8. fejezet - New York City

Bementem a hatalmas épületbe, beszálltam a liftbe és felmentem. Beléptem a házba és felkapcsoltam a villanyt. Melegség járta át a szívem, de ez mégsem olyan volt, mint amire számítottam. Jól esett itt lenni, de annak ellenére, mennyire nehéz volt itt hagyni, annyira nem voltam boldog, hogy ismét itt lehetek. Valami baj van velem?

-      Talán nem érzi jól magát? – kérdezte a sofőr.

-      De, teljesen jól vagyok. – válaszoltam egy mosoly kíséretében.

-      Jobban ismerem már önt, mint sem, hogy ezt a badarságot elhiggyem, de ahogy gondolja. – mondta John, majd biccentett a fejével és lement a lifttel.

Beljebb mentem, levettem a kabátom, leraktam a táskám a nappaliba. Ebben a pillanatba csenget egyet a lift, én pedig oda sétáltam. Egy ismerős hölgy lépet ki az ajtón, és nekem azonnal fülig ért a szám.

-      Nagyi. – öleltem át.

-      Szervusz, Csillagom. – ölelt vissza. – Anyád felhívott, hogy hírtelen ötlettől vezérelve New York-ba jöttél és arra kért nézzek rád, jól vagy-e.

-      Igen jól. – mosolyogtam. – Gyere. – intettem a nappali felé.

-      Tudod gyermekem, megváltoztál.

-      Tényleg? – kérdeztem.

-      Igen. A megjelenésed is, de leginkább belül. Mond biztos jól vagy? – simogatta végig a kezem.

-      Jól leszek. – húztam el a szám.

-      Rá se ránts. – bíztatott. – De nekem sietnem kell, egy vacsorára vagyok hivatalos, de tessék. – nyomott a kezembe egy borítékot. – Érezd jól magad. – sétált a lift felé, majd megnyomta a gombot.

-      Nagyi, – szóltam utána. – miért úgy mondtad, hogy New York-ba jöttem, nem pedig haza?

-      Mert, bármennyire is szeretnéd, már nem ez az otthonod. És ezt valahol mélyen te is tudod. Ez csak egy hely ahol elbújhatsz. – lépett be a liftbe, majd az ajtó bezárult ő pedig elment.

Ahogy ezt kimondta kezdtem elhinni. Hiszen bármikor jöhettem volna New York-ba, én mégis a legnagyobb káoszban menekültem ide. Ez a búvóhelyem, jó messze a problémáktól.

Kinyitottam a borítékot és meglepetésemre egy koncert jegy volt benne. Vagyis kettő, mégis úgy éreztem, nincs, akit elhívhatnék magammal. Azonnal Janet jutott az eszembe, hiszen ő is szereti a bandát, amelyiknek a koncertjegyét tartom most a kezemben. Egy V.I.P. belépővel ellátott, One Direction jegy volt. Ahogy ezt elolvastam, elnevettem magam és csak a fejemet kezdtem rázni. Hirtelen azt se tudtam mit kezdjek vele, majd amikor megláttam a kezdés dátumár és idejét, kapkodni kezdtem. Bár a hangulatom most nem illet egy koncerthez, de nem fogok elszalasztani egy One Direction koncertet. A bőröndöket nem vittem fel az emeletre, csak a lenti szobába pakoltam. Egy pillanat alatt zuhanyoztam le és mostam hajat, majd gyorsan kiszedtem pár elegáns ruhát. Egy nejlonharisnyát, egy magas sarkút, egy cső toppot, egy szoknyát és egy blézert. Magamra vettem még pár ékszert és besiettem a fürdőbe. Egy enyhe sminket tettem magamra, a hajamat begöndörítettem. Minden fontos dolgot beledobáltam egy laptáskába, leakasztottam egy ballonkabátot és a lift felé siettem. Mindössze 1 órám volt elkészülni, szóval, ha akartam volna, ha nem, ennél többet nem tudtam volna adni a megjelenésemre. A limuzin már ott várt a bejárat előtt, én bepattantam és elindultunk a koncert helyszínére. Utolsók között estem be. Az aréna tömve volt emberekkel. Szerintem ilyen sokan még sose voltak itt egyszerre. Volt, aki az ajtóban állt szinte, de nem érdekelte. Ugyanúgy be volt zsongva. Engem oldalt vezettek, pár méterrel magasabban, mint a tömeg, így gondtalanul el tudtam foglalni a helyem. Pontosan a színpadtól nem messze, jól látható helyen, és én is jól láttam mindent. Az emberek szinte egymás nyakán ültek már, de nem érdekelte őket. A koncert perceken belül elkezdődött és minden jól ismert számukat eljátszották. Az utolsó számuk, ami nekem az egyik kedvencem volt a sok közül, könnyes szemmel hallgattam végig. Ahogy a Little Things-t énekelték, érzelem bomba szabadult fel bennem, de nem engedtem a kísértésnek. Minden majdnem kicsorduló könnyemet letöröltem és inkább visszafojtottam őket, mintsem, hogy hagyjam, hogy kicsorduljanak. A koncert vagy másfél óráig tartott én pedig, az öltözők felé vettem az irányt. Montosabban a mosdót kerestem, hogy megnézzem rendben van-e a sminkem és, hogy rendbe szedjem magam, hiszen úgy éreztem, bármelyik pillanatban eltörhet a mécses. Pillanatokon belül meg is találtam a mosdót, rendbe szedtem magam majd az ajtó felé vettem az irányt. Kiléptem az ajtón és abban a pillanatban neki is mentem valakinek.

-      Bocsi. – válaszoltam, majd a kocsi felé vettem az irányt.

-      Nina Tomlinson – szólt a férfihang. – itt New York-ban?

-      Jeremy Mellark. – ismertem fel a srácot. – Szia.

-      Csinos vagy. – mosolygott.

-      Köszi. – mosolyodtam el. – Rengeteget változtál. – jelentettem ki.

-      Igen. – túrt a hajába. – Beújítottam kicsit. – röhögött.

-      Azt látom. – nevettem.

-      Meghívhatlak egy kávéra esetleg? – kérdezte. Először elgondolkoztam rajta, hiszen sose voltunk jóba, de végül belementem.

-      Miért is ne!? – feleltem.

-      Remek. – indultunk el gyalog. – Tulajdonképpen mikor találkoztunk utoljára? – kérdezte.

-      A születésnapomon azt hiszem. – gondolkoztam el.

-      Tényleg. Amikor nem engedtél be! – nevetett.

-      Igen. Bocsi. – válaszoltam.

-      Túléltem. – legyintett. – Legalább jó volt?

-      Igen. – vágtam rá azonnal. – Azt hiszem.

-      Ez nem volt túl meggyőző. – nézett rám Jeremy, mire csak elmosolyodtam. Odaértünk a kávézóba és kikértünk egy-egy csésze kávét, majd helyet foglaltunk az egyik asztalnál. Beszélgetni kezdtünk és meglepő módon jól éreztem magam. – És pontosan hova is tűntél?

-      Elköltöztünk.

-      Komolyan? – kérdezte ironikusan, mire elnevettem magam.

