11. fejezet - Egyről a kettőre

Reggel a melegre keltem és akkor láttam csak meg Liam arcát, aki békésen aludt mellettem. Bár öleléséből nem engedett. Hallottam ahogy kisebb-nagyobb lélegzeteket vesz mellettem. Az órára pillantottam amikor megláttam, hogy fél 9 van. Átfutott az agyamon hogy fél 10kor van gyülekező a suliba, ugyanis 10-től megbeszélés lesz, a holnapi úttal kapcsolatban. Próbáltam lehámozni Liam kezeit magamról azonban úgy éreztem egyre csak jobban szorítja, így kénytelen voltam felkelteni. A hátán feküdt így szabadon hozzá tudtam érni az arcához. Olyan békésen aludt, de muszáj voltam felkelteni. Megsimogattam az arcát, mire ő nyöszörgött egyet és még jobban hozzám bújt.

-        Liam. – nevettem el magam. Majd egy puszit nyomtam az arcára. – Jó reggelt. – mosolyogtam és simogattam meg az arcát.

-        Jó reggelt. – nyitotta ki a szemét és lágyan elmosolyodott. Majd jó szorosan megölelt.

-        Mennem kell. – mondtam. Mire Liam nyöszörgött egyet. – El fogok késni a suliból. És haza is kell mennem előtte.

-        Rendben. – egyezett bele Liam. – Mikorra kell menned? – kérdezte míg én a cuccaimat szedtem össze hogy felöltözhessek.

-        Fél10. – kiáltottam a fürdőszobából.

-        Akkor én viszlek. – mondta.

-        Ugyan. Itt a kocsim. – mondtam.

-        Igen, de azzal nem fogsz időben beérni. – mondta.

-        Dehogyisnem. 10 perc alatt hazaérek elkészülök és 15 perc alatt a suliban vagyok.

-        Nem-nem. Mert akkor nagyon fogsz sietni és nem merlek így elengedni. Reggel suliba viszlek és délután érted megyek a kocsiddal.

-        Liam. Nem kell. – mondtam. – Nagyon aranyos vagy, hogy így aggódsz, de inkább az érdekeljen, hogy Sophie-val mi van, ne pedig az hogy velem. – ahogy ezt kimondtam, éreztem, hogy kicsit túlságosan keményre sikerült.

-        Nem érdekel mit mondasz. – mondta keményen. – Én viszlek és kész.

Mire kiértem a fürdőből már teljesen készen volt. Felöltözve, kezében két bukósisakkal.

-        Indulás. – mondta. Megragadta a kezem és a fejemre rakta a bukósisakot. Egy pillanat alatt voltunk lent a garázsban. Szó szerint felrakott, a motorra, majd rám kacsintott és szólt, hogy kapaszkodjak. Azzal a lendülettel száguldani kezdtünk. Mintha csak egy pillanat alatt lettünk volna otthon. Felrohantam, egyenesen a szobámba. Gyorsan lezuhanyoztam, majd átrohantam a gardróbba. Mindezt fél óra alatt végeztem el. Ahogy kiléptem a gardróbból a szívem megállt egy pillanatra. Liam állt az ajtóban engem nézve. – Gyönyörű vagy. – mondta.

-        Köszi. – mosolyodtam el, majd rá néztem. – Nagyon szörnyű a hajam? – kérdeztem.

-        Egyáltalán nem. – nevetett.

-        Rendben. – mondtam. – Készen vagyok.

-        És még a suliba is oda érsz. – mondta, majd rápillantottam az órámra. 10 percem van még odaérni.

-        Akkor haladjunk. – mondtam, majd lerohantam a lépcsőn. Bezártam magunk után az ajtót, odaadtam Liamnak a kocsi kulcsom majd felültem mögé a motorral és száguldozni kezdtünk megint. 8 perc alatt értünk be a suliba. Liam motorja, nagyon szép volt és nagy. Nem csodálkoztam, amikor mindenki megnézett minket a suli parkolójában. Elmentünk Sadie és barátnői mellett is, mire hallottam, ahogy megkérdezi. - Új srác? Nagyon menő. - ezen elmosolyodtam. Majd Laim-mal megálltunk. Leszálltam, és láttam, ahogy Sadie felénk sétál. Nevettem egyet és láttam, hogy Liam nem érti. Majd Sadie megsimogatta Liam vállát, engem pedig keserűség öntött el.

-        Szia. – mondta nyálas hangon. – Új vagy itt? – kérdezte, majd Liam levette a bukósisakot.

-        Nem. – mondta nemes egyserűséggel, majd rám nézett. Levettem én is a bukósisakot, beletúrtam a hajamba, majd átadtam azt.

-        Köszi hogy elhoztál. – mosolyogtam.

-        Mi van? – kérdezte Sadie. – Máris lecserélted Tyler-t?

-        Ha ennyire érdekel nem, de tartsd magad távol a barátomtól. – céloztam ezúttal a barát szóval Liamra.

-        Igen. – mondta. – Nem vagy az esetem. Bocs. – koptatta le Liam. Sadie sértődötten elfordult és elsétált, majd éreztem, hogy valaki hátulról megölel és puszit nyom az arcomra.

-        Ty. – mondtam és fordultam meg. – Szia. – öleltem meg.

-        Hogy vagy? – kérdezte.

-        Jól köszi. – mondtam mosolyogva. – Még nem ismered Liam-at. – fordultam a fiú felé, aki meglehetősen hűvös lett és távolság tartó.

-        Hello. – mondta és a kezét nyújtotta.

-        Szia. Tyler. – mondta a mellettem álló fiú. – Új diák vagy itt? – kérdezte.

-        Nem. Csak Ninát hoztam suliba. – mondta nemes egyszerűséggel, mire Tyler kérdőn rám nézett.

-        Kicsit elhúzódott a tegnapi buli és mivel szörnyű a közlekedés ilyenkor kocsival Forks és La Push között Liam felajánlotta, hogy áthoz motorral, hogy beérjek.

-        Világos. – mondta jegesen Tyler. – Akkor délután hazaviszlek majd. – jelentette ki.

-        Nem kell haver. – mondta Liam. – Mivel Nina kocsija La Push-on van, muszáj, leszek elhozni neki.

-        Majd elmegyünk érte. – mondta Tyler. A beszélgetés kezdett már szópárbajjá átalalkulni.

-        Ugyan. – mondta Liam. – Felesleges benzin pazarlás lenne. Amúgy is tudod Nina, – nézett rám. – Janet bemutat egy új lányt, úgyhogy hivatalosak vagyunk Sam-ékhez.

-        Tényleg. – mondtam. – Most már emlékszem. – mondtam, közben fogalmam sem volt, miről beszél Liam. – Ne haragudj. – mondtam Tyler-nek aki csak legyintett egyet.

-        Mennünk kell. – mondta Ty. – Örültem. – biccentett Liam-nak, aki hasonlóan hűvösen reagált. Közelebb mentem hozzá, megöleltem és egy puszit nyomtam a nyakára. Ő is jó szorosan ölelt meg. Az egész pillanat nagyon meghitt lett, amikor is Tyler köhögésére eszméltem fel. Elengedtem és elléptem mellőle. Elkezdtem a suli felé sétálni, amikor utánam szólt.

-        Hé, szépségem! – mosolygott kacéran. – Délután el ne tűnj nekem. – kacsintott. Majd felvette a bukó sisakot, felpörgette a motort és azzal a lendülettel kihajtott a parkolóból. A szám a fülemig ért, amit Tyler is észrevett. Nem éreztem úgy, hogy szégyellnem vagy takargatnom kéne.

-        Biztos nem akarod, hogy én vigyelek haza? – kérdezte Tyler. – Elvégre én vagyok a barátod. – mondta keserűen.

-        Így van. – adtam puszit az arcára. – De tényleg felesleges. Mert a barátaimmal találkozunk.

-        Valójában kik ők? – kérdezte.

-        Csak pár barát. – feleltem.

-        Igen. Ezt már mondtad.

-        Nem ismered őket. – mondtam. – Akkor találkoztam velük amikor ide költöztem. Még anya mutatott be nekik. – feleltem. – Nem emlékszel? – kérdeztem.

-        Mégis mire? – nézett rám kérdőn.

-        Amikor ott voltál nálunk és haza vittelek, miközben kiderült hogy anya az egész várost oda csődítette a nappalinkba.

-        Rémlik valami. – mondta.

-        Nos. Azok, akik ott voltak. Ők a barátaim. – mondtam. Fura volt kimondani. A barátaim. - ismétlődött a fejemben. - Azok lennének?

Nem sok mindenre tudtam figyelni miután beültünk a tornaterembe. Ez volt a legnagyobb és akusztikailag a legjobb terem az iskolában, ahová mindenki befért. Egy általános megbeszéléssel indult a nap, mint mindig, majd tovább folytatódott, azok számára, akik jönnek a sí táborba.

Alig vártam már, hogy délután legyen. Rendszeresen fordult elő, hogy Tyler beszélt, de én nem figyeltem rá. Majd hirtelen rezegni kezdett a telefonom. „Na, milyen volt az éjszaka Liam-mal?” - jött az üzenet Jake-től. Eleinte csak meredtem a telefonomra. Akkor tudatosult csak bennem, hogy a többiek azt hiszik Liam és köztem több is történt. Hirtelen nagyon rossz érzés fogott el. Ez nagyon nem valt rám. Az, hogy hirtelen egy fiúval alszok. Én mindig kéretem magam. - gondolkoztam miközben a cipőm bámultam,  majd Tyler köhögött egyet mellettem és zavaromban gyorsan lezártam a telefonom. Tudtam, hogy elolvasta, hiszen nagyon rideg lett, magába fordult és hozzám se szólt.

