6. fejezet - Figyelem elterelés

Telt múlt az idő. Már túl voltunk a februári fagyokon, és beköszöntött a március. Ez alatt az idő alatt sok mindenkit megismerhettem. Ott van például a Cullen család. Nem egyszer jártam már náluk, és többé-kevésbé sikerült összebarátkoznom velük. De ott volt La Push is. A mára már nevetéssel teli kisváros. A szívemhez közel álló személyek száma megnőtt az utóbbi időben, például Emily-vel, aki a srácok pótmamája. Ha nem tudnám, hol van, először a konyhában keresném, hiszen mindig ott sürög, forog. A srácok, ha tehetik és nincsenek suliba, mindig ott vannak. Mindig süt nekik sütit, főz rájuk, de ha rosszul viselkednek képes rendet teremteni. Mint egy igazi anyuka és persze, ott van Sam is a vőlegénye. Sam furcsa érzéseket váltott ki belőlem, amikor találkoztunk. Nem a szigorú, örökké komor apuka, de nem is a mindig vidám, és boldog vőlegény képét tükrözte. Mivel ő a legidősebb, korából kifolyólag a legtapasztaltabb is. Természetesen vele is lehet nevetni, és ökörködni, de nála van egy határ. Ezt talán Jared és Paul tudja legjobban, a két legszemtelenebb kölyök.

Számomra felfoghatatlan az a kötelék, ami köztük van. Amit Paul is elmesélt. Az, hogy tartoznak egymásnak, elkötelezettségeik vannak. Ez annyira nem emberi, ez annyival több. Tudom és látom azt is, hogy Sam a „vezér”- ha fejezhetem ilyen furán ki magam. - Látszik, hogy amit mond, az úgy van, amire utasít, azt megteszed. Ő az alfa, ha nevezhetem így.

Ahogy egyre közelebb kerültem hozzájuk, egyre kevesebbet találkoztunk. Volt akivel, 2-3 hétig nem volt alkalmam összefutni. Mivel egy kicsit helyre jött a lelki világom, nem éltem meg ezt olyan szörnyűnek, de nem repestem az örömtől, amikor vagy nekem, vagy nekik kellett lemondani a találkát. Néha úgy éreztem, csak én maradok ki, és ők rendszeresen találkoznak. Én vagyok a kívülálló?

-      Szia. – lépett be anya a szobámba, kizökkentve a gondolkozásból.

-      Szia. – kaptam oda a fejem.

-      Remélem ma nem mész sehova.

-      De.  Át Jake-hez. – válaszoltam tőmondatokba. A mai alkalom más. Kivételesen összezörren a banda, és mivel Janet szülei elmentek, nála leszünk. Rám fért már, kezdtem megint összezuhanni.

-      Te meg ez a Jake? – anya nem fejezte be a kérdést, de tudtam, hogy mire gondol.

-      Hogy együtt vagyunk-e? – kérdeztem rá mintha nem tudtam volna. – Nem. – válaszoltam meg a saját kérdésem. – Nem vagyunk. Csak egy barát.

-      Világos. És esetleg valaki más?

-      Nem. – vágtam rá. – Senki.

-      Értem. – hallgatott el anya. Kicsit kínossá vált a beszélgetés, pedig mi ezt, mióta csak az eszemet tudom, megbeszéljük. És most. Most annyira kínos volt.

-      Tudnál róla. – bíztattam anyát.

-      Ennek örülök. – mosolyodott el. – Szóval, akkor nem mész sehova. – zárta be maga mögött az ajtót. Hirtelen fel se fogtam mint mondott, majd dühös lettem.

-      Tessék? – ugrott a hangom egy oktávot, és utána siettem, egészen a konyháig.

-      Jól hallottad. Nem mész sehova. – szigorított be, majd magyarázni kezdett. – Folyamatosan mész. Sose vagy itthon. 16 éves vagy. Nyugodtan maradj csak itthon.

-      Tudod, hogy nem egy 16 éves agyi szintjén állok.

-      Jól tudom, és ennek az okát is, de ettől még 16 vagy és pont. Nem mész sehova.

-      Én ezt nem hiszem el. Eddig az volt a baj, hogy nincsenek barátaim, most pedig… – mérgemben nem tudtam befejezni a mondatot. Felrohantam a szobámba, becsaptam az ajtót és végig hasaltam az ágyon. Nem mondhattam le megint, hiszen hiányoznak és látni akarom őket. Nem tudtam, hogyan oldhatnám meg, amikor csörögni kezdett a telefonom. Kezembe vettem és mosolyogva beleszóltam.

-      Épp a legjobbkor.

-      Időzíteni tudni kell. Örülök, hogy ezt mondod. Mi a helyzet?

-      Semmi jól. – húztam el a szám.

-      Mi történt?

-      Ma át kéne ugranom egy pár barátomhoz, de anya nem akar elengedni.

-      Komolyan? – hüledezett.

-      Igen. Egy kicsit befenyített mióta ide jöttünk. – húztam el a szám.

-      Talán azt fogod hinni, hogy ezt Rebecca mondja, de nem. Szóval, mi lenne, ha csak felállnál és elmennél?

-      Kathrine. – ejtettem ki barátnőm nevét.

-      Tudom, tudom. Változok. – nevetett.

-      Nem is tudom. Utána kapnám az áldást.

-      Meglehet. De ha neked olyan fontos, hogy elmenj a barátaidhoz, akkor el kell menned. Legalább az ajtón távozol és nem az ablakon szöksz ki.

-      Nyomós érv.

Kathrine-nel legalább még egy fél órát beszélgettem. Kiderült, hogy épp haza tart egy sikeres randiról. A sráccal 15 perce váltak el, de máris kereste, ami a New York-i pasiknál nagyon jó dolog. Annyira elcsevegtük az időt, hogy a végén majdnem késésbe is voltam. Kathrine nem engedte, hogy leraktam ezt kihangosítottam míg felöltöztem. Csinos akartam lenni, ezért felvettem egy világos színű farmert, egy halvány rózsaszín, lenge felsőt, arra pedig egy blézert. A hajamat kiengedtem, és a késés ellenére is kivasaltam. Általában hullámos, úgyhogy beújítok kicsit. A nyakamba raktam egy fehér sálat, felvettem egy fekete bokacsizmát, leakasztottam a barna ballonkabátom, felvettem a kocsi kulcsot, leoltottam a lámpát és a telefonnal a kezemben lesétáltam. Kathrine végig akarta hallgatni amit anyával beszélek, úgyhogy, hogy ne legyen feltűnő úgy csináltam, mintha le lenne zárva és csak fogta a kezembe.

-      Hova készülsz? – háborodott fel anya.