-      Washington államba. – válaszoltam és összeszűkült a gyomrom. Megint eszembe jutottak dolgok, majd ahogy Jer  a nevem emlegeti, tértem csak magamhoz.

-      És szép hely? – kérdezősködött.

-      Gyönyörű. Hegyek, erdők. – áradoztam. Annak ellenére, hogy utáltam azt a helyet a hangom tele volt szeretettel. – Csak sok csapadék hull és nincs az a nyári meleg.

-      Az még kibírható. – nevetett fel.

-      Mi az? – kérdeztem.

-      Eszembe jutott, amikor elsős gimisek voltunk, egyik reggel esett az eső, – merült bele a mesélésbe. – te, pedig míg kiszálltál a kocsiból és elértél az ajtóig, végig hisztizted az utat, hogy: jaj begöndörödik a hajam, hogy fogok így kinézni, jaj, jaj – változtatta el a hangját, és akár egy lány úgy nyávogott.

-      Te jó ég! – kaptam a fejemhez.

-      Mi az? – kérdezte.

-      Mennyire idegesítő, öntelt liba voltam.

-      Voltál? – kérdezte játékosan.

-      Voltam. – jelentettem ki határozottan.

-      Tényleg megváltoztál. – jelentette ki. – Más vagy.

-      Igen. – jelentettem ki. – Határozottan. – majd belekortyoltam a kávémba. – Honnan veszed?

-      Más vagy. A megjelenésed, ahogy beszélsz. – válaszolt, majd elgondolkozott kicsit. – Csak egyszerűen más.

-      Történtek dolgok, amik megváltoztattak.

-      Mint például?

-      Például, – gondolkoztam el. – bekerültem egy baráti társaságba, akik olyanok egymásnak, mint a testvérek, és engem is befogadtak. Majd derültek ki dolgok, mindegy nem is számít, hogy mik – ugrottam egyet a témában. – és azért is jöttem New York-ba, hogy ezeket átgondoljam.

-      És meddig maradsz? – kérdezte Jer.

-      Péntek az utolsó nap. – válaszoltam.

-      Szerintem jót tett neked ez a költözés. – válaszolta, mire csak elmosolyodtam. Kifizettük a kávét, majd sétálni kezdtünk. Nem messze voltunk A lakásomtól, így Jeremy úgy döntött hazakísér.

-      És mond csak itt mi a helyzet? Olvastam, hogy valami nem oké erre.

-      Ööö… – gondolkozott el. – Nincs semmi különös.

-      Várj. Megkeresem. – vettem elő a telefonom, majd keresni kezdtem.  – Meg van. „Ki tudja, mi is a pontos indok, de a lényeg, hogy itt van és reméljük, újra helyre rázza, az itt kialakult helyzetet. Vajon mit szól majd az eseményekhez?” – olvastam fel.

-      Szerintem itt Kol és Rebecca-ra gondol.

-      Mert mi van velük? Nem tudok semmit.

-      Összejöttek. – válaszolta Jer.

-      Komolyan? – kerekedett ki a szemem.

-      Igen. Miután elmentél, úgy egy hónapra rá.

-      Akkor már több mint…

-      3 hónapja együtt vannak. – vágott a szavamba.

-      Szép barátnő. – jegyeztem meg.

-      Már ne haragudj meg, de szerintem nem voltatok Kol-lal egymáshoz valóak. Egy üresfejű tuskó, akinek pont az ilyen csajok kellenek, mint Becca.

-      Talán igazad van. – álltunk meg az ajtó előtt.

-      Hozzád nem ilyen illik, hanem aki értékel.

-      Köszi, Jer. Aranyos vagy. – mosolyogtam, mire biccentett a fejével.

-      Akkor én megyek is. – mosolygott. Hirtelen ötlettől vezérelve megöleltem, ami először meglepte, de utána ő is átkarolt.

-      Örülök, hogy találkoztunk. – mondtam a fülébe.

-      Én is. – szorított meg. – Lehet összefutunk még, de ha nem vigyázz magadra. – mosolygott.

-      Te is. – engedtük el egymást.

-      Jó éjt. – köszönt el, majd az út szélére állt, hogy leintsen egy taxi-t.

-      Jeremy – szóltam utána, aki felém fordult. – te is megváltoztál, és határozottan jó irányba. – nevettem. Elmosolyodott, majd beszállt a taxi-ba és elhajtott.

Örültem neki, hogy találkoztunk és ez most egy kis energiával töltött fel. Ennek ellenére fizikailag fáradt voltam, így gyorsan felmentem, átöltöztem és bebújtam a meleg ágyba, hogy kipihenjem magam.

Másnap, a napfényre keltem, ami meg is lepett, hogy egyáltalán létezik. Végig gondoltam mindet ami eddig történt. Ami még La Push-ban, ami tegnap Jeremy-vel. Mindent alaposan átgondoltam, közben pedig elfogyasztottam a reggelim. Már jócskán délfelé járt az idő, amikor úgy döntöttem meglátogatom a sulit. Tudtam mire elkészülök, mindenki végezni fog. Hogy ne keljen sokat várnom, nem kapkodtam el a készülést. Szép lassan lezuhanyoztam és hajat mostam. Kiválasztottam az aznapi ruhám és szép lassan felvettem. Egy kék farmernadrágot, egy fekete magas sarkú csizmát, egy fekete pántnélküli felsőt választottam és egy blézert. A hajamat megszárítottam, majd kiengedve hagytam. Felvettem néhány ékszert, majd a táskámat és a legvégén a kabátomat. Odaálltam az ajtóhoz és megnyomtam a lift gombját. Ekkor rezzent egyet a telefonom. Kivettem a táskámból, beszálltam a liftbe, majd olvasni kezdtem.

„Drágaságaim, ma is új hírrel szolgálok nektek. Mint tudjátok Rebecca Breeland és Kol Hayes egy ideje találkozgatnak, beszélgetnek és egyes pletykák szerint, pár kimondottan heves csók is elcsattant már köztük. De tegnap este, kéz a kézben jelentek meg egy koncerten, így nyilvánosan felvállalták egymást. Vajon, mint fog szólni ehhez, Kol exbarátnője, aki egyben Rebecca egyik legjobb barátnője? Vagy csak volt legjobb barátnő?  Kíváncsian várom a fejleményeket, hogy mihez kezd majd ezzel a helyzettel Nina Tomlinson. Vérengzés és hajtépős viták, vagy csöndes, baráti beszélgetések lesznek?”

Megtorpantam, ahogy ezt elolvastam. Nem azért mert összejöttek, hanem azért amilyen érzések lejátszódtak bennem. Jól tudtam, hogy Becca már akkor többet érzett Kol iránt, amikor mi még javában együtt voltunk. Tudtam, hogy Kol sem szeret annyira, mint kéne, bár ez akkor nem tűnt fel. Azt hittem ez a nagy szerelem, míg meg nem ismertem Bellát és Edwardot, Samet és Emilyt, és láttam, hogy ők mennyire szeretik egymást.