-        Rendben. Akkor végeztünk is.  – mondta az utazásért felelős tanár. – Holnap reggel 6-kor találkozunk. Mehetnek. Viszont látásra.

Mindenki felállt és kezdtek kivonulni az emberek a teremből. Hirtelen mégsem kapott el akkora izgalom, mert Liam-mal találkozhatok, mint előtte. Hibásnak éreztem magam, hiszen nekem barátom van. - győzködtem magam belülről.

Tyler hozzám fordult, megfogta a kezem, de nem szólalt meg. Nem tudtam, mit mondhatnék.

-        Minden rendben? – kérdeztem.

-        Persze. – felelte, majd kikísért a parkolóba, ahol már a kocsim állt, de körülötte nem láttam senkit.

-        Rendben. – mondtam, majd a telefonom után kezdtem el kutatni. Fel akartam hívni Liam-at, aki abban a pillanatban szállt ki a kocsiból és kezdett felénk sétálni. Nagy megdöbbenésemre nem csak ő, hanem rajta kívül Jake és Paul is kiszállt a kocsiból. – Remek. – suttogtam. Tudtam Tyler a falra fog mászni tőlük, aki mintha csak megérezte volna és megszorította a kezem.

-        Hé Tomlinson. – mondta Paul majd puszit nyomott az arcomra. – Mi a helyzet? – kérdezte, míg Jake is puszit adott.

-        Semmi. – mondtam meglepődve. – Hát ti meg? – kérdeztem.

-        Nem akartuk hogy Liam egyedül kocsikázzon. – mondta Jake komolyan. – Nagyon féltjük a kisfiút. – nevetett.

-        Meg amúgy is. – kezdett el beszélni Paul. – Láttad már milyen verdád van? – kérdezte. – Sose ültem benne és hát vezetni se vezettem, szóval ezt a lehetőséget nem lehetett kihagyni.

-        Te engedted, hogy vezesse? – kérdeztem kikerekedett szemekkel Liam-től.

-        Viccelsz? – nézett rám Liam hitetlenül, mire elmosolyodtam.

-        Ja igen, – jutott eszembe. – srácok ő Tyler. – mondtam.

-        Szevasz. – mondta Jake. – Sokat hallottam már rólad. – nevetett majd rám nézett. – Jake vagyok.

-        Ő pedig Paul. – mondtam majd kezet fogtak. – Liam-at pedig már ismered. – mondtam mire a két fiú egymásra bólintott.

-        Mennünk kéne. – mondta Liam ridegen.

-        Igen. – helyeselt Jake. – Janet tuti leharapja a fejünket.

-        Oké. – mondtam. Majd Tyler felé fordultam. – Holnap találkozunk. – mosolyogtam és egy puszit nyomtam a szájára.

-        Érezd jól magad. – mondta majd megcsókolt. Kicsit kínosan éreztem magam, de azért jól esett.

-        Szia. – léptem el tőle.

-        Vigyázzatok rá. – nézett a többiekre, majd Liam átkarolta a vállam és így szólt.

-        Meglesz. – billentett majd szorosan magához ölelve sétáltunk a kocsi felé. Úgy éreztem mindenki minket bámul. A lányok, mert, hogy a fiúk ilyen jól néztek ki és a fiú feltételezem, azért mert azt hitték újak.

-        A pasid nagyon aggódik érted. – mondta Paul.

-        Igen. – helyeseltem. – Nem is értem te mit csinálnál, ha barátnődért 3 izmos állat jönne.

-        Én bíznék bennük. – mondta és hangosan felnevetett.

-        Persze. – mondtam majd Liam-ra néztem és a kezemet nyújtottam.

-        Elfelejtheted. – mondta. – Én vezetek. – nevetett. Úgy éreztem felesleges folytatnom, úgy se adja ide a kulcsot.

-        Tényleg nem értem. Nem kell gardedám. – néztem kérdőn a fiúkra.

-        Dehogy is nem. – mondta Jake.

-        Meg amúgy is, – kezdett bele a mesélésbe Paul. – láttad mennyien megbámultak. – húzta ki magát büszkén. – Régen éreztem magam ennyire helyesnek. – nevettem el magam. Liam beült a volán mögé, a srácok hátra én pedig az anyós ülésre. A fiúk mondták a szokásos rizsát, ahogy szokták, de ezúttal Liam nagyon fura volt. Mintha nem ugyan az-az ember ült volna mellettem, mint aki múlt éjszaka feküdt.

-        Minden rendben? – kérdeztem.

-        Persze. – vágta rá, de úgy éreztem nem mond igazat.  – Miért vagy Tyler-rel? – kérdezte.

-        Te miért vagy Sophie-val? – kérdeztem, így válaszolva kérdésére.

-        Az más. – mondta. – Én szeretem.

-        Valóban? – kérdeztem hitetetlenül. – Szóval azt is tudja, hogy tegnap velem aludtál? – mire Liam nem felelt.  – Sejtettem.

-        Oké. – mondta. – Talán én nem szeretem, de nem is áltatom ezzel.

-        Tényleg? – kérdezem. – Szakítottál már vele? – csattantam ki. Már válaszra nyitotta a száját, azonban nem hagytam és tovább beszéltem. – Nem. Szóval te is álltatod a szebb jövővel. – parkoltunk le Sam-ék házánál. Kikötöttem a biztonsági övet, majd rá néztem. – Te sem vagy jobb. Nem pont te fogsz kioktatni. – nyitottam ki az ajtót, kiszálltam, majd teljes erőmből bevágtam azt.

A ház felé kezdtem sétálni, majd a többiek is utolértek. A fiúk is feszülten nézték, ahogy Liam-mal egymás mellett állunk. Éreztem, ahogy cikáznak közöttünk a szikrák. Megfagyott a levegő, egészen addig, míg Amanda ki nem nyitotta az ajtót. A fiúk, hogy a rossz kedvet eltakarják hatalmas ujjongásban törtek ki.  Beljebb léptünk.

-        Csak, hogy ide értetek.  – jött oda Janet.

-        Bocs. – mondtam. – Az én hibám.

-        Itt meg mi történt? – kérdezte.

-        Nina és Liam összekaptak. – mondta Paul, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

-        Nem kaptunk össze. – mondtuk egyszerre.

-        Csak van egy kis nézeteltérésünk. – mondta Liam.

-        Persze. – helyeselt cinikusan Paul. – Az teljesen más. – nevetett majd beljebb sétált. Liam átkarolta a derekam, mire én ráemeltem a tekintetem. Ő csak elmosolyodott majd a szoba közepe felé húzott.

-        Nos, mivel ti még nem találkoztatok. – húzott oda egy lányt Janet. – Hadd mutassam be Elizabeth-et. Ő is most költözött vissza.

-        Tudom. – mondta Liam barátságosan. – Emlékszem rád. Egy általános iskolába jártunk.

-        Igen. – mosolygott. Vöröses barna göndör haja egészen a háta közepéig leért. Arca hosszúkás volt. Törékenynek tűnt és rendkívül barátságosnak.

-        Szia, én Nina vagyok. – mutatkoztam be, úgy, hogy kezet nyújtottam. Kicsit közelebb léptem, így Liam keze leesett a derekamról, amit per-pillanat nem bántam ugyanis haragudtam rá.

Később a lányoknak részletesen kifejtettem, mi is az a bizonyos nézeteltérés Liam és köztem van.

-        Féltékeny. – mondta Valery nemes egyszerűséggel.

-        De nem értem. – mondtam. – Tegnap nem történt semmi. Jó volt vele aludni de ennyi. Nem érti, hogy barátom van és Tyler-t is folyamatosan piszkálja.

-        Tetszik neked? – kérdezte Amanda.

-        Persze. – mondtam. – Néztél már rá?

-        Nem úgy értettem. – forgatta a szét. – A személyisége!?

-        Igen. – mondtam. – Talán. Nem tudom. Olyan fura. – kezdtem magyarázkodni. – Egyszer teljesen mellettem áll, védelmez, máskor meg annyira rideg.

-        De amikor vele vagy az milyen? – kérdezte Janet.

-        Csodálatos. – válaszoltam. – Mintha nem kéne félnem semmitől. Mintha minden lelassulna egy kicsit. Boldog vagyok és szárnyalok. Sokszor azt érzem belül, a pillanat hevében felrobbanok a sok érzelemtől. – meredtem rá, aki a szoba másik végében állt.

-         Tyler-nél ez megvan? – kérdezte Eli. Mire nem feleltem. Nem tudtam mit. Tényleg nincs meg?

-        Na látod! – világított rá a problémára Janet. – Ha ez meglenne, akkor, amikor Tyler-rel vagy, nem érdekelne Liam mennyire helyes vagy, hogy milyen a személyisége.

Elgondolkoztam rajta. Talán igaza van? - villant át az agyamon. - Tényleg van valami Liam és én köztem? Valami több.

Tudtam, hogy az én részemről igen. De hogy Liam oldaláról is, azt nem tudtam. Tényleg tetszem neki? Miért kísér el mindenhova? Miért védelmez annyira? Miért számítok neki?

Figyeltem. Csak őt néztem. Néztem, ahogy barátaival beszélget, ahogy szóra nyitja a száját, majd egy-egy vicces résznél mosolyra húzódik. Tetszett. Csodálatos és hihetetlenül vonzónak találtam. Úgy éreztem meg kell szereznem. Akkor vettem csak észre hogy elbambultam. Hallottam ahogy a lányok beszélgettek és próbáltam becsatlakozni.

-        Szóval nálatok mi a helyzet? – kérdeztem Valery-t.

-        Mire gondolsz? – kérdezte ártatlanul.

-        Na, szerinted? – kérdeztem cinikusan. – Paul-lal. Szikrázik köztetek a levegő.