-      Jake-hez. – válaszoltam.

-      Nem mondtam, hogy nem mész sehova.

-      Akkor figyelj. – elindultam az ajtó felé, kiléptem majd bezártam magam mögött. Hallottam, ahogy anya a nevem ismétli, de nem fordultam vissza. Beültem a kocsiba és tolatni kezdtem.

-      Ez volt anya. – szóltam bele a telefonba.

-      Huh. – mondta Kathrine. – Látom a beszélőkéd nem változott.

-      Attól függ. – válaszoltam.

-      Na, jó, úgy hallom vezetsz, és nem akarom, hogy bármi bajod essen, szóval inkább leteszem.

-      A reflexeim ki vannak élezve, de oké. Lassan úgy is Jake-nél vagyok, úgyhogy vigyázz magara, és mindenféle képen hívj, hogy-hogy alakulnak a dolgok Adam-mal.

-      Rendben. Te is vigyázz magadra. Puszillak.

-      Én is. – tettem le a telefont. Pár perc múlva befordultam, a takaros ház elé és lefékeztem. Jake az apjával élt, egy 3 szobás lakásban. Volt egy viszonylag tágas nappalijuk, egy fürdő és egy konyha a szobák mellé. Szerettem itt lenni, annyira békés és szeretettel teli. Ennek fő oka Jake apukája Billy. Kerekes székben van már évek óta, de ennek ellenére életvidámabb, mint sok két lábon járó.

-      Szia. – sétált Jake felém.

-      Szia. – szálltam ki a kocsiból. – Minden oké? – öleltem meg.

-      Persze. Mehetünk?

-      Naná. – nevettem. Beszálltunk majd Janet házához vezettem. Az utat végig baromkodtuk. Olyanok voltunk, mint két testvér. Megállva a ház előtt kicsit görcsbe rándult a gyomrom. Mintha először lennék itt. – Ők kik?

-      Még én se tudom. – szálltunk ki Jake-kel a kocsiból.

-       Tomlinson! – kiáltott oda Jared. Oda sietett hozzám, megölelt, majd felemelt.

-      Jared! – szóltam rá. – Tegyél le! – utasítottam.

-      Bocsi. – pirult el, hirtelen érzelem kitörésén.

-      Én is örülök neked. – öleltem meg, majd ő is, bár ezúttal gyengébben.

-      Gyertek. – nézett ránk. – Hadd mutassak be neked valakit. – odasétáltunk a számomra ismeretlen személyekhez és bemutatkoztunk. – Srácok, vagyis Nina ő a kishúgom, Valery. – nézett ránk a szőke hajú lány. A szeme zöld volt, a bőre pedig halvány barna.

-      Szia. – nyújtottam kezet. – Nina vagyok.

-      Az új lány. – nevetett. – Hallottam már rólad.

-      Ajaj. – nevettem.

-      Csak csupa jót. – mosolygott.

-      Jake-t pedig már ismered. – beszélt Jared.

-      Igen. – szólalt meg Jake. – Örülök, hogy látlak. Meg se ismertelek.– ölelte meg. – És meddig maradsz?

-      Hazaköltözik. – ujjongta Jared.

-      Komolyan? – kerekedett ki a szeme Jake-nek.

-      Igen. – mosolygott Valery.

-      Ezt megünnepeljük. – röhögött, majd átkarolta a nyakam és bementünk a házba. Azt hittem ennyivel le is zárult a meglepetés, de mégsem. Valery, egy lányt húzott oda hozzánk, akit még sose láttam, de ahogy észrevettem még Jake sem.

-      Ő a barátnőm Amanda. – mutatta be nekünk a csokoládébarna hajú lányt. Szeme olyan barna volt, hogy el lehetett volna veszni bennük. Jake keze leesett a vállamról és hírtelen megfeszült mellettem. Láttam rajta, hogy nem fog megszólalni így én kezdtem.

-      Szia. Nina vagyok. – mosolyogtam a lányra. Ahogy elmosolyodott, mintha csak anyát láttam volna. A vonások annyira megegyeztek, hogy az már zavarba ejtő volt.

-      Nagyon örülök. – mosolygott. Jake még mindig nem szólalt.

-      Ő pedig Jake. – mutattam be, de még ennek ellenére se moccant, így egy rögtönzött ötlettől vezérelve oldalba vágtam, ami neki talán csak egy simogatás volt, de feleszmélt.

-      Szia. – mosolyodott el. Zavaros tekintete volt, majd elfordult és besétált a nappaliba.

-      Minden rendben vele? – kérdezte Amanda komolyan.

-      Persze. – nevettem, bár a zavartságomat nem tudtam leplezni. – Ő csak, Jake. – magyaráztam meg. – És meddig maradsz? – fordultam ismételtem a lányhoz.

-      Nálunk fog lakni. – ölelte át a nyakát Valery.

-      Tényleg?

-      Aha. – nevetett.

-      Ez tök jó. – nevettem.

-      Nina. – sietett oda hozzám a házigazda.

-      Szia. – öleltem meg a vörös hajú lányt.

-      Minden oké? – húzódott el tőlem, összevont szemöldökkel.

-      Persze. – vágtam rá csípőből, mire Janet felvonta az egyik szemöldökét, mondván, hogy nem hisz nekem. – Semmi komoly. – helyesbítettem.

-      Nina. – szólalt meg Valery. – Te is olyan, vagy mint mi?

-      Milyen? – kérdeztem rá. A levegő megfagyott közöttünk.

-      Hát tudod. – célozgatott Valery.

-      Nem. – válaszolt gyorsan Janet. – Nina nem olyan. – nyomta, meg a „nem” szót.

-      Milyen? – kérdeztem Janet-et. Ezek szerinte ő is tudja, mit takar az „olyan” szó.

-      Annyira hülye, mint mi. – nézett rám érthetetlenül Janet, mintha én lennék az, aki össze-vissza beszél és nem ő. – Gyertek. – léptünk be a nappaliba. A ház csoda szép volt, és megtelt élettel. Az előbbi szóváltás ott motoszkált a fejemben és nem hagyott nyugodni.

-      Janet. – hívta oda Valery a lányt. – Mond csak mi van veled meg a bátyámmal?

-      Semmi. – vágta rá.

-      Van köztetek valami? – kérdeztem. – Milyen régen nem találkoztunk? – tettem fel a kérdést. Ennyire le lennék maradva?

-      Semmi komoly. – válaszolt Janet. – Még. – tette hozzá.

-      Ha nem mondod el te, majd elolvasom a gondolatait. – fenyegetőzött Valery, majd az arca hírtelen megfagyott, ahogy Janet-é és Amanda-é is.