Úgy döntöttem leintek egy taxi-t és a suliba megyek. A taxi-ban kivételesen szólt a zene, és meglepődtem, hogy még fel is ismertem. Már régi szám volt, de úgy feltöltött energiával, hogy úgy éreztem, hogy megint New York-ban élek, és az egyik reggel van. Köztudott, hogy az iskolába önbizalom nélkül nem szabad belépni. Ez a zene pedig, az Easy A című filmben hangzott fel, amikor is a főszereplő Emma Stone úgy dönt átalakul és másnap végigsétált a folyosón, miközben mindenki szája tátva maradt. Ilyen érzést akartam én is kiváltani az emberekből és elhatároztam, hogy csak azért is az erős Nina Tomlinson maradok.

Amikor kinyitottam az ajtót, az iskolában csend volt. Hírtelen nem tudtam mit is csináljak kicsengőig, így hát úgy gondoltam meglátogatom az egyik kedvenc tanáromat, méghozzá Mr. Schulz-ot, aki a történelem és államismereti órákat tartotta nekem. Inkább reál beállítottságú vagyok, de tanár úr annyira jól tanított, hogy még a törit is megszerettem nála. Irodája felé vettem az irányt. Szerencsémre pont nem volt órája, így bekopogtam majd benyitottam. 20 percet beszélgettem tanár úr, majd olyan indokkal, hogy neki órára kell mennie elbúcsúztunk egymástól.

Kifelé menet, belebotlottam a legjobb barátnőm be Kathrine-be. Azonnal beszélgetni kezdtük és unszolt, hogy délután menjünk valahova. Belementem, hiszen azért jöttem ide h jól érezzem magam. Pár perc múlva Rebecca-ba és a volt barátomba is beleütköztem, akik most nagyon kellemetlenül érezték magukat. Csak álltak egymás mellett, ami nekem természetesen feltűnt.

-      Miattam igazán nem kell úgy tennetek, mintha nem lennétek együtt. Tudom és nem zavar.

A lányokkal délután a kedvenc kávézónkban találkoztunk. Leültünk egy asztalhoz és beszélgetni kezdtünk. Becca elmesélte nekem, hogy jöttek össze Kol-lal, de én nem igazán figyeltem rá, csak néha biccentettem egyet és mosolyogtam, pedig legszívesebben mást csináltam volna. Nem voltam féltékeny és nem azért reagáltam, így mert rosszul esett ezt hallani, csak szimplán nem érdekelt.

Eszembe jutott valaki. Nem értettem, hogy és miért, de elmosolyodtam a gondolattól. Ezzel a személlyel együtt eszembe jutott minden és mindenki, akivel jóba voltam és most menekülök ellenük.

-      Minden rendben? – fogta meg a vállam Kathi. – Úgy magad elé bámultál.

-      Igen. – mosolyodtam el.

-      Mesélj valamit. – kíváncsiskodott Becca.

-      Mit mondjak? – kérdeztem.

-      Milyen a város, az emberek, a suli?

-      A város kicsi, zegzugos és nagyon zöld. – Nevettem el magam. – Vannak kis lagúnák, van egy tenger, vagy inkább az óceánnak egy kis része, ami benyúlik. Hegyek mindenhol és erdők. Meseszép. Az emberek nagyon kedvesek, segítőkészek és mindenki ismer mindenkit. A suli, az viszonylag nagy. A diri kifejezett utál, a lánya egy hárpia. A tanárok jó fejek, a legtöbbjük egészen fiatal.

-      És a pasik? – kérdezte Becca, mire elnevettem magam.

-      Hm… – gondolkoztam el. – helyesek. – nevettem.

-      És van már valakid? – kérdezte Kathi.

-      Nincs. – nevettem.

-      Barátok? – kérdezte Becca.

-      Vannak. – válaszoltam.

-      Ugyan Nina, mesélj már! – erősködött.

-      Mindent harapófogóval kell kihúzni belőled. – mondta Kathi.

-      Oké. – egyeztem bele. – Belecsöppentem egy baráti társaságba, ahol vagy valakinek a párja, vagy pedig már szinte a testvére a másik ember, mert úgy szeretik egymást.

-      Utána az elég kínos akkor, ha szakítanak. – jegyezte meg gúnyosan Becca.

-      Nem mondanám. Ők sose szakítanak.

-      Ugye tudod Nina, hogy ez egy nagy hülyeség? – nézett rám felhúzott szemöldökkel Becca.

-      Nem hülyeség! Nem ismered őket, nem tudsz semmit. – csattantam fel, és ez a stílus még engem is meglepett. Láttam Becca arcán az ijedtséget, amikor megcsörrent a telefonom. Kivettem a táskámból és egy telefon szám volt az, bocsánatkérés nélkül vettem fel. – Igen?

-      Szia Nina. – szólt bele egy női hang.

-      Emily! – szóltam bele jegesen, felismerve a női hangot.

-      Örülök, hogy el tudtalak érni. – arra várt, hogy szóljak bele, de nem tudtam. Nem tudtam, ő közéjük tartozik-e, hiszen őt nem láttam akkor ott az erdőben. Ha nem tartozik közéjük, akkor szövetségesük, így semmivel se jobb, mint a többiek. – Kérlek hallgass meg!

-      Hallgatlak. – szóltam bele megint jegesen, a lányok pedig rám néztek, mire csak megráztam a fejem, így beszélgetni kezdtek, szerencsémre.

-      Elmesélték a többiek, hogy mi történt és megértem a reakciódat. Teljes mértékben igazad van. – itt elhallgatott. – Tudom milyen érzés, én is átéltem. – folytatta. – Nekem talán rosszabb volt, vagy nem is igazán rosszabb csak teljesen más.

-      Szóval te nem vagy…? – kérdeztem, de kérdésemet nem fejeztem be, hiszen nem igazán tudtam melyik szót is használhatnám, talán a szörnyeteg-et?

-      Nem. Nem vagyok. – erre csak egy nagy levegőt vettem majd kifújtam azt. – Nézd, tudom, hogy most New York-ban vagy és remélem, nem sokáig maradsz, de muszáj ezt megbeszélned velük. Ők nagyon szeretnek és törődnek veled, mind szeretünk. Talán túl korán tudtad meg, én pedig túlkésőn. Mi már legalább egy éve együtt voltunk Sam-mel, amikor ez az egész kitudódott, valószínűleg azért tudtam feldolgozni hamarabb. – tartott szünetet. – Most is itt vannak, és mind arra várnak, hogy azt mond, hogy haza jössz és megbeszéled velük, hogy újra itt leszel velünk.

-      Remélem, ezt nem gondolod komolyan.

-      Nina értsd meg!

-      Nem, Emily te értsd meg milyen ez nekem. Te igazán tudhatnád...  – nyomtam ki a telefont. Ledobtam az asztalra és a két kezem közé fogtam az arcom, a szemem pedig lesütöttem.

-      Ki azaz Emily? – kérdezte Kathi, mire felemeltem a fejem. Rossz érzés kapott el és úgy éreztem el kell tűnnöm innen.

-      Az anyám új asszisztense. – hazudtam könnyedén. – És semmit se tud hol van és tudja, hogy itt vagyok, szóval engem nyaggat mindennel. Elég idegesítő, meg fogom mondani anyának rúgja ki, mivel ennyi erővel én is dolgozhatnék neki.