-        Nos. – kezdett bele a mesélésbe.

-        Bocsi. – szólt közbe Liam, aki átkarolta a derekam. – Elrabolhatlak? – suttogta a fülembe. Bár nem kérdésnek szánta. Ugyanis azonnal húzni kezdett magával. – Beszélni szeretnék veled.

-        Hallgatlak. – mondtam.

-        Ne legyél már ilyen. – mondta.

-        Milyen? – kérdeztem. – Nem vagyok semmilyen.

-        Ilyen morcos. – mondta. – Nem akartalak megbántani, csak tudod nem értem, hogy-hogy lehetsz egy olyan sráccal, mint Tyler. Nagyon nem illik hozzád!

-        És miért nem? – csattantam ki. – Nem is ismered. És akkor a te barátnődről ne is beszéljünk. Nyávog, idegesítő és nagyon rosszmájú.

-        Igaz. – mondta és ez meglepett.

-        Hogy mondod? – kérdeztem mire elnevette magát.

-        Jol hallottad! – mondta mosolyogva. – Biztos vagyok benne, hogy nem Sophie életem szerelme és nem leszünk már sokáig együtt.

-        Akkor miért nem szakítasz vele már most? – kérdeztem.

-        Mert nem tudom, hogy az a lány, aki megbolondít, mit érez irántam. – mosolyodott el sejtelmesen és egy puszit nyomott az arcomra, majd elsétált mellettem.

Megfagytam. És úgy éreztem lángol az arcom. Elpirultam és a fülemben csengtek szavai. " A lány aki megbolondít. Megbolondít." - csengett a fülembe újra és újra.

-        Minden rendben? – kérdezte Janet. – Jól vagy?

-        Persze. – mondtam.

-        Mit mondott? – kérdezte.

-        Csak hogy ne haragudjak. – rántottam meg a vállam, mire Janet elmosolyodott. Akkor ért oda hozzánk Jared, aki megölelte hátulról a velem szemben álló lányt.

-        Szia. – mondta Janet, míg szerelmesen pillantott a fiúra, aki ennek hatására puszit nyomott a lány szájára, majd rám néztek.

-        Örülök nektek srácok. – mondtam teljes szívemből. Mire elmosolyodtak és hirtelen átfutott az agyamon, hogy talán ilyen mérhetetlen szerelmet még sose éreztem. Az eddig szerelemnek vélt kapcsolataim, mint felértékelődtek. Mi is az-az igazi szerelem? - gondoltam végig magamban. – Viszont nekem lassan indulnom kell.

-        De alig pár órája jöttél. – mondta Janet.

-        Igen tudom. Viszont még össze kell pakolnom! Hiszen holnap reggel indulunk és fogalmam sincs anya hova pakolta el a síelős cuccaim.

-        Rendben. –mosolyodott el. – Vigyázz magadra és akkor reggel találkozunk.

Mindenkivel váltottam néhány szót és mindenkitől elköszöntem csak Liam-től nem. Őt hagytam utoljára.

-        Ki kísérlek. – jelentette ki abban a pillanatban, amikor odaléptem hozzá.

-        Rendben. – mosolyodtam el.

-        Remélem nem haragszol már rám. – mondta.

-        Nem. – válaszoltam. – Oda bent az előbb… – hallgattam el.

-        Igen? – kérdezte kíváncsian. Ebben a pillanatban megbántam, hogy belekezdtem.

-        Semmi. – fordultam a kocsim felé. – Hagyjuk. – nyitottam ki az ajtót. Megfogta a karom és nem engedette, hogy mozduljak.

-        Engem érdekel. – mondta és gyönyörű szemeivel megigézett. Egy pillanat alatt levett a lábamról.

-        Nem ér. – nevettem el magam. – Ne csináld. – kezemmel próbáltam elforgatni arcát.

-        Nem is csinálok semmit. – nevetett kacéran, majd kezét a derekam közé fonta. – Szóval!?

-        Szóval – kezdtem újra bele. – említetted azt a lányt, oda bent. – Liam biccentett egyet a fejével mondván emlékszik arra, ami bent volt. – Akkor és ott rám gondoltál? – kérdeztem, de úgy éreztem arcom láng vörös. Láttam, ahogy Liam elmosolyodik és orbitálisan nagy hülyének éreztem magam. – Hagyjuk. Jézus, jó hogy nem én vagyok. – hebegtem. – Bocsi. – kezdetem el kezét lehámozni a derekamról. Míg Liam végig kacéran mosolygott rám.

-        Ne kérj bocsánatot. – mondta.

-        Hogy? – kérdeztem vissza. 

-        Tényleg te vagy az! – mondta, véget vetve önsanyargatásomnak. Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam.

-         Akkor én megyek. – mondtam és beszálltam a kocsimba.

-        Ennyi? – kérdezte. – Bevallom, hogy beléd vagyok zúgva, erre idevágod, hogy haza kell menned!

-        Mégis mit vársz? – kérdeztem nyersen. – Hogy a karjaidba omolva csókolgassalak?

-        Ez igen. – mondta. – Sikerült megint kimutatnod a fogad fehérjét. – vágta be a kocsi ajtaját. Hátat fordított és elsétált. Bűntudatot éreztem. Hihetetlenül jól éreztem magam, el se hittem, hogy Liam Michealson tényleg belém zúgott. Én pedig barom módjára tönkre tettem a pillanatot. Mekkora idiota vagyok. - marcangoltam magam belülről.

Haza vezettem, pedig legszívesebben Liam-hez mentem volna. De nem tudtam mit is mondhatnék neki. Bármi ami megfogalmazódott a fejemben úgy hangzott mint egy szerelmi vallomás. És azt nem akartam. Csak közölni akartam, én is többet érzek, mint szimpla barátság. De hogy és mikor?

Hazaérve zenét kapcsoltam. Előkerestem a bőröndöm, szinte az össze ruhám kipakoltam az ágyamra. Válogatni és hajtogatni kezdtem. Oszlopokba pakoltam őket, majd a bőröndbe.

-        Szia kicsim. – lépett be anya a szobámba.

-        Szia. – köszöntem mosolyogva.

-        Milyen napod volt? – kérdezte, mire megint eszembe jutott a Liam-mal való beszélgetésem.

-        Elment. Megvolt a táborral kapcsolatos tájékoztató. – meséltem.

-        Rendben. Mondtak valami érdekeset? – kérdezte.

-        Nem semmit. – vontam meg a vállam.

-        Délután te is elmentél Sam Uley-hez és a feleségéhez? – kérdezte anya.

-        Igen. – mondtam. – Baj?

-        Nem dehogy. – mondta anya. – Csak nagyon sokat vagy mostanában velük.

-        Igen. – értettem vele egyet. Az ékszereimhez sétáltam, és egy kis táskába kezdtem el pakolni. – Tudod nagyon kedves emberek.

-        Elhiszem. – mosolygott anya. – Talán fiú is van a dologba? – kérdezte.

-        Anya. – háborodtam fel. – Barátom van!

-        Igen – helyeselt. – tudom. Csak tegnap nem aludtál itthon és mostanában annyira ki vagy virulva. Olyan jó rád nézni. – mosolygott és szeme annyira lágy volt. Nem volt szívem hazudni neki. – Ennek Tyler az oka? – kérdezte. Tudtam, hogy tudja, hogy nem.

-        Nos. – kezdtem bele. Leültem az ágyam szélére és anya is beljebb lépett. – Nem igazán. Liam.

-        Liam Michealson? – kérdezte anya elképedve. Majd bólintottam és a földet kezdtem el nézni. Anya meg se szólalt mellettem. Szerintem csak az információt próbálta meg feldolgozni. – Hűha. – mondta, mire elnevettem magam. – Tényleg nagyon helyes az a fiú.

-        Igen. – mondtam. – Nagyon.

-        És Tyler? – kérdezte.

-        Tyler, – gondolkoztam el. – Tyler nagyon rendes srác anyu. Kedves és odafigyel rám. – Vettem egy nagyon levegőt. – De Liam. Ő tüzes, szenvedélyes és olyan titokzatos. Annyira vonz benne valami. Magam se tudom mi. Csak egyszerűen magához vonz. Másra se tudok gondolni. Ha meglátom, nem tudom levenni róla a szemem. Ha megérint, úgy érzem, azonnal elájulok. – rázott ki a hideg. – Látod. – emeltem fel a kezem. – Még a gondolattól is kiráz a hideg.

-        De akkor miért nem vagytok együtt? – kérdezte anya leegyszerűsítve a dolgokat.

-        Ez bonyolult. – túrtam a hajamba. – Neki ott van Sophie. Nekem pedig Tyler.

-        Tudod, hogy nem szép dolog,hogy Tyler-t ennyire kihasználod.

-        Nem használom ki. – jelentettem ki. – Mert kedves és olyan jó volt vele lenni. De valahogy mindig is hiányzott belőle valami. – hallgattam el. – Szakítanom kell vele. – tudatosult bennem.

-        Ezt te tudod kincsem. – ölelt át anya. – Csak gondolj arra neked milyen érzés lenne, ha a másik fél csinálná ezt veled. – Tudtam, hogy anyának igaza van és egyetértően húztam el a szám. Nem tudtam, mit csináljak és hogyan. Lehet szépen szakítani? - fogalmazódott meg a kérdés a fejemben. – Ha már Michealson-éknál járunk Julie áthívott ma vacsorázni és pár perc múlva itt is lesz. – mondta. – Nem csatlakozol? – kérdezte.

-        Nem. – válaszoltam. – Ezt most inkább kihagyom. Liam-mal ma egy kicsit összekaptunk és még beszélnem kéne vele, de nem akarok végig ülni egy kínos vacsorát.