-      Hogy mit csinálsz? – tettem fel a kérdést.

-      Semmit. – hebegett-habogott.

-      Ki kér inni? – hárított Amanda. Én ezt nem értem. Olvasni a gondolatait. Totálisan megőrültem, vagy csak nagyot hallok. Úgy csináltam mintha nem zavarnának az elhangzott mondatok, de sokáig nem tudtam leplezni. Azt hittem megint csak én nem tudok semmiről. Én vagyok a kívülálló.

-      Ki megyek levegőzni. – pattantam fel a kanapéról és kisétáltam. Bezártam magam mögött az ajtót és vettem egy nagy levegőt, majd kifújtam.

-      Minden rendben? – szólalt meg egy fiú hang. Jobbra tekintettem és észre vettem, hogy egy szőkésbarna hajú figyel. Liam, Embry és Quil talán azok a fiúk akikkel a kapcsolatom nem olyan személyes.

-      Persze. – válaszoltam.

-      Nem úgy tűnik. – kutatott a fiú az arcomon.

-      Kicsit hosszú. – léptem oda a korláthoz.

-      Te tudod. Jó hallgatóság vagyok. – mosolygott, majd én is elmosolyodtam. Kinéztem a kocsik felé, majd eszembe jutott egy kérdés amivel elterelődhet rólam a téma.

-      Hol hagytad a barátnőd? – néztem rá.

-      Hosszú. – válaszolta.

-      Te tudod. – nevettem. – Pedig jó hallgatóság vagyok. – ült ki kaján vigyor az arcomra.

-      Oké. – állt fel majd odasétált hozzám. Neki támaszkodott az egyik oszlopnak, ami az előtetőt tartotta. – Egy kicsit megváltozott. Régen nagyon jól megvoltunk, most viszont nem értem mi változott. – fejezte be gyorsan.

-      Nem lehet, hogy régen is ilyen volt, csak nem vetted észre? Paul mesélte a történeteteket.

-      Lehet. – mosolyodott el egy pillanatra. – Túl vak voltam és szerelmes. Most már csak a szeretet maradt, de nem tudom meddig. – hallgatott el egy pillanatra. Nagy levegőt vett, majd újrakezdte. – Most egy kis szünetet tartunk, kell egy kis idő, hogy gondolkozzak. – fejezte be. – Igazából ennyi. És veled mi a helyzet? Mi a probléma?

-      Ööö, – néztem a távolba. Nem is tudtam hol kezdjem – pokoli volt az ideköltözésem. Minden nap úgy keltem fel mint egy hulla és úgy is éreztem magam. Minden nap ugyan olyan volt. Majd jöttetek és megint sikerült valami színt varázsolni a napjaimba. És most – vettem egy nagy levegőt – kicsit úgy érzem, megint egyedül vagyok.

-      Miért?

-      Mert van valami aminek ti a részesei vagytok, de én nem. Érzem. – majd rá néztem. Ekkor jutott csak eszembe kinek mesélem el ezeket, szóval talán nem kéne.

-      Szerinted mi az? – lépett egy kicsit közelebb hozzám.

-      Azt még nem tudom. – hallgattam el. – De ki fogom deríteni. – határoztam el magam.

-      Hm. – mosolyodott el Liam. – Talán nem kéne. Olykor rossz a tudatlanság, de máskor szerencsés az, aki keveset tud.

Hazaérve, féltem anya haragjától, de tudtam szembe kell vele néznem és jogosan. Meglepődésemre reggel nem találtam senkit otthon, csak egy levelet.

Nina!

New York-ba kellett utaznom és utána megyek Párizsba is. Nem tudom mikor jövök, de legalább egy hét. Sajnálom, hogy így köszönök el, de olyan mélyen aludtál, nem volt szívem felkelteni. Minden fontos dolgot felírtam, és kiraktam a hűtőre. Bármi van, hívj nyugodtan. Vigyázz magadra!

Puszi: Anya!

Gyorsan a kezembe kaptam a telefont, és anya számát tárcsáztam. Ahogy felvette, azonnal a bocsánatáért esedeztem, és meglepődésemre nem haragudott. Még egyszer mindent elmesélt, hogy el ne felejtsem, majd le kellett tennie, így elköszöntünk egymástól. Ebben a pillanatban megszólalt a csengő én pedig, egy melegítőbe, egy alvós felsőben nyitottam ajtót.

-      Szia. – mosolygott Janet, Amanda, Valery az ajtóban.

-      Sziasztok. – lepődtem meg. – Hát ti mi járatban?

-      Beengedsz? – kérdezte Janet.

-      Persze. Bocsi. – léptem el az ajtó irányából, majd bezártam utánuk. A konyhába indultam, hogy magamhoz vegyek egy kis koffeint. – Kávét? – néztem rájuk.

-      Nem köszi. – jött az egyhangú válasz.

-      Most keltél? – nézett rám Amanda.

-      Úgy, egy tíz perce. – gondolkoztam el, majd levettem egy poharat, leraktam a pultra és lefagytam. Hírtelen nem jutott az eszembe mit akartam kezdeni vele, de egy pillanat múlva bevillant, kávét.

-      Szóval, Nina. – kezdett el beszélni Janet amikor rá néztem. – Arra gondoltunk, tarthatnánk egy csajos napot. – lelkesedett.

-      Átmehetnénk Port Angelesbe. – folytatta Valery.

-      Mozizhatnánk, vásárolgathatnánk kicsit. Mit szólsz? – fejezte be Amanda.

-      Benne vagyok. – mosolyogtam. Időközbe a kávé is készen lett, úgyhogy magamhoz vettem a gőzölgő bögrét és átmentünk a nappaliba.

-      Port Angeles milyen messze van?

-      Úgy 1 órára.

-      Az nem vészes. – gondoltam át.

-      Na, ez tök jó. Viszont lassan mennünk kéne. – nézett az órájára Janet.

-      Oké. Nekem kell még egy kis idő még elkészülök. Amúgy – jutott eszembe – tényleg, nem lenne baj ha hívnám Bellát is?

-      Swan-t? – kérdezte Valery, furcsa hangsúllyal.

-      Igen. Nem sokat tudtunk mostanában találkozni, csak a suliba egy pár szóra, és így kicsit elhanyagoltam.

-      Persze. – egyezett bele Janet.

-      De ne hozza, az egész vérszí… – nyújtotta el Valery az „í” betűt. – Cullen családot. – fejezte be máshogy a mondatot.

-      Oké. – válaszoltam zavartan. Vér mi?

-      Szerintem menjünk készülni mi is, egy fél óra és jövünk, oké?