-      Az elég szívás, de tényleg ki kéne rúgnia.

-      Az lesz. Szóval most mennem kell, amúgy is holnap már utazok vissza és késő is van már.

-      Igen. Mi is azt beszéltük, hogy lassan jó lenne menni. Nekünk holnap suli.

-      Igen. – álltunk fel az asztaltól.

-      Nina ne haragudj, amit mondtam. – Szólalt meg Becca.

-      Te ne haragudj, nem tudom miért reagáltam így. – öleltük meg egymást, majd Kathi-t is.

-      Várjatok! – mondta Becca. – Csináljunk egy közös képet. Kitudja, mikor találkozunk megint.

-      Oké. – nevettem el magam.

Megcsináltunk a közös fotót, majd elköszöntünk. Leintettem egy igazi, sárga színű taxit, megmondtam az utca és a házszámot, majd elindultunk. A város színeit pásztáztam, az elsuhanó épületeket, az elmosódott arcokat. El sem tudtam hinni, hogy ezek az arcok mögött talán nem is az-az átlagos személy lapul, amit mindenki hisz. Lehet, hogy ez csak megtévesztés. Átverés az egész világ számára. Az igazság az, hogy a mostanában történtek után nem tudom elhinni, hogy az, akit látok az tényleg ő.  Másrészt pedig abba gondoltam bele, hogy neki mennyire felhőtlen és ehhez képest gondtalan élete van. Sohasem lehet tudni. Időközben hazaértem, beszálltam a liftbe és felmentem. Semmihez nem volt kedvem, egyenesen a szobámba sétáltam. Bekapcsoltam a tv-t, ahol épp egy Ed Sheeran szám ment a Small Bump. Jó hangosra vettem, átöltöztem, bekapcsoltam a lap-topom es végignyúltam az ágyon. Ez a zene pont illett a hangulatomhoz. Megnéztem a facebook-t, a twitter-t és egyéb közösségi oldalakat, majd a telefonom pityegett egyet. Hangposta üzenet volt. Megnyitottam majd hallgatni kezdtem.

-        Szia Nina. – szólt bele egy férfihang és a gyomrom megint összeszűkült. – Itt van körülöttem mindenki. Csak azt szeretnénk elmondani, hogy nagyon sajnáljuk, hogy így kellett megtudnod és arra kérünk, amint tudsz, gyere haza, hogy ezt megbeszéljük. – tartott egy kis szünetet. – Úgy gondolták, ha én mondom el neked, majd biztosan elhiszed. – nevetett és alig akartam hinni a fülemnek. Annyira kellemes volt a nevetése és olyan érzéseket váltott ki belőlem, ami már hosszú napok óta nem volt. Megnyugodtam, nem éreztem úgy, hogy menekülnöm kell és hiányoztak. Meglepő, de ez az igazság. – Megbeszéltük, hogy nem zaklatunk tovább, de … na jo srácok – váltott át a hangja – innen vegye át valaki, nem tudom elmondani.

-        Ó ugyan már Liam. Mond már. – hallottam a kórust hátulról.

-        Ez tiszta hülyeség. Miért pont rám hallgatna? – kérdezte.

-        A kötelék miatt te bolond. – szólt egy női hang.

-        Gyerekek a telefon még mindig megy, szóval Liam pofázd el, amit megbeszéltünk. – magyarázott egy srác.

-        Hagyjátok már szegény lányt. Össze van zavarodva. Ti meg napi 20 hangposta üzenettel zaklatjátok. – hallottam Sam hangját.

-        Liam mond már. – förmedt rá egy fiú, fittyet hányva Sam mondatára. 

-        Biztos, hogy nem. – mondta majd nagy puffanást hallottam.

-        Akkor majd én. – szólt bele egy lány. – Szóval Nina, ígérem, nem kell már sokáig ezt hallgatnod. Amit még el szeretnénk mondani, hogy fontos vagy nekünk. Szeretünk és már te is a családunk része vagy. – szipogott egyet. – Remélem meghallgattad ezt az üzenetet. Legelőször Liam volt, mindenki és én, Valery. – majd csak sípolást hallottam. Könnyek szöktek a szemembe és meghallgattam újra az üzenetet. Majd újra és újra. Egészen addig hallgattam, míg már kívülről tudtam a szöveget. Hirtelen forogni kezdett velem a világ. Minden megszűnt létezni körülöttem és egy kép jelent meg előttem. Mozdulni nem tudtam, pedig legszívesebben elszaladtam volna. Megijedtem ettől a képtől.

„Egy tűz volt, körülötte emberek én pedig feléjük sétáltam. Óvatosan, de közelebb. Arcok jelentek meg. Azonnal felismertem. Sam, Emily, Paul, Jacob, Janet, Jared, Valery, Embry, Amanda, Seth, Quil, Leah, Liam és még Sophie. - meglepett, hogy itt láttam, hiszen Liam azt mondta, hogy szünetet tartanak, de ezek szerint akkor mégsem. - Semmit nem csináltak. Sam beszélt, és egy meghitt kis összejövetelnek tűnt. Semmit nem értettem, nem hallottam semmit, csak láttam, hogy mozog a szájuk. Közel mentem hozzájuk, de senki nem figyelt rám. Majd egyszer csak Liam rám nézett. Azt hittem észre vett.

- Mi az Liam? – szólalt meg Sam.

- Inkább ki!? – válaszolta.

- Tessék? – kérdezte Jared.

- Ti nem érzitek? – felállt és odasétált hozzám. Majd egyenesen a szemembe nézett. Felemelte a kezét és megsimította az arcom.

- Liam mi ütött beléd? – kérdezte Janet.

- Tényleg nem érzitek? – kérdezte felháborodva. – Pedig itt van. – mondta és rám nézett.

- Ki van itt Liam? – kérdezte Jacob.

- Nina. Itt áll. – lépett arrébb. Mindenki rám nézett, de úgy éreztem senki nem lát.

- Liam ott nincs senki. – mondta Paul.

- De. Ott van. – szólalt meg Sam.

- Te látod? – kérdezték felháborodva. Liam szeme pedig megcsillant.

- Nem. De Liam láthatja.

- Hogy? – kérdezte Valery.

- Találkoztam már ilyennel. A kötelék ami köztük van.

- Ez tiszta hülyeség. – állt fel Sophie. – Senki nincs itt. Liam szimplán becsavarodott egy kicsit a mostanában történtektől. Ugyan már, hogy lehetne itt az a ribanc. – nevetett cinikusan – Ugyan kérlek. – nevetett tovább.

Liam mellettem megfeszült, és láttam a késztetést rajta, hogy el fog indulni én azonban gondolkozás nélkül kitettem a kezem, aminek ereztem hogy neki dől. Majd rám nézett és a szeme elgyengült. Éreztem, ha most hagyom, hogy elinduljon neki esik Sophie-nak, amit nem engedhetek, bármennyire is utálom.

- Látjátok! – mutatott ránk Sam. – Ő érzi. És lehet hülyeségnek gondoljátok. Csak, mert valószínűleg veletek ez sose fog megtörténni, de velük igen.