-        Megértem. – mondta anya beleegyezve. – Amúgy is szerintem ott lesz a barátnője is.

-        Akkor nem is baj hogy nem megyek. Utál az a lány. – mondtam. – De én is őt. – nevettem.

-        Rendben. – nevetett anya. – Akkor jó pakolást és majd jövök.

-        Jó szórakozást. – mosolyogtam anyára, aki kisétált majd behúzta maga mögött az ajtót.

Befejeztem a pakolást. Engedtem magamnak egy jó forró kád vizet. Letöltöttem a kedvenc sorozatom új részeit. Befeküdtem a kádba és azt kezdtem el nézni. Pont arról szólt, ahogy a főszereplő lány és fiú azon tanakodnak, hogy együtt legyen e vagy sem. Úgy éreztem azonnal bocsánatot kell kérnem Liam-től. Megvártam, hogy vége legyen a résznek, megmostam a hajam, megtörölköztem. Felvettem a pizsamám, bebújtam az ágyamba majd a kezembe vettem a telefonom. Fel akartam hívni, de nem tudtam mit mondhatnék neki. Már csak a tárcsázás-t kellett volna megérintenem, de nem ment. Akartam is meg nem is. Belül mintha háború zajlott volna le. A jó és a rossz között. Az eszem és a szívem között. Majd hirtelen megcsörrent a telefonom. A szívinfarktus jött rám egy pillanat alatt. Anya volt az, így felvettem.

-        Szia. – szólt bele. – Drágám nem jönnél értem? – kérdezte.

-        Anya már pizsamába vagyok. – mondtam.

-        Gondoltam. De Julie nagyon örülne neki, ha meglátogatnád. Legalább csak egy puszira ugorj be.

-        Rendben. – egyeztem bele. – Megyek.

-        Köszönöm. – nyomta ki a telefont. Tudtam, hogy anya és Julie valami tervet eszelt ki és ez nagyon nem tetszett nekem, de végső esetben úgy éreztem belesétálok a csapdájukba, ha más nem legalább Liam-at látom.

Nem vittem túlzásba az öltözést. Felvettem egy farmert. Egy fekete felsőt. Egy barna dzsekit, a fehér torna cipőm és már indultam is. Felmarkoltam a telefonom. Leszaladtam a lépcsőn, bezártam az ajtót majd a kocsimhoz siettem. Kinyitottam azt, beültem és egyenesen a Michealson ház felé vettem az irányt.

A fejemben tökéletesen megfogalmazott mondatok alakultak ki. Amik a helyzetnek megfelelőek lesznek majd. Kezdve a sziasztok-kal, ha esetleg ő is ott lenne majd amikor belépek. Hirtelen nagyon idiótának éreztem magam, de már nem volt vissza út.

Kiszálltam a kocsimból és a hatalmas fehér ház felé kezdtem el sétálni. Eszembe jutott, hogy előző éjszaka még a fiúval sétáltam itt kézen fogva, aki tetszik, és hogy az óta már többször is vitáztunk. Jelenleg hozzám se szól és ez nagyon rossz érzéssel töltött el. Legyőztem a félelmem és becsengettem. Julie nyitott ajtót, aki azonnal megölelt.

-        Nina. – mosolygott szívélyesen mint mindid. – Örülök, hogy látlak.

-        Én is. – öleltem vissza.

-        Gyere be. –invitált be a házba. – Nem kérsz esetleg inni vagy enni valamit? – kérdezte szívélyesen.

-        Nem. – válaszoltam. – Köszönöm, de már ettem.

-        Rendben. – mondta. – Liam fent van. – jelentette ki. Ekkor tudatosult csak bennem, hogy mi a tervük. Ha itt vagyok elkerülhetetlen, hogy találkozzunk, mert úgyis fel kell mennem hozzá, ha már más miatt nem is az udvariasság miatt.

-        Rendben. – mondtam és a lépcső felé vettem az irányt.

-        A járást már ismered. – mondta bíztatóan, majd a nappali felé vette az irányt.

-        Te jó ég. – szűrtem a fogaim között. Nagy levegőt vettem majd felmentem az emeletre és megálltam a szoba ajtaja előtt. Tudtam, hogy már csak egy fa ajtó választ el tőle és a pillanattól amikor beszélnem kell vele. Erőt vettem magamon, majd bekopogtam.

-        Szabad. – hallatszott bentről, így benyitottam. – Nina. Szia. – mondta meglepődve.

-        Szia. – mondtam. – Bocsi a zavarásért.

-        Gyere csak be. – mondta, majd letette az öléből a lap top-ját. Beljebb léptem, de megtorpantam. Nem mertem közelebb menni.

-        Én csak szeretnék bocsánatot kérni a délutáni miatt. – kezdtem bele. – Nagyon durva dolgokat mondtam. Tényleg sajnálom.

-        Semmi baj. – mondta mosolyogva. Hallottam, ahogy valaki kopog, majd benyit.

-        Szia Liam. – hallottam a vékony, magas hangot a hátam mögött és tudtam ki az.

-        Sophie. – lepődött meg Liam. – Te meg mit keresel itt? – kérdezte.

-        Csak meg akartalak lepni. – válaszolta és odasétált a fiúhoz. Gyors csókot váltottak egymással majd a lány beleült Liam ölébe. – De ő mit keres itt? – kérdezte gúnyosan és lenézően.

-        Én csak beugrottam köszönni, de megyek is. – léptem az ajtó felé. Hidegen hagyott Sophie gúnyos beszéd stílusa. Éreztem, hogy veszítettem és most ez fájt a legjobban. – Sziasztok. – siettem ki a szobából, egyenesen le a lépcsőn.

-        Nina, várj. – szólt utánam a fiú, aki a lépcső tetején állt. – Fejezd be amit szerettél volna.

-        Nincs mit. – mondtam felfelé nézve. – Én elmondtam, amit szerettem volna. Egyébként is vár a barátnőd. – forgattam el a fejem és lejjebb léptem.

-        Sophie nem számít. – mondta. – Nem én hívtam.

-        Elhiszem. – válaszoltam. – És amúgy se tartozik rám, hogy mikor vagy a barátnőddel és mikor nem. – mondtam majd újra lejjebb léptem pár lépcsőfokot. Liam lesétált és megfogta a kezem.

-        Ennyi? – kérdezte. – Ennyit szerettél volna mondani?

-        Igen. – mondtam. – Jó szórakozást. – mosolyogtam kellemetlenül és lesétáltam. Éreztem, hogy Liam még mindig ott áll, majd megfordul, és felfelé sétál. – Liam. – szóltam utána, hirtelen, minden megfontoltság nélkül. Rám emelte a szemét én pedig tovább folytattam. – Csak hogy tudd, az a lány is ugyan úgy beléd van zúgva. – mosolyodtam el. Láttam, ahogy az ő szája is mosolyra húzódik, majd pár másodperc múlva elfordítottam a fejem és besétáltam a nappaliba.

Időközben anya is végzett. Haza vezettem és boldogan bújtam ágyba. Nem érdekelt, hogy Liam-nél ott volt Sophie. Nem érdekelt, hogy ha valami miatt lejárattam magam. Végre egy új szintre léptünk Liam-mal és csak az számít. 

10. fejezet - Megszoksz vagy megszöksz!

1 hónap telt el a bál és a beszélgetés óta, és Liam-mal azóta nem találkoztam. De rajta kívül senki mással sem. Mintha a föld nyelte volna el őket. Tyler-rel a kapcsolatunk tovább folytatódott és hiába volt teljesen emberi és valós, mégse éreztem azt, mint amit Liam közelében bármikor. Hiába kedveltem, megszeretni nem tudtam.

Sokszor kijártam a partra titkon remélve, hogy Liam-mal összefutunk, de semmi se történt.

A suliban Cullenéket kerültem, de igazából nem is nagyon kerestek.

A látomásaim nem voltak olyan gyakoriak, de minden héten legalább volt 1, ha nem 2. Liam mindegyiknek részese volt.

Otthonról nem igazán mozdultam ki, csak ha a partra és a suliba mentem. Azonban tavaszi szünet van és megöl lassan a kíváncsiság. Úgy döntöttem, felkeresem Sam-at és valahogy üzenek Liam-nak. Nem tudtam, hogyan is csináljam, szerintem ez hihetetlen, azonban úgy voltam vele egy próbát megér, hiszen vagy meghallja, vagy sem. Liam-ra gondoltam. „Bárcsak itt lennél most velem.” – suttogtam. Felöltöztem, lesétáltam a lépcsőn. Felmarkoltam a kulcsaim, anyának írtam egy cetlit és bezártam magam után az ajtót, majd egy pillanatra megtorpantam.

-        Itt vagyok. – állt előttem Liam.

-        Szóval meghallottad. – mondtam magamat igazolva.

-        Nem a legjobb üzenet volt, de azért megértettem. – mondta.

-        De hogy? – néztem rá értetlenkedve.

-        Majd Sam elmagyarázza. – válaszolta röviden. Ebben a pillanatban megbántam, hogy azt kívántam itt legyen.

-        Igazából, – sétáltam felé. – nem is értem miért hívtalak ide. Jobb lenne, ha ezt magam intézném. Úgyhogy bocsi, mert ide rángattalak, de elmehetsz. – mondtam jegesen.

-        Biztos ezt akarod? – nézett rám.

-        Igen. – vágtam rá.

-        Rendben. – fordított nekem hátat, majd besétált a fák közé. Meg akartam állítani, de nem tehettem. Vettem egy mély levegőt, majd beszálltam a kocsiba. Kétszer átgondoltam, hogy akarom-e ezt az egészet tudni vagy sem. Mégis bennem volt a kíváncsiság, ami erőt adott így beindítottam a kocsit és teljes gázzal elindultam Sam-hez.