-      Rendben. – mosolyogtam. Kikísértem a lányokat, majd eszembe jutott egy kérdés. – Leah nem jön?

-      Nem. – válaszolta Amanda.

-      Van egy kis dolga. – mondta Valery sejtelmesen.

-      Értem. – mosolyogtam.

Elköszöntem majd bezártam az ajtót. Felmentem, lezuhanyoztam és felöltöztem. Kivételesen hanyagoltam a magas sarkút, ezért lazábbra vettem a stílusom. Felvettem egy cső farmert, egy barna bakancsot, egy fehér laza pólót, egy halványrózsaszín sálat, egy bőrdzsekit. A hajam kiengedtem, és a hajmosástól hullámosra göndörödött. Időközben felhívtam Bellát, és megbeszéltem vele a mai napot. Közölte, hogy Alice nem tud csatlakozni, mert dolga van, akár csak Leah-nak, de úgy döntöttem ez nem lombozza majd le a kedvem. Időközben a lányok is megérkeztek. Úgy döntöttünk nálam találkozunk, és ezúttal Bella vezet majd. Ahogy megláttam azonnal a nyakába ugrottam, majd bemutattam a lányoknak is, szimpla udvariasságból, akik egy-egy mosoly kíséretében kifejtették mennyire örülnek annak, hogy itt van, holott szerintem ez közel sem volt így.

Bella a volánnál, a csajok hátul én pedig az anyós ülésen ültem, és így egy csapat lány haladtunk Port Angelesbe. Hihetetlen boldogság szabadult fel bennem, hiszen tudtam, hogy végre a barátaimmal töltehetek egy egész napot. Hihetetlenül rendes volt mindenki mindenkivel. Az igazság, hogy nem tudtam mi okozza köztük a feszültséget, de tudtam, hogy van valami.

-      És Bella – szólalt meg Janet. – mióta is vagytok együtt Edward-dal?

-      Egy ideje. – mosolygott szerelme neve hallatán.

-      Tényleg, – kezdtem bele. – sose szoktatok veszekedni?

-      Oh. – nevetett fel Bella. – Dehogynem. Sőt. – nevetett megint. – De mindig megbeszéljük, és Edward – gondolkozott el. – tökéletes. Csinált már olyat, amire nem büszke és emiatt, rám sem haragszik, amikor hülyeséget csinálok.

-      Mint például? – kérdeztem rá.

-      Semmi komoly. – válaszolta Bella, mire Valery sokat sejtően köhintett egyet. Lassan kezd elegem lenni ezekből, az apró kijelentésekből. Mindenki érti csak én nem, és ez elmondhatatlanul zavar.

-      Szóval. Merre menjünk? – kérdezte Bella.

-      Mit szóltok a plázához? – kérdezte Janet.

-      Felőlem. – válaszolta Amanda.

-      Nekem jó. – válaszolt Valery is.

-      Nina. – szólt hozzám, kizökkentve gondolataimból. – Pláza?

-      Benne vagyok. – mosolyogtam.

-      Szerintem ezt eldöntöttük. – jelentette ki Bella és cikázni kezdett a városban.

Majd leparkolt a pláza előtt és kiszálltunk. Úgy döntöttünk egy mozival kezdünk. Szerencsére egy romantikus vígjáték épp az érkezésünk után fél órával indult, így volt alakalmunk jegyet venni és elfoglalni a helyünk. A film 2 órás volt és nagyon élveztem. Volt, hogy összeszűkült a gyomrom, ugyebár romantikus, ami érthető is volt, és volt, hogy már visszafogtam a nevetést.

Fél 3 körül léptünk ki a moziból. Nem igazán tudtuk, mit is csináljunk, mire azt tanácsoltam üljünk be egy kávézóba. Rendeltünk majd gyors csevejbe kezdtünk. Lány létünkre, mi más lehetett volna a téma, ha nem a fiúk. Kezdve velem.

-      Szóval. – nézett rám Valery. – Neked történetesen mi van a barátoddal?

-      Már nincs barátom. – válaszoltam. Láttam, hogy ennyivel nem éri be, így gyorsan folytattam.  – A költözés miatt mindent ott hagytam New York-ban, vele együtt. Eleinte megpróbáltuk ezt a távkapcsolat dolgot. Azt hittem anya csak megleckéztet, és egy hónap múlva visszaköltözünk, de nem így lett. Úgyhogy nem tehettem mást, mint elköszöntem tőle és ennyi. Volt barát, nincs barát.

-      Meddig voltatok együtt?

-      Kicsit több mint egy évig. – válaszoltam. – De nagyon szerettem. Legalábbis azt hiszem.

-      Azt hiszed? – nyelt félre Bella.

-      Igen. – nevettem el magam. – Már nem vagyok annyira biztos benne, hogy az szerelem volt.

-      Mert? – kérdezte Amanda.

-      Ahogy látom, például Sam és Emily, illetve, te – néztem Bellára – és Edward kapcsolatát, ahhoz képest a miénk nem volt ilyen, szeretettel teljes és odaadó. Hiszen ez is csak két ember között egy kapcsolat. – hallgattam el egy pillanatra. Mire a lányok sokatmondóan egymásra néztek. – Nem?

-      De. – válaszolta azonnal Janet. – Mind ilyen szerelemről álmodunk. Bella te tényleg szerencsés vagy.

-      Igen. – telt meg a hangja szerelemmel. – Tényleg.

-      De Janet. – néztem rá. – Mi is van veled meg Jared-del?

-      Semmi. – vágta rá.

-      Aha. Képzelem. – hitetlenkedtem.

-      Meg történt? – szűrte a fogai között Valery, mire Janet csak bólintott egyet. Valery szinte a nyakába ugrott az örömtől.

-      És az ő részéről is? – kérdezte Amanda.

-      Nagyon remélem. – válaszolta.

-      Mi történt meg? – kérdeztem rá.

-      Semmi. – vágták rá egyszerre, ami most még rosszabbul esett, mint máskor. Azt hittem barátnők vagyunk, de mégse tudok semmiről. Innentől kezdve a hangulatom átváltott a kedvetlenségbe. Alig vártam, hogy haza érjek, végre.

-      Lassan indulhatunk nem? – kérdezte Bella, úgy fél 4 körül.

-      De. – álltunk fel.

Kifizettük a számlát és a kocsihoz siettünk. Ahogy jöttünk, úgy mentünk. Ami most nekem kapóra jött, hiszen, így leplezni tudtam sértetlenségemet. A lányok folyamatosan beszéltek, amikor is az egyik pillanatban megfagyott a levegő.

-      Megsérült. – lehelte ki ezt az egyetlen szót, mire én is hátra kaptam a fejem.