- Ez egy nagy hülyeség. Adjatok egy telefont, felhívom a kiscsajt. Bebizonyítom, hogy nincs itt. – hőbörgött Sophie.

- Ne merészeld! – parancsolt rá Sam. – Vagy csöndbe maradsz és leülsz, vagy akár el is mehetsz. Tudod merre van a házad, ha nem megmutatjuk szívesen. – szólt oda keményen, mire Sophie fogta magát és leült. – Jól figyeljetek rám. – kezdett bele Sam. – Nem tudom, milyen rendszeresen lesz ilyen helyzet, nem hiszem, hogy sokszor, mert ez elég ritka, de ha ilyen van, ne merészeljétek meg valamelyiket kizökkenteni, főleg ne azt, aki ide jött. Most ha valamelyikkőtök kapcsolatba lépne Nina-val nem biztos, de , hogy összekavarodna a két időtér között és az maradandó károsodást okozna neki. Értve vagyok?

Mindenki bólintott. Én pedig úgy éreztem, lassan kiszakadok innen. Mosódni kezdtek az arcok, a táj.

-Elment. – hallottam meg Liam hangját.”

Egyszer csak azt éreztem, hogy az arcom belefúródott a párnába. Enyhe ájulásom volt, majd, mint akit lelocsoltak egy hideg vizes vödörrel kapkodtam levegő után és újra a szobámban találtam magam.

-        Mi a szar volt ez?  - kiáltottam el magam.

Hatalmas félelem uralkodott el rajtam. Nem akartam megmozdulni, féltem lekapcsolni a villanyt, mozogni. Féltem újra megjelenik valami a fejemben. Megörültem! Nem tudtam mit csináljak. Hova bújak, hova menjek. Féltem egy olyan dologtól, ami örökké velem lesz, ami sosem hagy el: a józan eszemtől.

Nem tudtam mit csináljak. Aludjak vagy virrasszak? Féltem az álmoktól, de attól még inkább, hogy megint egy ilyen izében találom majd magam. Úgyhogy az álom maradt. A tv-t kikapcsoltam, azonban a lámpát nem oltottam el, biztos, ami biztos. Becsuktam a szemem és természetesen másra nem is tudtam gondolni csak arra a jelenetre, az ott elhangzott szavakra. Kapcsolatot próbáltam keresni a két izé, vagy látomás között. Semmi nem passzolt. Se a helyszín, se az emberek semmi. A téma sem. Csak egyetlen egy dolog, méghozzá Liam. Mind a kétszer benne volt, a második esetben azonban elég rémisztően. Engem mégis megnyugtatott. Nem tudom megmondani, hogyan, de úgy éreztem ő az egyetlen, akire kíváncsi vagyok, azonban ő volt az, aki a nyomomba eredt amikor menekülni kezdtem a tisztásról, majd elkapott és egy fának nyomott. Akkor is féltem, de közelsége mégis megnyugtatott. Ki ő és mi ez a kötelék?

Reggel amilyen gyorsan csak lehetett, kértem egy kocsit, kimentem a repülőtérre és felszálltam a gépre. Délben indult a gép, ami azt jelenti, hogy csak késő este leszek otthon. Beálltam a helyes sorba, végigsétáltam a terminálon majd felszálltam a gépre és elfoglaltam a helyem. Kisidő után fel is szálltunk és újra elhagytam a nagyvárost. Otthagyva a fényeket, a lehetőségeket, az álmokat. Azonban meglepődtem saját érzéseimen. Nem sajnáltam, hogy itt kell hagynom. Vágytam vissza, tényleg az otthonomba. Oda ahová tartozom, annak ellenére, hogy a megőrülés szélén állok.

7. fejezet - Egyedül

Fel kellett fognom az imént hallottakat. Nem értettem mégis mi folyik itt, mi ez a nagy ijedtség. Mi van Jared-del? Mit kell megtudnom? Hol nem maradhatok?

-      Mi folyik itt? – kérdeztem.

-      Lányok, a határ felől megyünk. Nina velünk marad. Janet te vigyázol majd rá. Én, ahogy csak tudok, megyek Cullen-ékhez, ti pedig maradtok a ti oldalatokon.

-      Egy oldalon állunk? – kérdezte Valery döbbenten.

-      Nagyon úgy tűnik, szóval nem lehet kicsi a gond. – szűrte a foga között Bella.

-      Sam mit mondott? – kérdezte ismét Valery.

-      Azt, hogy előbb utóbb meg kell tudnia és a legfontosabb a biztonsága akkor is, ha most majd azt hiszi megőrült.

-      Ne beszélj rólam úgy, mintha itt se lennék! – parancsoltam rá. – Válaszokat akarok! – hisztériáztam. – Mi ez az egész? Mi van Jared-del? Mit kell megtudnom? Miért rohanunk?

-      Bella siess. – lehelte Janet. – Egyre romlik az állapota.

-      Ahogy odaérünk, Janet kimented Jared-et és Nina-val szépen vigyáztok rá. Ha szükség van rád Janet, akkor jönnöd kell. Majd Nina vigyáz rá. De ne távolodj el nagyon tőlük, hiszen bármikor kihasználhatják az alkalmat, egy rokkant és egy ember. A kedvencük. – hangzott el az utolsó mondat mérhetetlen gúnnyal.

-      Ember? – lepődtem meg. – Mert ti mégis mik vagytok? – tettem fel a kérdést, de a választól talán jobban féltem. Nem értem miért, hiszen csak emberek léteznek, de az eddig hallottakból megkérdőjelezem ezt a kijelentést.

-      Nina. – szólt hozzám Bella ideges hangon. – Ez nem olyan egyszerű, mint azt te hiszed. Talán most fel sem fogod, és ha most mesélni kezdenék, el se hinnéd. Ezt látnod kell, hogy megértsd.

Ebben a pillanatban lefékeztünk az út szélén és mindenki egy pillanat alatt ugrott ki a kocsiból. Követtem őket, hiszen ezt kellett tennem. Most végre megtudtam, mi is az a dolog, amit már hosszú idő óta titkolnak előlem.

-      Nina bármit látsz, ne kezdj most csodálkozni. Tudom nehéz megállni. Én is át estem rajta, de most muszáj. Ígérd meg, hogy most nem esel ámulatba. Arra gondolj, hogy valakit meg kell mentened. Rendben? – nézett rám, mire bólintottam egyet. – Most. – kiáltotta el magát Bella, és akár a hangsebesség gyorsaságával elszáguldozott mellőlem.

Meg ígértem, hogy nem esek ámulatba és ez így is volt, ám mégis lefagytam, amikor megláttam, hogy mi is folyik itt igazán. Ember nagyságú szőrös, farkasnak kinéző állatok, csapnak össze, véraláfutásos szemű, vicsorgó emberekkel. Ha azok voltak.

-      Nina. – szólt Janet. Tudtam, most jön az a rész, amikor vigyáznom kell Jared-re. – Rosszabb a helyzet, mint gondoltam. Te vigyázol rá. Csak beszélj hozzá. Annyi elég lesz.

