikra nevettünk.

–        Szép álmokat. – mondta és egy puszit nyomott a számra. Elfordultam és elkezdtem visszafelé sétálni, amikor megláttam Liam-at. Végignézte az egész csókunkat, de most az egyszer nem zavart. Legalább látja, hogy én nélküle is nagyon boldog vagyok.

–        Szia. – köszöntem és elsétáltam mellette.

–        Hello. – mondta jegesen. Nem értettem mi baja. Hiába álltam meg ő rám sem emelte a tekintetét. Csak tovább sétált. Megvontam a vállam és én is felmentem a szobámba.

Reggel Tyler-rel reggeliztem, és ha tehettem az összes szabadidőmet vele töltöttem. Elvégre mégis csak ő a barátom és normális barátnőként a minimum, hogy vele vagyok. Persze azért egy kicsit az is közre játszott, hogy imádtam nézni, ahogy Liam-nak majd felrobbant az agya minden egyes pillanatban, amikor meglátott vele. Másnap reggel, hiába volt megbeszélve, hogy Liam megtanít egy két könnyebb ugrásra, sehol nem találtam. Megsértődött, mint egy rossz óvodás. - nyugtáztam magamban. Tyler-rel elköszöntünk egymástól és kezembe vettem a deszkám. Egy-két kört lejöttem a pályán, csak hogy hozzászokjak egy kicsit megint a deszkához, majd találtam egy elég király emelkedőt és ott gyakoroltam. Eleinte csak egy biztos deszkafogást akartam begyakorolni, de meg ezzel is problémáim voltak. Egyre többször estem el és már egyre inkább fájt az összes testrészem. Egyik csúnyább landolásomnál, leültem a hóba, lecsatoltam a deszkát és hátradőltem. Kezdtem feladni. Majd Liam állt meg mellettem.

–        Még ne add fel. – mondta.

–        Csak pihenek. – ültem fel. Ő is leült mellém.

–        Segítsek? – kérdezte és a gyomromban újabb pillangók repkedtek.

–        Nem kell, köszi. – mondtam. Eszembe jutott, ahogy tegnap este reagált és valahogy mégsem éreztem azt, hogy most jó lenne, ha maradna. – Lehet, mára befejezem.

–        Nem kell. Gyere. – mondta.

–        Sophie? – kérdeztem. Mire Liam csak megvonta a vállát és a kezét nyújtotta. Felcsatoltam a deszkám és újra kezdtem. Megnéztem, ahogy csinálja, majd újra és újra én is megpróbáltam. Folyamatosan irányított, hogyan is csináljam, hogy tökéletes legyen. És egyszer sikerült is. Már éreztem, hogy megint el fogok esni. Lélekben már fel is készültem rá, de csodák csodájára mégsem estem el. Annyira örültem, hogy Liam nyakába ugrottam, aki természetesen elvesztette az egyensúlyát és a földre zuhantunk. – Ne haragudj. – nevettem.

–        Semmi baj. – mosolygott lágyan. – Tegnap engem akartál féltékennyé tenni? – kérdezte és kérdése eléggé meglepett.

–        Tessék? – kérdeztem vissza és leszálltam róla. – Ugyan dehogy. – mondtam. – Csak elköszöntem Tyler-től. – mondtam nemes egyszerűséggel.

–        És igazán boldog voltál? – kérdezte. – Amikor úgy elmosolyodtál.

–        Igen. – mondtam.

–        Értem. – mondta és feltápászkodott.

–        Mi bajod van? – kérdeztem.

–        Semmi. – vágta rá és lerázta magáról a havat. Én is felálltam hozzá, hiszen nem értettem mi baja van.

–        Liam. – szóltam haragosan.

–        Semmi. – mondta és elkezdett lefelé csúszni.

–        Liam. – szóltam utána. – Mi bajod van? – kérdeztem ezúttal határozottan.

–        Nem tetszik, hogy vele vagy. – kiáltotta vissza. Lecsúsztam hozzá és kérdőn rá néztem. – Tessék, most boldog vagy? – kérdezte.

–        Hogy? – kérdeztem vissza.

–        Jól hallottad. – mondta keményen és zavarában a fejét kapkodta jobbra, balra. – Nem akarom, hogy vele legyél.

–        Mégis miért nem? – kérdeztem.

–        Mert nem érdemel meg. – mondta.

–        Ezt honnan veszed? – csattantam ki. – Nem is ismered.

–        Nem ismer úgy mint… – itt abba hagyta a mondatot.

–        Mint te? – kérdeztem. – Te sem ismersz engem Liam. – mondtam keményen majd otthagytam.