Leparkoltam a ház előtt és kiszálltam. A bejárati ajtó felé vettem az irányt, majd bekopogtam, azonban senki nem nyitott ajtót. Nem tudtam mit csináljak, ugyanis haza nem akartam menni. Nem tudtam, hogy várjak egy kicsit még, vagy vegyem ezt egy jelnek, hogy talán még se kell megtudnom az igazságot. Hirtelen magamra se ismertem. Sose voltam ilyen. New Yorkban nem én voltam az a lány, aki a döntések előtt vacillált, aki nem találta a helyét és nem voltak barátai. Akkor tudtam, hogy mi a célom, és hogy hogyan tudok eljutni oda, azonban most mégis elveszettnek éreztem magam.

-        Nina. – szólt hozzám valaki. Azonnal hátra fordultam.

-        Emily. – mondtam ki a velem szemben álló nő nevét.

-        Örülök, hogy látlak. – mosolygott, de tőle rideg módon nem ölelt meg és nem is közeledett hozzám. – Tudok esetleg segíteni valamiben?

-        Emily. – vettem erőt magamon. – Kérdezhetek valamit?

-        Természetesen. – mondta.

-        Te is olyan vagy, mint ők? – kérdeztem félénken.

-        Nem. – mondta és elmosolyodott. – Nem Nina. Én csak egy egyszerű ember vagyok, de szeretnék olyan lenni, mint ők. – mondta, a mondat végét kissé elharapva.

-        Mik ők? – kérdeztem.

-        Farkasok Nina. – mondta nemes egyszerűséggel. – Vérfarkasok. – ebben a pillanatban bennem megállt az ütő. Pontosan tudtam mik ők. Hiszen láttam, de sose halottam még senkitől. Senki nem mondta még ki. – Gyere be, főzök egy teát. – invitált be a házba. – Tudom, hogy Sam-hez jöttél, de mielőtt vele beszélsz, szeretnék veled beszélni valamiről. Jól ismerem Sam-at. Előre mondom, hogy ridegen fogja tálalni az információkat és hagyni fogja, hogy te döntsd el, hogy mit gondolsz róluk, de el kell mondanom neked milyen volt, amikor én megtudtam. – vett nagy levegőt. – Az én helyzetem kicsit volt csak szerencsétlenebb, mint a tied. Akkor ismertem meg Sam-at, amikor még nagyon friss volt számára ez a dolog. Egyik veszekedésünk alkalmával robbant ki és támadt rám. Bántani nem bántott, de azt hittem meghalok, hiszen láttad, hogy milyen nagyok és szőrösek. Most már olyanok nekem, mint a kis plüssmacik, – mosolyodott el. – de akkor nem tudtam mit gondoljak. Ugyan úgy eltűntem, ahogy te is. Logikus volt, hogy szakítok vele és mintha sose ismertem volna élem tovább az életem. Iskolát akartam váltani, el akartam költözni. Elmenni a világ másik végére. Nem tudtam, mi ez az egész. Nem tudtam elhinni, csak tudtam, hogy az a szörny nem lehet az, akibe én beleszerettem. Majdnem egy évig nem beszéltünk, amikor egyik este a parton ültem és hirtelen megjelent a fák közül. Épp hogy rám pillantott, én azonnal felismertem és láttam a gyengeséget a szemében. Abban a pillanatban elfutott. Többször hívtam és üzentem, de nem reagált. Így egyik nap elmentem hozzájuk és az anyukája azt hazudta nincs otthon, de végül mégis csak kijött a szobájából. Elmentünk egy eldugott helyre majd mindent elmesélt. Azt hogy ezt nem ő választja és ez sok esetben rossz, de jó is. Legalább tízezerszer bocsánatot kért, mert akkor és ott úgy reagált, holott nem szabadott volna.

-        De miért? – kérdeztem érthetetlenül.

-        Azért, mert számukra ez valami teljesen más. Ha idegesek vagy boldogok, míg mi emberek sírunk vagy nevetőgörcsöt kapunk, a nagy érzelem felszabadulás miatt ők átváltoznak.

-        Mikor tudtad megszokni?

-        Évek alatt. Sok időbe telt. Az is hogy új esélyt adjak neki. Majd megmutatta a szebbik oldalát a dolgoknak és elkezdtem együtt élni vele. Ha nem akartam elveszíteni muszáj voltam megszokni.

-        Megszoksz vagy megszöksz. – leheltem ki cinikusan. – Én nem tudnám. – mondtam.

-        Dehogynem. – legyintett Emily.

-        Szia Nina. – szólalt meg Sam.

-        Szia. – álltam fel. – Szeretnék megtudni mindent! – jelentettem ki határozottan.

-        Rendben. – lepődött meg. – Várom a kérdéseket. – mondta.

-        Ez milyen régi dolog? – kérdeztem.

-        Nem igazán lehet tudni, de azt tudjuk, hogy már az 1200-as években is jelen voltunk, őseink képében. Eleinte csak vándoroltak, de később családok hozták létre ezt a rezervátumot, hiszen sokszor ők maguk se tudták, mik is ők igazán. Határok között akarták tartani saját magukat. Egy vérvonalon kezdődött az egész, ami szerteágazik.

-        Hogy lehet valaki ilyen? – kérdeztem.

-        Természetesen a vérvonallal, ami a legfontosabb. Biztosan vannak, akik hordozzák a géneket, csak nem tudnak róla, vagy tudnak róla, de direkt kerülik ezeket a helyeket.

-        Azaz?

-        5 dolog van, aminek a tudatában kell lenned és tulajdonában kell lenned az átváltozáshoz. Az első a vérvonal. A géneknek benned kell lennie. A második az adott falkában már minden tagot kell ismerned. A harmadik egy másik természetfeletti lénynek megengeded a belépést a területedre.

-        Micsoda? – kérdeztem.

-        Vannak más természetfeletti lények. Például Cullen-ek. Egyességet kötöttünk velük, miszerint egy falkatag engedélye nélkül nem léphetnek a területünkre, de mi az övékre igen, ha az adott személy megengedi a belépést, az átváltozási folyamat tovább folytatódik.

-        Értem.

-        A negyedik, hogy egy másik lényt hív falkatársának megmentésére, vagy akár ő menti meg. Az utolsó pedig hogy be kell ismernie, hogy ő igen is farkas. Ha ezek, mind megvannak, akkor a következő teliholdkor átváltozik.

-        Nagyon fáj? – kérdeztem.

-        Iszonyatos pokol és kín. Mintha az összes csontodat eltörnék, majd beforrna egy szempillantás alatt és ez újra és újra. Iszonyat.

-        Csak teliholdkor lehet átváltozni? – kérdeztem.

-        Ahogy láttad nem. De az első alkalom ahhoz van kötve.

-        Mennyi ideig fáj az átváltozás?

-        Ez emberfüggő. Vannak köztük úgymond teljes értékű farkasok és vannak, akik csak félig azok. Nekem hiába anyukám és apukám farkas, ha Emilyvel közös gyerekünk lesz, ő már csak „fél” farkas lesz. – magyarázta.

-        Értem. – mondtam. – És az étel és innivaló? – kérdeztem.

-        Ilyen téren olyanok vagyunk, mint a normális ember. – mondta.

-        Persze, csak ötször annyit esztek. – nevetett Emily.

-        Hány éves kortól tud valaki átváltozni?

-        Körül belül 15-16 évesen, de sokan 18 évesek, amikor megtörténik velük.

-        Hihetetlen. – mondtam. – És mi az a kötelék?

-        Tudod a farkasok rendkívül hűséges társak. Hiszen ha csak azt nézzünk, hogy a kutya az ember legjobb barátja, akkor a farkas… – hagyta félbe a mondatot. – Sokan bevésődésnek, mámornak vagy transznak hívják. Nálunk ez kötelék. Ugyanis az a kapcsolat, ami két farkas között létre jöhet, vagy esetleg ember-farkas között az hihetetlen. Én kötődöm Emily-hez és ha egy nap el kéne válnunk, soha senkit nem tudnék úgy szeretni, mint őt, mert nekem ő életem szerelme. Ő szerelmes belém, de ha esetleg valami történne, és külön utakra tévednénk, ő lehetne újra szerelmes, de én nem tudnék. Persze mindenkinek több barátja és barátnője van az életben és őket is szeretik, de ez teljesen más. Ott van Liam és Sophie. Szeretik egymást, de egyszer jön majd egy lány és Liam ott fogja hagyni Sophie-t élete szerelméért.

-        Az összes látomásomban erről volt szó. A kötelékről köztem és közte. Liam és köztem.

-        Igen. – mondta Sam. – van, csak te még nem érzed.

-        Mi az, hogy még nem érzem? Mi az, hogy még? Egyszer fogom? – tettem fel a kérdéseket. Sam megfeszült, lehunyta a szemét, mély levegőt vett és szóra nyitotta a száját.

-        Te is közénk tartozol Nina. – mondta. – Nem véletlen, hogy most költöztetek ide vissza. Nem véletlenek a látomások. Nem véletlen, hogy egyedül érzed magad. Semmi se véletlen.

-        Tessék? – kérdeztem.

-        Te is farkas vagy. – mondta ki Sam. – Benned is ott vannak a gének.

Nem bírtam tovább hallgatni. Felálltam, kinyitottam az ajtót és kirohantam. Kocsiba ültem és hazahajtottam. Felrohantam az emeletre. Kivettem a bőröndöm és pakolni kezdtem.

-        Ne tedd! – hallottam egy ismerős férfihangot a sarokból és a szívverésem is megállt.

-        Te meg mit keresel itt? Hogyan? Takarodj innen! – ordítottam.