Letérdeltem Jared mellé, majd azt vettem észre, hogy elrohant mellőlem Janet, aki felugrott a földről és messzebb szőrös lényként landolt a földön. Erre csak felsikítottam egyet, és a testemet a félelem lepte el. Meg sem értettem, hogy lehetséges ez, felfogni se volt időm. Egy vicsorgó szörnyeteg rohant felék, talán olyan gyorsan, mint Bella, nekem mégis lassabbnak tűnt. Ebben a pillanatban Liam ugrott ki a fák közül és szaladt felénk.

-      Liam, ne! – szóltam rá, de már késő volt ugyanis ő is, ugyan úgy, mint Janet, állatalakban landolt a földön, mire csak hátrébb másztam. Annyira megijedtem, hogy azt hittem menten szívrohamot kapok. A vicsorgó szörny megszűnt és ezt Liam-nak köszönhetem, azt hiszem.

Egyik pillanatról a másikra, minden megszűnt. Az erdő elcsendesült és a pázsit foltokban lángolt. Majd a lángok is kialudtak lassan, és a helyükön mindössze hamu maradt. Ám a csöndet mégis a lényeg zihálása törte meg. A párok egymás karjába hulltak, én pedig egy meggondolatlan ötlettől vezérelve rohanni kezdtem. Olyan gyorsan rohantam, mint még soha. Csak az járt a fejemben, hogy életben kell maradnom és el kell menekülnöm. Ekkor eszembe jutott, hogy Bella és Janet milyen sebességgel száguldottak el mellőlem, és a futásom értelmét vesztette. Hirtelen, alakok húztak el mellettem, úgy éreztem teljesen bekerítettek. Próbáltam a menekülés közben tisztán látni, hátha kiveszek valami alakot, de nem igazán sikerült. A félhomály nem segítette ezt elő. Úgy éreztem, hogy állok, hogy a lábam nem visz előre, onnan tudtam, hogy mégis, hogy a hideg szél csípte kipirosodott arcom.

Ebben a pillanatban valami megragadott hátulról, felemelt, a derekam köré szorította a kezét, majd egy fának nyomott és hozzám simult.

-      Kérlek. – leheltem. – Könyörgök neked. Ne ölj meg. – mondtam csukott szemmel. Nem tértem magamhoz és az igazság, hogy iszonyatosan féltem is. De erőt vettem magamon. – Könyörgöm. – nyitottam ki a szemem. Meglepetésemre egy nagyon ismerős arcot láttam meg, aminek nem tudom, hogy örültem-e vagy sem. Talán az utóbbi. – Könyörgöm. – ismételtem. – Nem finom a vérem. Kérlek. Bármit meg kapsz. Amit csak akarsz. Annyi pénzt, amiről csak álmodsz. Könyörgöm, ne ölj meg. – csuklott el a hangom és csordultak ki a könnyek a szememből. Az ismerős alak elmosolyodott ezen, és szemében aggodalmat véltem felfedezni, de lehet, hogy csak színjáték, hiszen ő egy ragadozó, így bármire képes a zsákmány elcsábításának érdekében.

-      Liam. – szólalt meg egy srác. – Engedd el! – parancsolt rá. Ebben a pillanatban megint a földön álltam, de nem igazán 2 lábon. Úgy éreztem, menten elájulok, főleg amikor megláttam, milyen félkörben állok.

-      Meg fogtok ölni? – kérdeztem, és a hangom elcsuklott. Újra zokogni kezdtem. Én nem halhatok meg! - üvöltöttem belül.

-      Dehogy fogunk. – válaszolt egy bársonyos, női hang, Esme.

-      Nina. – szólalt meg a vezér. – Elhiszem, hogy össze vagy zavarodva. De meg kell, ezt értenek.

-      Azt sem tudom mit láttam, fel se tudom fogni mi ez az egész. – vágtam a szavába.

-      Mind azt akartuk, hogy még véletlenül se tudd meg, de a számításaink nem voltak jók, így szükségünk volt a többiekre.

-      Színjáték? – szorult össze a gyomrom és néztem Janet-re. – Színjáték volt az egész?

-      Természetesen nem. – válaszolta. – De meg kell értened, hogy mi is ez Nina.

-      Nem akarom. – tiltakoztam. – Nem tudom, mik vagytok, nem tudom mibe csöppentem, de én erről nem akarok tudni. Egyáltalán mik vagytok ti? – kapkodtam.

-      A Cullen család, – vett erőt magán Sam. – vámpírok. – Alig akartam hinni a fülemnek, mégis mi? – Én és azok, akik itt vannak, mi pedig – tartott szünetet. – vérfarkasok vagyunk.

Tessék? Ebben a pillanatban hátat fordítottam és megint a menekülést választottam. Pár pillanat múlva neki ütköztem valakinek, amikor hátra fordultam, hogy megnézzem követnek-e. A mellkasról egyenesen hátrálni kezdtem, ott megint beleütköztem valakibe, és így jártam körbe-körbe, akár a flipper labda a játékban. Egy kéz fogott rá a derekamra. Kitisztult a fejem és a látásom is és láttam, hogy megint csak Liam az, aki megfog.

-      Nina. – szólalt meg Sam. – Nem kell félned. Nem bántunk.

-      Csak lecsapoltok. – szűrtem a fogaim között, mire Cullen-ék nevetni kezdtek, kivéve Bella-t és Carlisle-t.

-      Nina. – szólalt meg az apuka. – Nem bántunk. Én és a családom nem táplálkozunk emberi vérrel. Mindössze, ha nagyon nagy a szükségünk rá. Ha táplálkozásra vágyunk az erdő állatait használjuk. Viszont, ha harcolnunk kell, elő fordul, hogy táplálkozunk emberi vérrel is, de nem közvetlenül egy személyből. – a szívem zihálni kezdett, Liam pedig megfogta az alkarom. – A korházban, a vérvétel során összegyűlt vér… – folytatta volna, de egy pillanatra minden elhomályosodott körülöttem. Még jó, hogy Liam ott volt, így meg tudott fogni, hogy el ne vágódjak. Mintha csak megérezte volna. Jól tudtam, hogy mi ő, mégis hagytam, hogy teljes testével hozzám simuljon és kezeivel óvjon.

-      Nina. – szólalt meg újra Sam. – Mi egyáltalán nem iszunk, eszünk vért. Nincs rá szükségünk. Nézd, ezt ne most beszéljük meg. Menj haza, pihenj, rád fér. Tudom, hogy anyukád nincs otthon, menjen át valaki?

-      Azt hiszed, bízik egyikünkben is? – kérdezte Liam mellettem. Pontosan tudta mit érzek, mintha csak az érzéseimben olvasni tudna. – Majd én hazaviszem. – jelentette ki hirtelen.

-      Inkább én. – indult el Janet.

-      Te inkább vigyázz Jared-re, Nina-nak szerintem oly mindegy, ki viszi most haza. Egyikünkben sem bízik. Engem nem is ismer.

-      Nina. – nézett rám Janet.

-      Ne. – nyögtem ki, majd kitéptem a kezem Liam fogásából. A fejem tele volt és azt se tudtam mit kezdjek ezzel a sok információval. – Igazatok volt. Ezt látnom kellett, hogy felfoghassam. – hátat fordítottam és sétálni kezdtem. Hallottam Liam lépteit mellettem.