Lecsúsztam a domb aljába. Szerencsém volt, hiszen pont be kellett már mennünk. Besiettem az épületbe. Felrohantam a szobánkba és becsaptam az ajtót. Majd besiettem a fürdőszobába. A tükörbe bámultam és egy látomásom támadt. Liam volt benne és én, ahogy az erdőben futunk, hihetetlen gyorsasággal. Egyszer csak mellettem egy hatalmas szőrös valami kezdett el futni. Nem is értettem. Majd úgy éreztem, menten meghalok és valami szétveszít odabent.

Kopogást hallottam, az zökkentett ki.

–        Ki van bent? – hallottam a kényes hangot.

–        Egy pillanat. – válaszoltam sietve.

–        Ajj Nina. – mondta Sophie. – siess már.

–        Tessék. – jöttem ki mérgesen a fürdőből. Lefeküdtem az ágyamra és legbelül dühöngtem.

Ezek után csak úgy pörögtek a napok. Liam-at rendszerint csak futólag láttam és hiába volt ott Tyler, valahogy mégis mindig egyedül éreztem magam. Utolsó este Tyler megkért, hogy egy picit vonuljunk külön, mert beszélni szeretne velem. Kicsit megrémültem, de úgy voltam vele hát legyen. Így a fiúk szobája felé lévő folyosót választottuk. Rendszerint senki nem járkált arra így tökéletesnek bizonyult.

–        Nina. – mondta. – Tudom, hogy néha igazi vadbarom vagyok, de el kell, hogy mondjam neked, mert már tovább nem tudom magamban tartani. – mondta és itt egy kis hatásszünetet tartott. Megijedtem és a lépcső felé néztem, ahol Liam volt. Bár távol ahhoz, hogy halljon bennünket, de én kiszúrtam. – Szeretlek. – mondta és egy pillanatra megijedtem.

–        Tessék? – kérdeztem kikerekedett szemekkel.

–        Szeretlek. – ismételgette. Tudtam ez a tökéletes alkalmon, azonban pár percig mégsem tudtam megszólalni.

–        Sajnálom Tyler. – mondtam. És láttam, ahogy lehervad a mosoly a szájáról. – Nagyon kedves fiú vagy és nagyon szeretek veled lenni, de én… – és itt abba hagytam. A lépcső felé néztem és Tyler is.

–        Te Liam-at szereted. – állapította meg.

–        Nem szeretem, de van valami. – mondtam. – Nagyon sajnálom. – Megvonta a vállát, adott egy puszit az arcomra majd elsétált és bement a szobájába.

Hihetetlen bűntudatot éreztem. Szegény Tyler, úgy sajnáltam, de nem akartam már ezt tovább húzni. Igen nagyon jó volt, de nem olyan mintha a szerelmemmel lettem volna.

Természetesen a lányoknak elmesélni nem tudtam, hiszen Sophie is ott volt velünk és semmi kedvem nem volt a gúnyolódását hallgatni. Nem tudtam hova mehetnék. Rám tört a sírás már csak a gondolattól is, hogy milyen lehet most Tylernek. Szegény szerelmes lett én pedig visszautasítottam. Szívből gyűlöltem most magam. Szabadulni akartam innen csak nem tudtam hová mehetnék. Hirtelen elhatározásból úgy döntöttem, végigsétálok az előszobán egyenesen ki az ajtón. Egy szál pulcsiban és farmerben, illetve bakancsban mentem ki a hóra és elkezdtem sétálni a ház körül. Csak kicsit ki kellett eresztem a gőzt és le kellett higgadnom. Ekkor az egyik tanár utánam jött.

–        Minden rendben van? – kérdezte aggodalmasan.

–        Igen persze. – vágtam rá.

–        Gyere be mert megfázol! Mínuszok vannak. – jelentette ki én pedig jó diák létemre bementem vele az épületbe. Liam még mindig a lépcsőnél állt és figyelte amint beléptem az épületbe. – Ilyet ne csinálj még egyszer. – mondta tanár úr én pedig bólintottam. – Biztosan minden rendben van? – kérdezte.

–        Igen. – mosolyogtam. – Csak jót tett a friss levegő.

–        Értem. – mondta. – Akkor jó éjt.

–        Viszont. – mondtam, majd ott hagyott. Liam-at néztem és azon gondolkoztam helyes döntés volt e szakítanom Tyler-rel, mert az tény hogy Liam-mal van köztünk valami, de kitudja, hogy le e még hiszen nem hajlandó lépni, csak az eszemet húzza. Zavaromban elkaptam a fejem, amikor rám nézett, majd elindultam a szobám felé.