-        Nina nyugodj meg! – emelte fel a kezét védekezően és felém sétált.

-        Ne gyere közelebb. Nincs jogod itt lenni. Takarodj! – ordítottam vele, miközben szememből könnyek potyogtak.

-        Rendben, – mondta. – de kérlek, ne menj el. – mondta lágyan.

-        Utállak. Utálok itt mindenkit. Nem értem miért kellett ide jönnöm. Ide költöznöm. Ti nem vagytok normálisak. Nem ez nem lehetséges! – hallgattam el egy pillanatra. – Én nem lehetek egy szörnyeteg! – mondtam, miközben tudatosult bennem minden, amit nem rég hallottam.

-        Nem vagyunk szörnyetegek. – fonta karját Liam a derekam köré és erősen megszorított. – Nem vagyunk szörnyetegek. Csak nem vagyunk éppen normálisak. – mondta kicsit viccelődve.

-        Engedj el! – mondtam. – Nem én vagyok a barátnőd.

-        Tudom, hogy tudsz a kötelékről és bocsánatot kérek érte, de nem tehetek róla. Nem én választottalak. Hidd el, teljesen jó volt minden mielőtt ide jöttél. Engem is totál összezavartál.

-        Elhiheted, hogy nem volt szándékomban. És ha minden úgy volt jó neked, ahogy volt, akkor menj! – próbáltam eltolni magamtól. –  Barátom van, neked pedig barátnőd. Eressz el!

-        Rendben. – engedett el. –De biztos vagyok benne, hogy amikor Tyler csinálja ezt – simogatta meg az arcom. – nem kezd el remegni a lábad és nem akarod megcsókolni. Tudom, hogy ezt érzed, hiába tagadnád.

-        Ez hülyeség. – mondtam. – Lehet, hogy ezt érzem, de nem tudod, hogy vele kapcsolatban mit érzek.

-        Igaz, de – megölelte a derekam és megpuszilta a nyakam. – ha olyan jó lenne vele, nem kívánnád azt, hogy folytassam tovább.

-        Menj a pokolba. – löktem el. – Takarodj! – ordítottam és kinyitottam az ajtót.

-        Nem ott jöttem. – mondta és az ablak felé mutatott. – Hanem ott.

-        Akkor már úgy is tudod a járást. Kifelé! – ordítottam rá.

-        Rendben. Elmegyek. – mondta és egy pillanat múlva már el is tűnt. Az ablakhoz rohantam, de neki hűlt helye volt. Behajtottam majd bezártam azt. Az én szobámba senki ne jöjjön be az engedélyem nélkül.

Teljesen széthullottam. Azt se tudtam, mit csináljak. Ez nem lehet igaz. Én nem lehetek olyan, mint ők. Ez kizárt. - gondoltam miközben a padlóra rogytam és hangos sírásban törtem ki. Zokogtam. Megállás nélkül. Már lassan könny se jött a szememből, de én csak sírtam és sírtam. Amikor a fáradtság erőt vett rajtam ránéztem az órára és észrevettem, hogy már két órája, hogy Liam elment. A lábam is beleremegett, ahogy újra előjöttek az emlékek. Majd egy koppanást hallottam és nagyon megrémültem. Majd újabbat és újabbat.

Alig mertem felállni és megnézni mi az, de nagy nehezen erőt vettem magamon. Az ablak felől jött a hang és láttam, hogy valaki köveket dobál az üveghez.

Lassan oda sétáltam és kinyitottam.

-        Szia. – mondta az ismerős fiú.

-        Mit akarsz? – kérdeztem.

-        Beszéljünk. – mondta. – Bemehetek? – kérdezte. Hiába egyedül akartam lenni, mégis jól esett, hogy itt van.

-        Gyere. – mondtam. – Egy pillanat és beengedlek. – töröltem le a könnyeket az arcomról.

-        Nem kell, csak lépj arrébb. – mondta vigyorogva. Hallgattam rá, mire ő a fizika törvényeit meghaladva, beugrott az emeleti szobám ablakán.

-        Úr Isten. – mondtam halkan, mire ő csak elmosolyodott, de látva az arcom, azonnal lehervadt a mosoly az arcáról.

-        Félsz tőlem? – kérdezte és közelebb lépett. Én viszont egyet hátra.

-        Nem. – mondtam.

-        Akkor miért araszolsz hátra? – kérdezte.

-        Mert így biztonságosabb. – mondtam, de hátrébb már nem tudtam lépni, ugyanis neki mentem a falnak.

-        Nem foglak bántani. – mondta. – Kérlek, ne gondolj rám úgy, mint egy szörnyetegre.

-        Nem tudok máshogy. – mondtam lehajtott fejjel.

-        Kár. – mondta és hátrébb lépett.

-        Ne menj el! – szólaltam meg, majd elmosolyodott. Láttam, hogy imponál neki.

-        Nem megyek. – mondta és közelebb lépett, majd a kezét nyújtotta. – Megfoghatom a kezed? – kérdezte, mire félve odanyújtottam neki, majd a mellkasához nyomta. – érzed? – kérdezte. A szíve ugyan úgy dobogott, mint egy emberé. Ugyan olyan szaporán és természetesen. Testhőmérséklete alig lehetett melegebb, az enyémnél, de biztosan jó megölelni. – Mindannyian emberek vagyunk. Normálisak. – mondta és megsimogatta az arcom.

-        Azért az túlzás. – mondtam cinikusan.

-        Talán nem annyira normálisak, de mi is érzünk. Jobban kötődünk társunkhoz, mint bármelyik másik faj a földön. Felfoghatod úgy, hogy ez egy átok, de úgy is, hogy különleges vagy. Sokszor nagyon nehéz. Le kell győznöd az ösztöneid. Ellen kell állnod az akaratodnak. Uralkodnod kell saját magad felett. De ezen kívül, olyan helyekre juthatsz el, amiket sose gondolnál.

Hallgattam. Hallgattam, ahogy beszél. Ahogy az ajkai formálják a szavakat, és ahogy azok lágy hangon hagyják el a száját. Megfagyva álltam, neki préselve a falnak, de nem bántam. Hallottam, ahogy lüktet a szíve. Éreztem, ahogy meleg keze a derekamra fonódik. Úgy éreztem, lassan összeolvadunk.

-        Ne sírj azért, amilyen vagy. Sose szégyelld önmagad. – mondta. – Ezt nem mi választjuk, de vagy együtt élünk vele vagy sem. – mondta és egy kis szünetet tartott.  – Nem kell olyannak lenned, mint mi.

Ahogy ezt a mondatot kimondta, jeges fuvallat csapott meg. Nem állt velem szemben. Erős és védelmező karja, nem tekeredett körém, meleg teste nem ért hozzám. A függönyöm a szellő hatására meglibbent és még egy jó darabig meg se állt.

-        Ez nem lehetséges!

Nagyon mélyen aludtam, amikor azt hallottam, hogy csörög a telefonom. Kómás hangon felvettem és beleszóltam.

-        Igen? – kérdeztem.

-        Felkeltettelek? – kérdezte a vonal másik végén a fiú.

-        Hajnali négy óra van. – mondtam cinikusan. – Mit akarsz? – kérdeztem hűvösen.

-        Bocsánatot szeretnék kérni. – mondta.

-        Miért? – kérdeztem.

-        Mert ma ott hagytalak. Nem kellett volna eljönnöm. – mondta megbánó hangon.

-        Ez van. Liam te részeg vagy? – kérdeztem.

-        Igen. – válaszolta nemes egyszerűséggel. – Így is lehet fogalmazni.

-        Tedd már le. – hallottam. – Minek hívogatod? Én vagyok a barátnőd.

-        Sophie. – mondta keményen. – Telefonálok.

-        Nem érdekel. – mondta.

-        Nina. – szólt bele Liam lágyan. – Itt vagy még?

-        Igen. – mondtam.

-        Nem akarsz ide jönni? – kérdezte.

-        Hova? – kérdeztem.

-        Ahol én vagyok.

-        Miért mennék? – kérdeztem.

-        Mert. – hallgatott el egy pillanatra. – Mert, én látni akarlak. – mondta. Egy pillanatig nem tudtam mit válaszoljak, de nagyon jól esett ezt hallani.

-        Legyen. – mondtam. – Hol vagytok?

-        Seth-nél. – válaszolta.

-        Rendben. – keltem ki az ágyból.

Nem tudom milyen szándék vezérelt, de úgy döntöttem felöltözök és az éjszaka közepén kocsiba ülök, csak mert Liam Michealson látni akar. Lehet megőrültem. Felvettem egy szűk farmert, egy fehér tornacipőt, egy bebújós melegítő felsőt, a hajamba pedig beletúrtam és ezzel le is tudtam a készülődést. Még berohantam fogat mosni, majd felmarkoltam a kulcsaim és lelopakodtam, hogy anya nem kelljen fel.

Az ég teljesen tiszta volt. A hold csodálatos fénye az egész udvart bevilágította. Kocsiba pattantam és már hajtottam is. Mire oda értem totálisan hülyének éreztem magam, csak mert egy srác felhív az éjszaka közepén, hogy látni akar és én már pattanok is. Nem akartam kiszállni, de egy fiú felém kezdett el sétálni így muszáj voltam kiszállni.

-        Seth – szólaltam meg.

-        Nina. – lepődött meg. – Hát te? – kérdezte. – Mármint nagyon örülök neked. Gyere be.

-        Én igazából… – kezdtem bele de elakadtam a mondani valómban. – Vagyis engem Liam hívott.

-        Liam? – kérdezte kíváncsian.