-      Ki? – kérdezte Valery elfojtott, aggódó hangon.

-      Jared. – mondta ki ezt az egyetlen nevet Janet, és olyan volt mint, akiben egy egész világ dőlt össze.

-      Edward. – szólt bele Bella a telefonba. Annyira lefagytam, hogy fel se fogtam, hogy csörög a telefonja.

-      Szükség van a lányokra és rád is. – mondta rövid, tömör mondatokba a férfi. – Nina ott van még? – hallottam meg a hangom.

-      Itt. – válaszolta Bella.

-      Sam. – üvöltötte el Edward magát, majd a többit nem hallottam, ugyanis nem a telefonba beszélt.

-      Edward mit csináljak vele? – kérdezte Bella.

-      Nincs annyi időnk, hogy haza vidd, és még időben hazaérjetek. Muszáj magatokkal hoznotok.

-      De akkor megtudja. – mondta Bella a telefonba.

-      Tudom, de Sam is ezt tanácsolja. Szerelmem jól figyelj ide, – magyarázott a fiú. – Senki nem maradhat a kocsiba, túl veszélyes. Hátulról kell jönnötök, és a határhoz.

-      Rendben. Nagyon szeretlek. – válaszolta a lány.

-      Én is szeretlek. – mondta a srác. – Nyomd a gázt, ahogy csak tudod. – majd a telefon elhallgatott.

Mégis mi folyik itt? - tettem fel a kérdést magamban.

5. fejezet - Clearwater ház

Egy mosolygós srác nyitott nekünk ajtót.

-      Janet! – mosolygott a mellettem álló lányra. Egy kicsit kikerekedett a szeme, amikor meglátott, de azért nagyon barátságosan fogadott. – És feltételezem a lány a telefonból. – mosolygott rám.

-      Igen. – válaszoltam. Nem tudtam nem mosolyogni. Olyan aranyos volt és ahogy jobban megnéztem iszonyatosan helyes is. Sötét barna haj volt, kicsit kreol bőre, na és a teste… Hát igen, nem egy csúnyaság.

-      Jacob vagyok. – mutatkozott be és adott két puszit.

-      Nina. – válaszoltam.

-      Gyertek beljebb. – nyitotta nagyobbra az ajtót. A bejárat egy széles, tág folyosóra nyílt, ami bal oldalán nyitott volt. Egy lépcső állt ott, kicsit beljebb a szemközti falon, ami az emeletre vezetett. Jobbra a konyha és az étkező. Ahol a lépcső volt, ugyan ott a nappali is, ami most tele volt fiatalokkal. A szememmel gyorsan végigfutottam a társaságon. Legalább 8-an voltak. Köztük egyetlen egy lányt láttam. Végül is Janet mondta, hogy elnyomás van, de nem számítottam rá, hogy ennyire.

-      Hali. – köszönt Janet. Erre mindenki felék fordult. – Ő itt Nina. – mutatott be.

-      Sziasztok. – köszöntem, mire egy ismerős alak kezdett el közeledni felém. Pontosan tudtam, honnan olyan ismerős, de a nevében már nem voltam annyira biztos.

-      Nina. – ölelt meg, mire egy srác megszólalt.

-      Ismeritek egymást?

-      Nem mondhatnám, de találkoztunk már.

-      Igen. – szólalt meg az egyetlen lány, a fiúk között. – Ahogy velem is. – mosolyogva jött oda és megölelt. – Mi újság?

-      Ööö – gondolkoztam el. – semmi különös. Minden oké. – mosolyogtam.

-      Hát akkor, – állt fel egy srác – mint eme ház ura, bemutatkoznék. – lépett oda hozzám. – Seth vagyok. – mosolygott.

-      Nina. – mutatkoztam be. Rövid feketés haja volt. Ugyan olyan magas és izmos volt, mint a többiek, bár mintha rajta nem látszott volna meg annyira.

Mindannyian nagyon kedvesek voltak. Kiderült, hogy Leah és Seth testvérek. Megismertem még egy Quil, egy Embry és egy Jared nevű srácot. Nagyon kedvesek voltak és nagyon befogadóak. De most komolyan, már-már példaértékű lett volna. Tényleg olyanok voltak, mint, ahogy az Janet elmesélte. Hihetetlen volt számomra, hogy mennyire el tudtak hülyéskedni egymással. Olyanok voltak, mintha kiskutyák játszanának egymással, egy-egy mozdulat, egy-egy szemforgatás. Néha azon kaptam magam, már nem is feszengek, csak úszok a hülyeségben. Most éreztem ezt először, mióta itt vagyok.

-      Nina, – szólított meg Jared. – kérsz inni valamit?

-      Nem, köszi. – utasítottam vissza.

-      Amúgy, – szólalt meg Embry. – valaki nem tud Liam-ről?

-      Nem bár, kettőt találhatsz hol van. – húzta el a száját Jacob. Ebben a pillanatban egy kép villant be az agyamba. Hihetetlen volt. Hirtelen nem értettem, hogy szellemet látok, vagy csak ekkora a hasonlóság. A földet bámultam, amikor megszólítottak.

-      Nina. – szólt hozzám Janet.

-      Igen? – kaptam fel a fejem.

-      Minden oké? – nézett rám nagy szemekkel.

-      Persze. – mosolyogtam.

-      Csak? – kérdezte Embry.

-      Semmi. – válaszoltam könnyedén, elhomályosítva az igazat.

-      Na. – szólalt meg Paul mellettem. – Nem tudsz hazudni. – bökött oldalba, mire elnevettem magam.

-      Csak, – kezdtem bele. – Ahogy Jacob az előbb elhúzta a száját, az apukámra emlékeztetett. – ebben a pillanatban megfagyott a levegő a szobában. Mintha egy szót se kellett volna szolnom, de mindenki tudta volna miről van szó.

-      Mit is mondtál mi a vezetékneved? – nézett rám Seth.

-      Tomlinson. Miért? – tettem fel a kérdést.

-      Akkor azért. – szűrte a fogai között Quil.

-      Cső emberek. – sétált be egy srác az ajtón. Látta, milyen hangulat uralkodik a szobában és vissza is vett egy kicsit. – Mibe másztam bele?

-      Semmibe. – válaszolta gyorsan Leah.

-      Öreg, – karolta át Paul és megütötte a mellkasát. – téged, csak emlegetni kell, és akár csak Jézus megteremsz itt. – mondta drámai komolysággal Paul, mire kitört belőlem a nevetés.

-      Ő ki? – hallottam a srác suttogó hangját.

-      Ő barátom. – kezdett bele a beszédbe Seth és átkarolt. – Nina. Az új, kis barátunk. – erre a mondatra csak megforgattam a szemem. A fiú oda sétált hozzám én pedig felálltam.