-      Erre tudok egy gyorsabb módszert. – mosolygott.

-      Hozzám ne merj nyúlni. – próbáltam megfenyegetni, de nem igazán jött össze.

-      Itt parkolok. – mondta, majd megfogta a csuklóm és a kocsi felé húzott.

-      Nem kell hazavinni. – makacskodtam, de igazam volt, nem fogok holmi állat mellé beülni.

-      De. – nyitotta ki az ajtót, felemelt, berakott a kocsiba, majd egy szempillantás múlva már mellettem ült a volánnál. – Ezt megbeszéltük. – vigyorgott rám. Csak elfordultam és hagytam, hogy haza vigyen. Egy szót se szóltam hozzá. Be kell, hogy valljam, féltem tőle. Nem is akár hogy és ezt ő is látta rajtam, nem is kérdezett rá. Leparkolt a házunk előtt én pedig ki akartam szállni, de ekkor megszólalt. – Nina tudom, hogy nehéz, de meg kell értened és tudnod kell, hogy ezt nem mondhatod el senkinek.

-      Én, nem ismerlek téged, sőt senkit nem ismerek közületetek.  – válaszoltam és kicsordult egy könnycsepp a szemeből. – De többé nem is akarom. Ezt üzenem mindenkinek. –szálltam ki a kocsiból.

Felszaladtam a verandán, be egészen a házba, jól bezártam magam után és torkom szakaktából üvölteni és sírni kezdtem. Összeestem az előszoba közepén és jó darabig magamhoz sem tértem. Tudatomnál voltam, de a feszültség és a képtelenség annyira elárasztotta az egész testem, hogy azt nem tudnám szavakba önteni.

Reggel a kanapén ébredtem. Eszembe volt, hogy hajnalban valamikor átmásztam oda és betakaróztam, de ennek ellenére nem sok mindenre emlékszem. Nem mertem kinézni az ablakon, alig mertem fel menni az emeletre a szobámba. Úgy éreztem el kell hagynom ezt a várost, azonnal, mert megőrülök a félelemtől.

-      Egy jegyet kérnék, New York-ig, a mai nappal. – hívtam fel a repteret.

Kiderült egy pár óra múlva indul egy gép, így már estére New York-ban lehetek. A következő lépés egy kocsi hívása volt, amelyik elvisz Seattle-be, azonnali hatállyal. Úgy döntöttem, anyának majd a kocsiba szólok, a távozásomról. Összepakoltam a cuccom, bezártam mindent, kiléptem az ajtón a kocsi pedig pont akkor állt meg. A sofőr bepakolta a táskáim, beszálltam és elindultunk.

-      Kérem, a sípszó után hagyjon üzenetet. – beszélt a hangposta hangja.

-      Szia, anya, – szóltam bele – én vagyok. – csuklott el a hangom. – Ne ijedj meg, de a reptérre tartok. Egy pár napra New York-ba utazok. – le akartam tenni a telefont, de rájöttem, hogy anya elvárja majd, hogy indokoljam meg a döntésem, így folytattam. – Nem történt semmi, csak besokalltam kicsit, ettől a hegyi környezettől és a folyamatosan szakadó esőtől, úgyhogy ha New York-ban vagy még, remélem, összefutunk, este érkezem. Majd hívj. – a mondat végén ki is nyomtam a telefont.

Bámulni kezdtem a mellettem elsuhanó fákat. Tudtam a többiek, most ott rohangálnak kint valahol. Ahogy erre gondoltam azonnal eszembe jutottak az emlékek és a gyomrom összeszorult. Egy könnycsepp csordult ki a szememből, amit addig észre se vettem, míg a sofőr meg nem szólalt.

-      Kis asszony, – nézett a visszapillantó tükörbe. – jól van?

-      Igen. – válaszoltam hidegen, majd egy halvány mosollyal megtoldottam, már csak az udvariasság kedvéért.

Nagyon rendes volt a sofőr, így kötelezőnek éreztem, hogy kedves legyek, már amennyire ez sikerülhetett. Ő nem tehet semmiről. A szemem be volt dagadva, egy csepp smink se volt rajtam, úgy voltam vele úgy is elsírom majd. A hajammal szintén semmit nem csináltam, csak ráhúztam egy sapkát. Bakancs volt rajtam, egy farmer csőnadrág, egy egyszerű felső, egy barna sál és egy bőrdzseki. Kivételesen nem adtam a megjelenésre, ami most fordult először elő. Túlságosan megrendítettek az elmúlt napok, mintsem, hogy most ezzel foglalkozzak.

-      Jöjjön kisasszony. – nyitotta ki mellettem az ajtót a sofőr és a kezét nyújtotta.

-      Köszönöm. – fogadtam el a felajánlott kezet.

A nevemből kifolyólag, azonnal a gép mellett parkoltunk le, így nem kellett sorba állnom, bár nem dőlt volna össze a világ, ha mégis. Amikor felszálltam a gépre, az emberek csodálkozva bámultak, de nem értettem, hogy miért.

A jegyem szerencsére az ablak mellé szólt, és mellettem se ült senki. Bedugtam a fülest a fülembe és zenét kapcsoltam.  Minden vidám és pörgős számot átkapcsoltam. Minden, amit vidámnak éreztem, azt kívántam távol álljon tőlem. Amint lehunytam a szemem az emlékek újra megjelentek és a félelem fogott el. Féltem, hogy a lények utánam jönnek és megölnek, csak mert szemtanúja voltam valaminek, amit most se tudok felfogni, amit sose kellett volna látnom. Annyira fáradt voltam, hogy szinte elájultam tőle, de ennek ellenére se tudtam aludni, hiszen ott voltak az emlékek, elborították az egész agyam és másra se tudtam gondolni. Inkább a felhőket bámultam, ahogy elsuhannak mellettem, amikor egy kép villant be. Mint egy látomás, hirtelen minden megszűnt körülöttem. A testem megfeszült és magam elé meredtem. Kívülről úgy nézhettem ki, mint néha Alice, amikor így „lefagyott.”

„Ez a házunk- értelmeztem a képet, magamban. A házunk előtt Liam állt és az ajtót figyelte.
- Nincs itt. – lépett elő a fák közül Bella.
- Hova ment? – kérdezte a fiú és közelebb ment a lányhoz.
- New York-ba.
- Ezt mégis honnan veszed? – hitetlenkedett a fiú.
- Alice látta az éjjel.
- Ezt nem hiszem el. – mérgelődött a fiú. Beleütött az egyik fába, ami azonnal ki is dőlt.
- Azt hittem figyeltetek rá.
- Figyeltünk. Én főleg. – kiáltott rá a fiú. – Nem tudod elhinni milyen nehéz volt hallani, ahogy bent ordít és bőg, milyen nehéz volt megállni, hogy ne menjek be. – lágyult el a fiú hangja.
- Ő a be… – szakadt meg a kép egy pillanat alatt.”

A szemem kitisztult, a testem elernyedt, de az agyam még mindig le volt fagyva. Mégis mi volt ez? Ilyen még sosem történt. Ez egy látomás volt? Ami a legendás boszorkányokhoz kapcsolódik?