-        Igen. – mondtam zavartan. – Ő hívott fel és azt mondta, hogy látni akar, ezért én felkeltem és ide jöttem, bár nem igazán értem miért. – mondtam habogva. – Jobb, ha megyek. – mondtam. – Kérlek ne mond el senkinek, hogy itt voltam – fordultam a kocsim felé. – ha pedig Liam kérdezné, kérlek mond, hogy kocsi erre nem járt és próbáld meg lebeszélni. – fordultam a kocsim felé.

-        Szóval hazudja azt, hogy nem voltál itt mikor mégis? – kérdezte Liam. Kifújtam a levegőt, ugyanis erre nem tudtam mit válaszolni. – Szia. – mondta lágy hangon.

-        Szia. – mondtam.

-        Örülök, hogy látlak. – mondta

-        Nem értem mit keresek itt. – mondtam lehajtott fejjel.

-        Látni akartál. – mondta.

-        Nem. Te akartál. – mondtam neki.

-        Mégis eljöttél, szóval… – mondta félbe hagyva a mondatot.

-        Nem kellett volna. – mondtam.

-        De. Nagyon jól tetted. – oldalra fordultam és néztem magam elé, miközben Liam mellkasa a vállamnak simult. Éreztem ahogy szuszog, ahogy orrán be és ki fújja a levegőt. Éreztem ahogy mellkasában szíve, folyamatosan ver és éreztem testének melegségét, amitől a hideg kirázott. Nem tudtam mit csináljak. Eszembe jutott Tyler és kínosan kezdtem érezni magam. Elléptem és eltoltam magamtól a fiút.

-        Hagyd ezt. – mondtam.

-        Ugyan semmit nem csinálok. – mondta és rám mosolygott. Egy pillanat alatt elsötétült előttem a világ és szédülni kezdtem. Pontosan tudtam ez milyen érzés és azt is tudtam, hogy most mi fog következni. Azonban most teljesen más volt a világ, amibe csöppentem, mint előtte.

„Egy szobában voltam, ami tele volt emberekkel. Először senkit nem ismertem, majd világossá vált hol vagyok. A körvonalak kirajzolódtak, az arcok feszesek lettek es be tudtam azonosítani őket.

-        Liam hol van? – kérdezte a lány. Pár pillanatig csend uralkodott a szobában. Majd egyikőjük megszólalt.

-        Nina-val. – mondta Jake.

-        Tessék? – tört ki hisztérikusan a lány. – Mit hisz magáról ez a csaj? Nem hiszem el, hogy egy ilyen álnok kis liba, hogy képzeli, hogy elveheti a pasimat. Ugyan már… – nevetett cinikusan.

-        Nem gondolod, hogy ez azért van, mert ilyen kiállhatatlan vagy!? – mondta Janet.

-        Te inkább fogd be, korcs. – mondta a lány.

-        Mit mondtál? – kérdezte a lány.

-        Jól hallottad. – válaszolta. Jared felállt és támadóan a lány felé fordult.

-        Nyugodj le. – mondta Janet. – Nem ér annyit.”

-        Tudják, hogy itt vagy. – mondta Liam.

-        Akkor azt is tudják, hogy már indulok is. – mondtam és elindultam mire Liam megragadta a kezem.

-        Ne menj.– mondta. – Mutatni szeretnék neked valamit. – nézett rám és szemeinek nem tudtam ellen állni. – Maradj. Kérlek! – bólintottam ezzel kifejezve beleegyezésem. –Menjünk be! – mondta és ekkor megtorpantam.

-        A házba? – kérdeztem.

-        Igen. – mondta nemes egyszerűséggel. Amikor tiltakozásra nyitottam volna a szám, Liam közbe szólt. – Ne aggódj, - mosolygott. – én melletted leszek. – fogta meg a kezem.

Hagytam, hogy vezessen. Beléptünk a házba én pedig nagyokat sóhajtottam. Nagyon féltem. Sok ideje már, hogy találkoztam velük és még több ideje, hogy valaha itt jártam.

-        Hoztam valakit. – szólalt meg Liam és maga elé húzott. Neki dőltem a mellkasának, ő pedig átölt hátulról. Mintha csak egy pár lennénk. - gondoltam. Majd éreztem, ahogy elmosolyodik és szorít egy kicsit ölelésén.

-        Csak hogy itt vagy. – lépett oda barátnője, aki hevesen rátapadt a fiú ajkára. Ezzel engem elengedett és ekkor éreztem, csak igazán, hogy amit éreztem és gondoltam az előbb az sosem lesz valós. Kezdtem úgy érezni ciki, hogy ennyi ideig bámulom őket, így másfelé pillantottam.

Végig mértem a szobát. Hihetetlenül ismeretlen és rideg volt. Teljesen más érzés fogott el most, mint előtte. Mindig olyan melegség fogott el amikor ide beléptem, de most. Teljesen más volt. Sose fogom ezt megszokni. Senki nem közeledett felém. Mindenki csak állt és engem nézett. Kezdtem kellemetlenül érezni magam. Nem tudom, azért várták-e hogy hisztiben török ki, vagy azt hogy esetleg elrohanok, de minden esetre egy lépést sem tettek felém. Nem tudtam, mit tehetnék, mit mondhatnék nekik. Ebben a pillanatban csörrent meg a telefonom és úgy éreztem az angyalok intézték, hogy így legyen. Áldottam az eget érte, főleg amikor megláttam hogy a kijelzőre az van írva hogy: Tyler.

-        Szia. – szóltam bele és gyorsan az előszoba felé vettem az irányt elsétálva Sophie és Liam mellett.

-        Szia. – szólt bele. – Felkeltettelek? – kérdezte.

-        Nem dehogy. – mondta. – Az egyik – hallgattam el egy pillanatra. – barátomhoz ugrottam csak át.

-        Áh – mondta – értem. Szóval házibuli van. – mondta nevetve.

-        Valami olyasmi. – mondtam, bár kicsit sem jókedvűen. – És te, hogy-hogy fent vagy? – kérdeztem.

-        Most lett vége a filmnek, amit néztem. – mondta. – vagyis az egyiknek. – nevetett.

-        Hajnali 5ig filmet néztél? – kérdeztem.

-        Igen. – mondta. – Tudod, egy filmet nem lehet csak úgy félbe hagyni. – nevetett.

-        Tudom, tudom. – nevettem.

-        Jó hallani a hangod. – mondta halkan.

-        A tiedet is. – mondtam, bár a szavaknak, amiket kiejtettem mintha keserű íze lett volna.

-        Holnap találkozunk. – mondta.

-        Így van. – mondtam. – A suliban találkozunk. – nevettem.

-        Rendben. – mondta. – Nos akkor jó bulizást és vigyázz magadra. Később aludj jól cuki. – mondta lágy hangon.

-        Szép álmokat Ty. – mondtam és letettem a telefont.

-        Megvagy. – mondta a hátam mögül egy fiú.

-        Jézusom, – mondtam. – Jake nem ijesztgess légy szíves.

-        Rendben, bocsi. – mondta védekezően. – Minden rendben? – kérdezte és mintha csak megérezte volna.

-        Nos. – fújtam ki a levegőt. – Nem is tudom. – mondtam. – Nem igazán.

-        Van kedved mesélni? – kérdezte.

-        Nem igazán szeretnélek untatni.

-        Engem nem fogsz. – mondta. – Hallgatlak.

-        Hát – kezdtem el. – van egy fiú. A neve Tyler. Nagyon rendes és jó fej, na meg persze tényleg egy bomba srác.

-        Nálam nem lehet szebb. – mondta nevetve.

-        Tudjuk, ti miért vagytok olyanok amilyenek. – mondtam és megfagyott a levegő köztünk.

-        Igen. – mondta Jake beleegyezve.

-        Szóval, nagyon rendes. Együtt vagyunk már egy ideje, de nem érzem azt, hogy szeretném. Vagyis vonzódom hozzá, hiszen fiú, de nincs meg a szikra.

-        Amikor megölel vagy megcsókol, nem érzed, hogy felrobbannál belülről? Amikor hozzád nyúl vagy megsimít, nem érzed, hogy remeg a lábad és pillangók repkednem a hasadban?

-        Pontosan. – helyeseltem.

-        Amikor Liam teszi ezeket, akkor érzed? – kérdezte. Ezen a kérdésen meglepődtem. Visszagondoltam bármelyik pillanatra, amikor ő hozzám ért, és azt kell, hogy mondjam, igen.

-        Igen. – mondtam. – Azt hiszem.

-        Akkor szerintem nincs is tovább miről beszélnünk.

-        Miért mindig Liam? – kérdeztem. – Hiszen nem is ismerem. Nem hajlandó semmit elmondani magáról. Ott van neki Sophie, aki majd meg bolondul érte.

-        Az lehet. De ez kölcsönösen nem igaz. – mondta. Mire úgy éreztem meg kell, ölelnem. Most először éreztem már hónapok óta, hogy biztonságban vagyok. Boldog voltam, anélkül hogy féltem, rettegtem vagy halálfélelmem lett volna. – Gyere ide. – mondta Jake mire megöleltem. – Tudod, nagyon ritka, amikor ennyire tud rád hatni valaki érzelmileg. Jobb vagy Sophie-nál és hidd el Liam-ért megéri küzdeni. – mondta és ezek a szavak beleégtek az agyamba.

-        Gyere. – mondta. – Sokan kíváncsiak még rád. – nevetett és újult erővel indultam el a nappali felé, ahol a hangulat már kevésbé volt feszült, mint előtte.

-        Sziasztok. – köszöntem ezúttal hangosan. Majd kórusban jött a válasz.