-      Liam Michealson. – mondta meg a teljes nevét. – Te pedig Nina Tomlinson.

-      Igen. – mosolyogtam.

-      Nagy örvendek. – adott két puszit, majd egy mosoly kíséretében én is kifejeztem, hogy mennyire örülök, hogy megismerhettem és visszaültem a helyemre. A telefonom csörögni kezdett. Kihalásztam a zsebemből, és láttam, hogy Kol az. Muszáj voltam felvenni.

-      Majd én kinyitom az ajtót. – kiáltottam a srácoknak. Sétáltam a bejárati ajtóhoz, ahol egy lány állt. Épp a csengőt akarta megnyomni, amikor kinyitottam az ajtót. – Gyere be.

-      Nina hova mész? – kérdezte Jared, majd bezártam magam mögött a bejárati ajtót. Magam sem tudom, honnan éreztem meg, hogy áll ott valaki és be akar jönni. Csak úgy ösztönből jött. Ezzel nem volt időm foglalkozni, ugyanis a telefon folyamatosan rezgett a kezemben, vettem egy nagy levegőt, majd felvettem.

-      Szia. – szóltam bele. Elsétáltam a kocsimhoz és neki támaszkodtam míg Kol-lal telefonáltam. Egy idő után meguntam az állást és felültem a motorháztetőre. Kol-lal legalább egy 20 percet beszélhettem, ha nem többet. Így közvetlenül és mégis személytelenül lezártuk a kapcsolatunkat. Bár a tábortűz estéjén lezártuk, de erre szükség volt. Ezt én is éreztem. Kellett ez, hogy a történetünk tényleg kerek egészében le legyen zárva. – Oké. Vigyázz magadra. – nyomtam ki a telefont.

-      Minden oké? – kérdezte Jacob. Oldalra néztem és mindenki ott állt a kocsim mellett, várva a válaszom.

-      Aha. – húztam el a szám.

-      Ki volt az? – kérdezte Seth.

-      Egy, – gondolkoztam el. – egy, jó barátom. – fejeztem be a végén. Ezt tudtam mondani Kol-ra. Egy jó barát.

-      Hát abból itt is akad. – nevetett Jared – Szóval, vissza a házba.

-      Nem vitatkozom. – nevetett Paul. Leszálltam a kocsiról és én is indultam volna már be, de meggondoltam magam.

-      Én, – szóltam utánuk. – inkább haza megyek.

-      Miért? – kérdezte Jacob.

-      Hosszú volt a napom. De örülök, hogy megismerhettelek titeket. – mosolyodtam el teljes szívemből.

-      Mi is. – ölelt meg Jacob. – Holnap gyere el megint, itt leszünk, – mosolygott rám bíztatóan – ha van kedved.

-      Oké. – mosolyogtam.

-      Úgy 2 körül. – tette hozzá Jacob.

-      Oké. – legyeztem meg.

-      Vigyázz magadra. – lépett oda Janet hozzám és megölelt.

-      Te is. – öleltem vissza. – Amúgy tényleg, – jutott eszembe – hogy jutsz haza?

-      Majd valamelyik majom hazavisz. – nevetett. Tudtam majmok alatt a fiúkat értik és ebben igaza is volt. Tökéletesen illett rájuk ez a név.

-      Oké. Sziasztok.

-      Szia. – hallottam az elköszönésüket. Beültem a kocsimba és elhajtottam. Az egyik szemem sírt a másik nevetett. Nem tudtam mit is gondoljak. Kapaszkodtam a múltba és vágytam a jövőbe.

Másnap a dolgok a lehető legfurábban alakultak. A reggel az szokványos volt, ám a 3. Órám eltért a szokásostól. Épp a helyemre akartam menni, az utolsó padba, amikor egy lány hozzám szolt.

-      Szia. – mosolygott rám.

-      Szia. – köszöntem vissza.

-      Bella vagyok.

-      Én pedig Nina. – nyújtottam kezet, mire megfogta azt. Annyira fura volt a lány. Kívülről teljesen átlagos volt, sőt kifejezetten szép is. Ám amikor kezet fogtunk egy érzés alakult ki bennem amit nem tudtam hova tenni.

-      Tudod, – nézett rám. – hiányzik a padtársam és nem hoztam a cuccom. Esetleg nem ülnél mellém?

-      De. – csúszott ki a számon. – Nagyon szívesen.

Bellával még egy jó darabig beszélgettünk, nem csak szünetben, de órán is, amit a tanár úr meg is jegyzett egy párszor. Óráról órára együtt mentünk és nagyon sok mindent megtudtuk a másikról. Nem éreztem egyedül magam, jó volt ismerni valakit. Bár alig vártam, hogy vége legyen a napnak és mehessek a srácokhoz. A tegnapi gyors össze jövetelről kicsit érdekesen jöttem el, szóval ma vidám leszek, és csak mosolyogni fogok - határoztam el. Kiderült, hogy elmarad az utolsó órám, így 2 órám lesz haza menni, elkészülni majd átmenni Seth-hez. A parkolóban sétáltam a kocsimhoz, amikor megláttam Bellát egyedül ácsorogni.

-      Szia. – köszöntem neki messzebbről és odasétáltam.

-      Nina. – mosolygott rám. – Szia.

-      Kire vársz?

-      Edward-ra. – húzta el a száját. Bizonyára érdekes fejet vághattam, mert már folytatta is tovább. – A barátom.

-      Ja.

-      Igen. – mosolygott. – Úgy volt, hogy jön értem, de nem rég írt egy sms-t, hogy késik, mert van még egy kis elintéznivalója. Szóval most rá várok.

-      Elviszlek. – ajánlottam fel. – Ha szeretnéd. – tettem gyorsan hozzá.

-      Köszi. – mosolygott. – De igazán nem szükséges. – ebben a pillanatban megcsörrent a telefonja és rám nézett. – Bocsi. – majd beszólt. Kicsit távolabb ment, így nem hallottam a beszélgetést. Pár pillanat múlva visszasétált hozzám. – Esetleg áll még az ajánlatod, hogy haza viszel?

-      Persze. – mosolyogtam. – Gyere. – indultam el a kocsim felé.

-      De csak ha nem jelent nagy problémát. – sétált utánam.

-      Ne viccelj. – nevettem és kinyitottam a kocsim ajtaját.

-      Ez aztán a verda. – kerekedett ki a szeme. – Emmett oda lenne ezért.

-      Emmett? – kérdeztem vissza. Bella pedig elnevette magát.

-      Ő a barátom testvére, ha otthon lesz, majd bemutatlak neki. Tudtok majd miről beszélgetni.