-      Kedves utasaink, kérem, kapcsolják be a biztonsági öveiket. Megkezdjük a landolást. – hallottam meg a légi kísérő hangját.

Amikor kinéztem az ablakon már sötét volt, és látszottak a fények is. Észre se vettem, hogy így elrepült az idő, de örültem, hogy végre itthon vagyok. Édes, drága New York. - üdvözöltem életem városát.

-      Kedves utasaink megérkeztünk. Szabadon mozoghatnak és megkezdhetik a leszállást. Köszönjük, hogy szolgáltatásainkat igénybe vették, reméljük kellemesen utaztak és máskor is rendelkezésükre állhatunk. Szép estét kívánok, viszont látásra. – köszönt el a kísérő és egyszerre mindenki felállt.

Összeszedtem a dolgaimat, felvettem a kabátomat és elindultam a kijárat felé. Amint leléptem a gépről egy autó állt ott, előtte a sofőröm, kezében egy Tomlinson nevű táblával.

-      Ms. Nina. – szólalt meg.

-      John. – bólintottam.

-      Örülök, hogy újra láthatom. Remélem jól utazott.

-      Én is örülök. – öleltem meg, ami nagyon meglepte. Elképzelése szerint egy elkényeztetett liba vagyok, aki nem érzi a dolgok súlyát és annak következményeit. Talán az voltam, de megváltoztam, határozottan.

-      Hova vihetem a hölgyet?

-      Haza. – ültem be a kocsiba.

-      Azonnal. – zárta be az ajtót mögöttem, majd átsétált a másik oldalra és beült a volán mögé. – És mondja, ha szabad kérdeznem, milyen Washington állam?

-      Más. – válaszoltam kinézve az ablakon. – Határozottam. – majd eszembe jutott valami. – Tulajdonképpen John, – néztem a sofőrre. – honnan tudott az érkezésemről?

-      Az ön édesanyja értesített, hogy ma estére várható az érkezése, miután egy rövid hangposta üzenetet hagyott neki. – ebben a pillanatba a telefonom megszólalt. Előkerestem és azonnal fel is vettem.

-      Szia. – szóltam bele.

-      Kicsim, minden rendben? – kérdezte aggodalmasan anya.

-      Persze. – válaszoltam. Ahogy ő gondolja, természetesen minden rendben, ahogy én, úgy már közel sem.

-      Szóval, mégis, hogy képzelted ezt, – kezdett el veszekedni velem. – ha?

-      Anya, hidd el nem terveztem, de olyan egyedül voltam otthon, muszáj voltam eljönni.

-      Mi lett a hírhedt barátaiddal? – kérdezte. – Nyugodtan áthívhattad volna őket.

-      Nem érnek rá. – hazudtam könyökből. Igazából mind rá érnek, én vagyok az, aki nem akar tudomást venni róluk.

-      És az iskolában mit mondasz majd?

-      Azt, hogy beteg lettem. – válaszoltam könnyedén.

-      Tudod, hogy ez nem így működik. – ripakodott anya.

-      Tudom és sajnálom, de egyszerűen muszáj voltam eljönni. – csuklott el a hangom, de erőt vettem magamon, hiszen anya nem sejtheti meg, hogy baj van. – Minden rendben lesz. Majd beugrok a suliba, elleszek a lányokkal, vásárolgatok kicsit. Pár nap és visszamegyek.

-      Jó. – mondta anya. – Ha törik, ha szakad, ha menni akarsz, ha nem legkésőbb pénteken gépre szállsz, és én magam fogom ellenőrizni, hogy így van-e vagy sem. Úgy se hiszik el tovább, hogy beteg vagy. Van négy napod rá. Élvezd ki.

-      Szeretlek. – válaszoltam a feltételekre.

-      Én is. Vigyázz magadra. – nyomta ki a telefont.

Végig néztem a mellettem elsuhanó fényeket és úgy csodáltam, akár egy turista. Ekkor a telefonom rezegni kezdett és sorra jöttek az értesítők. A gépen ugyanis nem lehet telefonálni, így minden, amit az elmúlt órákban nekem címeztek, most érkezett meg. Pár hangposta üzenet, pár aggódó sms és egy új bejegyzés. A telefonom, most, hogy New York-ban vagyok, ismét csatlakozott minden közösségi oldalra, ahol azonnal meg is jelent pár bejegyzés.

„Nini. Kit láttak ma leszállni? Könnyebb, ha én elmondom és felhagytok a találgatásokkal. Kis ideje egy barát, ellenség és példakép hagyta el ezt a várost, ám a híresztelések szerint visszatért. Igen, Nina Tomlinson nem régiben leszállt egy repülőről és ezzel meg is van fejtve a rejtély, aminek a fő kérdése, hova is lett Nina? Egyesek szerint egy korházban, egy rehabilitációs klinikán töltötte a hosszú hónapokat. Vannak, akik azt állítják, hogy szimplán csak elköltözött. Ki tudja, mi is a pontos indok, de a lényeg, hogy itt van és reméljük, újra helyre rázza, az itt kialakult helyzetet. Vajon mit szól majd az eseményekhez?”

Elolvasva azonnal ki is léptem. Örülök, hogy megint megy a pletykálkodás. Kórház, klinika? - háborodtam fel. Ez már több a soknál. Ekkor a telefonom rezzent egyet. Egy hangposta üzenet volt nem mástól, mint Janet-től. Nagy erőt vettem magamon és meghallgattam.

-      Nina. – szólt bele. – Nézd, nagyon sajnálom. És elhiszem, milyen rossz neked, mind átéltük ezt, talán nem ilyen drasztikusan, de átéltük. Ne haragudj ránk, kérlek. Beszéljük meg, találkozzunk és beszélgessük, mint két jó barát. Kérlek.

Ebben a pillanatban elhallgatott a hangja, a szemembe pedig könnycseppek szöktek. Bármennyire féltem és tartózkodtam tőlük, mégis fájt ezt hallanom. Sorra még legalább nyolc ilyen üzenet várt, egyesével mindenkitől, Cullen-éket beleértve. Volt, amelyikbe ketten beszéltek. Fájt végig hallgatni, majd az utolsót is megnyitottam.

-      Szia, Nina. – szólt bele egy férfihang és a gyomrom azonnal összeszűkült. – Itt Liam. – tartott egy kis szünetet. – Ma Bella elmondta, hogy New York-ba utaztál. – vált ekkor a hangja lággyá és tudatosult bennem, minden, amit a repülőn átéltem. Az a látkép vagy megelőzte a cselekményt, vagy épp annak idejébe villant be nekem. Mintha csak üzenni akartak volna. – Tudom ez már a sokadik üzenet, amit hallasz, de – tartott egy kis szünetet. Azt hittem egy vallomás jön most, de a folytatás kellőképpen meglepet. – annyit akart, remélem megérkeztél épségben. Szia. – zárta le azonnal. Hát ez fura volt - jegyeztem meg.

Pár perc múlva lefékeztünk és egy ismerős bejárat tárult a szemem elé. Elmosolyodtam, majd kiszálltam a kocsiból.

-      Üdv itthon. – mondtam, ám mégsem éreztem akkora boldogságot, mint vártam volna.