-        Mit iszol? – kérdezte Jake. Azonban azzal voltam elfoglalva, hogy Liam-at kerestem a szobában. – Nincs itt, ne is keresd. – nevetett. – Elment valahova. – Hirtelen nem tudtam mit kezdjek Jake kacér vigyorával így csak oldalba vágtam a könyökömmel. – Szóval? – kérdezte.

-        Semmi alkoholosat, mert vezetnem kell.

-        Ugyan. Az csak mellékes dolgok. – kacsintott és elindult az asztal felé.

-        Jake. – szóltam utána. – Tényleg!

Az este meglepően sikeres volt. Mindenkivel tudtam beszélni. Úgy éreztem mindenkivel lezártam a múltat. Tény, hogy nem igazán volt olyan pillanat, amikor eszembe jutott volna, hogy egy több mint 2 méteres szörny emberi alakjával beszélgetek éppen és hogy én is közéjük tartozom.  Időközben Liam is megérkezett.

-        Sophie? – kérdeztem Paul aki mellettem ült a kanapén.

-        Egy kis pihenésre volt szüksége így haza vittem. – válaszolta.

-        Esti mesét is olvastál neki? – kérdezte gúnyosan Jared.

-        Nos. – nevetett Liam. – Biztosra kellett mennem. – kacsintott rám.

-        Nina! – szólt hozzám Amanda. – Ugye kedden te is jössz a táborba?

-        Igen. – mondtam. El is felejtettem, hogy még januárban jelentkeztem a sí táborba

-        Uuh – szólalt meg Paul. – Akkor az nagyon állat lesz. – nevetett.

-        Lassan ideje lenne már mennünk nem? – kérdezte Quil.

-        De. – szólalt meg Leah.

-        Fél 6 van már. – mondta Valery meglepődve. Időközben kiderült, hogy Janet és Jared tényleg egy párt alkottak, ahogy Quil és Leah is. Nagyon meglepett, de örültem nekik. Mindenki felállt, ahogy én is. Az asztalhoz sétáltam, hogy letegyem a poharam, amikor Liam lépett oda hozzám.

-        Nina! – szólalt meg.

-        Igen? – kérdeztem.

-        Kérhetnék egy szívességet?

-        Persze. – mondtam.

-        Nem vinnél haza? – kérte alázatosan.

-        De hogy is nem. – mondtam.

-        Nagyon szépen köszönöm. – mondta.

-        Ugyan. – legyintettem. – Mehetünk is? – kérdeztem.

-        Igen.

-        Rendben. – mondtam.

-        Srácok, mi akkor leléptünk. – mondta Liam a többieknek miközben a vállamra rakta a kezét.

-        Rendben. – mondta Janet.

-        Jó pihenést. – mondtam, mire Jake rám kacsintott.

-        Nektek is. – mondta cinikusan, megforgattam a szemem és Liam oldalán kisétáltam a házból. Ásítottam egyet, amit Liam is észre vett.

-        Álmos vagy? – kérdezte.

-        Egy kicsit. – mondta majd a kocsi felé sétáltam.

-        Akkor – fogta meg a kezem. – ide a kulcsokat. – mondta

-        Nem. – ellenkeztem.

-        Miért? – kérdezte meglepődve.

-        Mert tudok vezetni, te pedig ittál már.

-        Ugyan. – mondta. – Mikor volt az? – kérdezte. Elgondolkoztam mire azt vettem észre hogy a kulcs már nincs a kezemben, ő pedig az anyós ülés ajtaját nyitja. – Szálljon be hölgyem. – mondta. Megforgattam a szemem, de tudtam nincs esélyem veszekedni ellene. Beültem, majd a másodperc töredéke alatt ült be mellém, amitől egy kicsit megijedtem. Felcsavarta a fűtést, beindította a motort, majd gázt nyomott. Nem néztem meg mennyivel megyünk, de tudtam Liam nem lakik annyira messze. Azonban mégis sikerült elaludnom az ülésben. Arra lettem csak figyelmes, hogy megállunk. Felkeltem és Liam-ra néztem. – Aludj csak. – mondta mosolyogva.

-        Ugyan. – mondtam. – Még haza kell vezetnem.

-        Nem-nem. Ilyen állapodban sehova. – mondta. – Max velem be a házba aludni.

-        Nem alszok veled Liam. – tiltakoztam.

-        Miért nem? – kérdezte.

-        Ennek elég sok indoka van. – mondtam. – Kérlek, hadd ne keljen felsorolnom. Fáradt vagyok hozzá.

-        Ha fáradt vagy a beszédhez, akkor a vezetéshez is.

-        Liam. – mondtam. – Ne kelljen már veszekednem veled. Add ide a kocsi kulcsom.

-        Nem. – tiltakozott. – Nem engedem, mert ha valami bajod esne… – hallgatott el egy pillanatra.

-        Akkor? – kérdeztem.

-        Akkor azt nem élném túl. Nem kockáztatod az testi épségedet, csak mert makacs vagy.

-        Legyen. – egyeztem bele. – Felesleges beszélnem velem.

-        Ezt jól látod. – mondta. Elindultunk a hatalmas ház felé. Még sötét volt. Liam összefonta ujjait az enyémmel és a ház felé vezetett. Felmentünk az emeletre, majd bemenetünk egy szobába. Francia ágy volt bent, fehér színű. A fal teljesen be volt építve tört fehér bútorokkal. Középen egy hatalmas tv. Egy barna színű ajtó, ami gondolom a fürdőt rejtette. Az egyik fal, tele volt üveggel, amin besütött a hold. Csodálatos volt. – Ez az én szobám. – mondta szerényen. – Helyezd magad kényelembe.

-        Köszi. – mondtam és beljebb léptem kicsit, majd cinikusan szólaltam meg. – Hány lányt csalogattál már be ide? – kérdeztem. Láttam ahogy kérdésem meglepi, de tudatni akartam vele, hogy én nem egy vagyok a sok közül.

-        Ha az őszintét mondom, úgy se hiszed el. – mondta.

-        Azt ne mond, hogy senkit. – néztem rá hitetlenül.

-        Nos. – szólalt meg. – Sophie is csak futólag látta a szobám. – mondta szégyenlősen kicsit. Mire kicsit hitetlenül felkuncogtam. Az ágya felé sétáltam, amin megpillantottam egy plüss farkast.

-        Ironikus. – vettem a kezembe és néztem rá.

-        Ajándék volt. – mentegetőzött. – 5 éves lehettem, amikor kaptam. Azóta őrzöm. Adhatok pizsamát? – kérdezte és a szekrény felé sétált. – Csak az én ruháimmal tudok szolgálni.

-        Tökéletes lesz. – mondtam.

-        Rendben. – húzta el a szekrényt, amiből egy pólót és egy nadrágot vett ki. – Csak ezt tudom adni. – mentegetőzött.

-        Tökéletes.

-        Ott a fürdőszoba. Át tudsz öltözni. – mosolygott, de az egész olyan kínos volt és erőltetett.

-        Köszi. – mondtam majd besétáltam. A fürdő hatalmas volt. A csempe kékes-szürke színű volt, sarok káddal és zuhanykabinnal egyaránt. Kézmosó kagylóval és tükörrel. Mindenhol fiú cuccok, ám fiú létére nagyon is rendezett volt. Gyorsan átkaptam a felsőm és a nadrágom. A hajamba kicsit beletúrtam, belenéztem a tükörbe nagy levegőt vettem majd kisétáltam a szobába. Liam épp az ágya szélén ült és a telefonját nyomogatta, amikor kiléptem. Rám emelte tekintetét és elmosolyodott. – Kicsit nagy rám, de megteszi. – mondtam.

-        Még ez is jól áll. – mondta és nem tudtam nem észrevenni szeme, hogy csillog.

-        Remélem, megfelel, ha velem alszol. – mondta.

-        Persze. – helyeseltem.

-        Nos én is átöltözök, de utána jövök. Addig helyezd magad kényelembe.

-        Rendben. – mondtam, mire ő besétált a fürdő szobába és bezárta maga mögött az ajtót. Eszembe jutott Tyler és hirtelen nagyon rosszul éreztem magam. Arra is gondoltam, hogy visszaöltözök, és gyorsan haza megyek, de nem volt szívem ott hagyni Liam-at. Az igazat megvallva, ha kínosan is éreztem magam, belül majdnem felrobbantam az izgatottságtól. Hirtelen bevillant amit Jake mondott. „Hidd el, Liam-ért megéri küzdeni.”- csengett a fülemben szavai. Bebújtam az ágyba és elővettem a telefonom. Nyomkodtam kicsit, míg Liam ki nem lépett a fürdőszobából. Egy rövidnadrág volt rajta. Semmi más. Azt hittem mentem beleolvadok az ágyba. Tökéletesen nézett ki a teste, minden egyes szeglete. Nem volt kigyúrva, de kellően csodálatosan nézett ki. Felém sétált én pedig próbáltam nem úgy tűnni, mint aki menten szörnyet hal a gyönyörtől. Így a facebook-ot nyomkodtam tovább. Befeküdt mellém és kicsit ő is a telefonját nyomkodta még, majd lekapcsolta a villanyt és leraktam a telefonom. Elfordultam tőle és nyakig betakaróztam.

-        Fázol? – kérdezte.

-        Egy kicsit. – mondta.

-        Gyere ide. – tárta ki kezeit a takaró alatt én pedig elé fordultam. Hozzásimultam mellkasához és tényleg melegség járt át.

-        Ez hogy lehet? – kérdeztem. – Nem vagy beteg?

-        Nem. – nevetett. – Ez is olyan farkasos dolog. – mondta, mire testem megfeszült ő pedig engedett ölelésén, de jobban hozzá bújtam és ezzel jeleztem, nem rémültem meg annyira. Megölelt és egy puszit nyomott a homlokomra.

-        Álmodj szépeket szépségem. – mondta.