Mind a ketten beszálltunk és beszélgetni kezdtünk.

-      Azért meglep egy kicsit, – kezdett Bella beszélni. – hogy senkit nem ismersz szinte.

-      Hát igen. – helyeseltem. – New York-ban bezzeg ez csöppet sem volt így. Mindenkiről tudtam ki az, a családját ismertem, a barátait egytől-egyig, de itt – tartottam egy kis szünetet. – itt, egészen más a helyzet.

-      Miért lenne az? – kérdezte.

-      Már nem akarok az lenni, aki voltam. Nem úgy érzem, hogy annak kéne lennem. Mintha lenne bennem valami sokkal több, annál, hogy azokat akik nem gazdagok megalázzam és lejárassam.

-      Ez sosem könnyű. – helyeselt velem Bella. – Félig átérzem a helyzeted.

-      Félig? – kérdeztem vissza mosolyogva.

-      Tudod. – kezdett mesélni. – A te cipődben jártam. Én pár évvel ezelőtt kerültem ide. Én február végén jöttem ide. A legrosszabb időszakban. Annyi, hogy én sose voltam a népszerű diákok egyike. Inkább meghúztam magam, még a régi sulimba, de itt, minden megváltozott. Utáltam ezt a helyet, hosszú ideig, de utána megismertem Edward-ot és a családját és már nem tudnám itt hagyni őket.

-      Nagyon szereted őt igaz?

-      Nagyon. Ő nekem a mindenem. Az életem. – mondta szerelemmel teljes hangon. Elmosolyodtam és az utat figyeltem. – Tudom. Kicsit elcsépelt ez a szöveg, de tényleg így van.

-      Elhiszem. – mosolyogtam rá. – Remélem én is megszeretem ezt a helyet majd, ahogy te.

-      Ha találsz valakit, vagy valakiket, akiket teljes szívedből szerethetsz, akkor megfogod.

Pár perc múlva meg is érkeztünk a házhoz. Hatalmas volt, akár egy villa. Épp, hogy kiszálltunk egy srác sétált ki az ajtón.

-      Edward. – sietett oda hozzá a lány és a nyakába ugrott. Ahogy egymás szemébe néztek az csodálatos volt. Annyi melegség és szeretet lakozott benne, hogy az már példa értékű volt. A lány és a fiú egy rövid, ám érzéki csókot váltottak egymással, majd közelebb jöttek hozzám. – Ő itt Nina. – mondta a barátjának.

-      Szia Edward vagyok. – nyújtott kezet és elmosolyodott.

-      Szia. – fogtam meg és viszonoztam mosolyát.

-      Ne haragudj, hogy nem mentem érted, azt hittem tovább fog tartani az elintéznivalóm, de nem úgy lett. – nézett le a lányra, aki szorosan mellette állt.

-      Semmi baj. – adott egy puszit neki a lány. – Így legalább jobban megismerhettem Nina-t.

-      Igen. – helyeselt Edward. – Köszönöm, hogy hazahoztad.

-      Szívesen máskor is. – itt tartottam egy ki szünetet, majd folytattam. – Most, mennem kell. – mondtam Bellának. – Örülök, hogy megismerhettelek. – néztem ezúttal Edward-ra.

-      Úgy szintén. – mosolygott.

-      Nem jössz beljebb? – kérdezte Bella.

-      Sajnos nem lehet, mert máris késésben vagyok. – néztem az órámra, ami már háromnegyed kettőt mutatott. Nem akartam elsőként oda érni, de számításba vettem, hogy az erdő közepén vagyok Forks legmesszebb pontján La Push-tól, így kell egy kis idő, míg átérek. – Majd legközelebb.

-      Rendben. – mosolygott Bella. – Szia. – ölelt meg, én pedig vissza.

-      Sziasztok. – köszöntem el, majd elindultam.

Teljes gázzal tartottam La Push irányába, a Clearwater ház felé. Megálltam a ház előtt, úgy egy 15 perces késéssel. Gyorsan kiszálltam és becsöngettem. Az ajtó már azonnal nyílt is.

-      Bocsi a késésért. – fohászkodtam Seth-nek. – Csak volt egy kis dolgom.

-      Semmi baj. – nevetett. – Nálunk az, hogy megbeszélünk egy időpontot egy megmaradt emberi szokás és amúgy sem szoktuk nagyon betartani.

-      Aha. – válaszoltam vontatottam. – De milyen szokás van, még ha nem emberi?

-      Ja, – gondolkozott el. – természetesen emberi. Mi más lenne? – nézett rám furán, mintha én lennék az, aki össze-vissza beszél. – Na, gyere. – intett a fejével a nappali felé. – Meghoztam. – jelentette ki a többieknek.

-      Hé! Nina. – sétált felém Paul. – Csinos vagy. Merre jártál? – ölelt meg.

-      Ööö. – zavarodtam össze. – Suliba.

-      Eddig? – kérdezte csodálkozva Jared. Kibontakoztam Paul öleléséből és rá néztem.

-      Normál esetben igen, de haza vittem az egyik évfolyamtársam. – hallgattam el egy pillanatra. – És hát Bella nem éppen a város közepén lakik.

-      Bella? – kérdezett vissza Jared.

-      Bella Swan? – nézett le rám Paul.

-      Igen. – válaszoltam értetlenül. – Talán valami baj van azzal a lánnyal?

-      Semmi. – nevetett Seth és Jacob vállára tette a kezét, aki a kanapén megfeszült testtartással ült. – Jake tudna mit mesélni róla. Ugye haver? – Seth arcára kaján vigyor ült ki és megütötte Jake vállát.

-      Ne most, és amúgy is hanyagoljuk a témát. – nézett rá Jake, olyan volt, mint, aki szikrákat szór a szemével.

-      Hali. – sétált be Janet a szobába. – Meglep, hogy itt látlak.

-      Igen? – lepődtem meg. – Nem kéne itt lennem?

-      Mármint. – nevetett rajtam Janet. – Örülök, hogy itt van.

-      Én is. – öleltük meg egymást.

-      Hölgyek és urak. – lépett be Liam a szobába. – Ooh, szia Nina. – lepődött meg. Mire elnevettem magam. Én nem tartozok a hölgyek és urak csoportjába? - tettem fel magamban a kérdést. Liam-nak biccentettem egyet a fejemmel, majd Paul lépett oda hozzám és átkarolta a derekam. Amikor ránéztem, nem mosolygott. Az arca komoly lett, és közelebb húzott magához. Mint, aki meg akar védeni. – Visszatért közénk Sophie. – jelentette be Liam, széles mosollyal az arcán.

-      Komolyan? – kérdezte Leah, megtörve a csendet. Senki nem tört ki üdvrivalgásban, ahogy elnéztem az arcukat.

-      Sziasztok. – lépett be, Liam kezét szorongatva. Szóval a barátnő. Aha. Minden világos. - beszéltem meg magamban.

-      Örülök, hogy látlak. – Lépett oda Janet, a kedvesség megtestesítője, majd megölelte. Végig sorba mindenki Paul-on kívül.

-      Paul. – szóltam hozzá suttogva. – Paul. Most már elengedhetsz. – szóltam rá, aki még ennek ellenére se emelte rám a tekintetét. Kicsit hasba vágtam mire magához tért.

-      Bocs. – húzódott el tőlem.

-      Minden oké? – néztem rá aggódóan.

-      Fogjuk rá. – sétált el mellőlem, az új lány mellett, ki egészen a házból. Utána akartam menni, megkérdezni mi a baj, de illetlenség lett volna bemutatkozás nélkül elsétálni a lány mellett.

-      Ebbe meg mi ütött? – kérdezték a többiek.

-      Szia, Nina vagyok. – nyújtottam gyorsan kezet, sietettem kicsit a bájcsevejt.

-      Sophie. – válaszolt a lány, aki még a kézfogásom sem fogadta el. Kedves. - jegyeztem meg magamban.

-      Nina. – szólt Jake. – Történt valami?

-      Nem. – válaszoltam gyorsan.

-      Megyek, megnézem. – indult el Jared.

-      Majd én. – állítottam meg és Paul után sétáltam.

-      Milyen kis minden lében kanál. – hallottam meg Sophie egyetlen mondatát. Jócskán messze voltam már tőlük, de hallottam, ami meg is lepett, de az rosszabb volt, amit a lány mondott, hiszen nem is ismer. Bár ez annyira nem foglalkoztatott, csak Paul-t akartam megkeresni, hogy jól van-e. Egy idő után meg is találtam. A hátsó ajtón távozott a házból és a terasz lépcsőjén ült.

-      Minden oké? – néztem rá aggódóan, leültem és átkaroltam hatalmas bicepszét.

-      Persze. – hazudott csuklóból.

-      Egyszer egy tábortüzes bulin voltam, amikor egy vadidegen srác és egy vadidegen lány oda ült mellém és megkérdezték, hogy vagyok? Mire én azt feleltem jól, és a fiú megforgatta a szemét. Azt mondta nem tudok hazudni, de majd megtanulok. Nem rémlik? – nevettem el magam.

-      Hát az a srác tuti nagyon jó fej.

-      Az. – nevettem. Paul-nak is kicsit jobb lett a kedve, aminek örültem, hiszen ő volt itt az egyik mókamester. – Szóval. Mi történt odabent? – kérdeztem rá, Paul arca pedig megfagyott és lenézett a fölre, majd nagyot nyelt és beszélni kezdett.

-      Sophie, régen a barátnőm volt. – nyelt még egyet. – Majd megismerkedett a többiekkel és szakítottunk. Rá egy kis időre összejött Liam-mal. – hallgatott el.

-      Liam erre rá se kérdezett? Hogy téged ez zavarna-e?

-      De. – válaszolta. – Sőt. Még képes lett volna elfelejteni, ha én arra kértem volna.

-      De nem kérted. – vontam le a következtetést.

-      Nem. De nem is igazán ez a lényeg. – folytatta. Én azt hittem ennyi a történet, de ezek szerint nem. – Mi fiúk és lányok együtt nőttünk fel. Olyanok vagyunk egymásnak, mint a testvérek, egy családba tartozunk. Mi úgy hívjuk, elkötelezettségeink vannak, és mindannyin tarozunk a másiknak, hiszen nem egyszer húztuk, már ki a másikat a bajból. Ezt Liam is nagyon jól tudja, és ő is elkötelezte ennek magát, csak, hogy Sophie, – hallgatott el egy pillanatra. – Sophie úgy érzi emiatt Liam nem vele van, és minden áron el akarja szakítani tőlünk. Mielőtt Sophie elment, Liam volt, hogy hónapokig nem állt velünk szóba, hiszen nem támogattuk, úgy érezte elárultuk. Amikor Sophie megkapta a 3 hónapos ösztöndíjat, Liam rájött, hogy ha nincs Sophie, nincs senki. Így újra közén állt, mi pedig befogadtuk. Most, hogy visszajött, félek, megint elhagy majd minket. A legtöbbet talán én veszekedtem vele, mert én voltam az ex barát. – hallgatott el. Hírtelen én sem tudtam, mit szóljak ehhez. Hiszen nem élek köztük, így nem tudom, hogy ez az időszak milyen is volt. Sophie akkor ment, amikor én ideköltöztem, és valószínűleg ezért nem hallottam még soha a lányról. – De – nézett rám. – talán te leszel, aki majd ezt meggyógyítja.

-      Nem gondolnám. – kerekedett ki a szemem. – Nem hittem volna, hogy köztetek lehet bármiféle baj. Hiszen annyira jól megvagytok, annyira szeretitek egymást.

-      Hm. – mosolyodott el Paul. – Nagyon sok itt a beforrott, és a beforratlan seb. És nagyon sok minden van még, amiről te nem tudsz. De ezt nem most mesélném el. – állt fel. – Gyere, inkább menjünk be. – nyújtott kezet.

-      Oké. – fogadtam el a felajánlott kezet. – Szóval, akkor Sophie-t nem sokan szeretik? – kérdeztem suttogva.

-      Neked, hogy jött le a megérkezésekor? – nevette el magát, majd beléptünk a házba és a nappali felé siettünk.

-      Minden rendben? – kérdezte Jared.

-      Naná. – válaszolta könnyedén Paul. – Ez a kis csodabogár tényleg csodára képes. – puszilta meg a fejem tetejét, mire elnevettem magam.

-      Ez túlzás. Csak a sok pszichiáter. – vicceltem.

Ez a találkozás a kívántnál is furább volt. Sophie, egész végig szikrákat, nem is, inkább villámokat szórt a szemével rám. Mintha a hivatásos ellensége lennék, pedig jóformán nem is ismer. Sőt talán, a keresztnevem kívül semmit nem tud rólam.

Este megbeszéltünk egy következő találkozót, én pedig beültem a kocsimba. Felcsavartam a hangerőt, és életemben először jó kedvem volt. Jól esett, hogy Paul jobban bízik bennem, mint azt gondoltam volna. Úgy éreztem közéjük tartozom. Ekkor megcsörrent a telefonom, én pedig megnéztem azt.

„ Közénk tartozol. Már csak neked kell elhinned.

                                                                                  Paul.”