1. fejezet - Unhappy 17th birthday!

Ez a buli is úgy indult, mint mindegyik más, már 2 éve. Igen, 17 éves leszek, de itt New York-ban már 14 évesen belelendültünk a társadalmi életbe. Hogy is mondjam, hogy helyesen fejezzem ki magam, az életem egyszerűen tökéletes. New York-ban élek, pom-pom lány vagyok, sőt egyenesen a kapitány, a pasim a focicsapat vezetője, az elitréteg legfelső szintjébe tartozom, így folyamatosan partikra, összejövetelekre, divatbemutatókra járok. Van 2 legeslegjobb barátnőm, akikkel elválaszthatatlanok vagyunk. Kathrine és Rebecca. A személyiségük teljesen más. Becca inkább pörgős, és a pillanatnak él, míg Kathi, inkább megfontoltan dönt. Olyanok, mint az ördög és az agyal, és amikor döntésképtelen vagyok, sokszor úgy érzem, oda ülnek a vállamra és duruzsolják, mi a helyes és mi nem. Egyszerűen imádni valóak. Anyukámmal élek, egy belvárosi lakásba. De ne egy lepukkantra gondoljatok. Az is kétszintes, saját bejárónőnk van, a bejárati ajtó lift, a halban saját portásunk van, szakácsunk, takarítóbrigádunk, bár anya szereti ezeket maga csinálni, idejétől függően, muszáj volt beszerezni egy két segítő kezet. A kapcsolatunk tökéletes, anyja-lánya és barátnő-barátnő kapcsolatban állunk. Néha akad egy olyan férfi, aki a barátja lesz, de nem értik meg, hogy anyám a divat szakmában dolgozik, így állandóan úton van, de a szíve mindig New York-hoz köti. A barátom, Kol, azt hiszem róla nem sokat mondtam még el, csak, hogy ő a focicsapat kapitánya. Azon kívül kosarazik, és néha hébe-hóba röplabdázik is kicsit. Saját személyi edzője van, saját stylistja. A teste eszméletlen és minden csaj vele akar járni, de a sors úgy akarta, hogy a gimi két legmenőbb emberének egy párt kell alkotnia, akár csak egy filmben. Az életem maga a mese és tökéj, ennél jobb már nem is lehet.

Lesétáltam a lépcsőn, majd megálltam a tükör előtt. A ruhám meseszép. Egy ezüstösen csillogó koktélruha, teljesen alakomra simuló, amit nem is kell mondanom, hogy tökéletes. A ruhám hátul, teljesen a hátam közepéig nyitott, a derekamtól pedig a combom közepéig, lazán fodrozódva leng. Felvettem egy vajszínű magas sarkút, pár meseszép ékszert, egy vajszínű laptáskát. A gesztenyebarna hajam pedig az egyik oldalon feltűztem, a többi lazán és hullámosan, ahogy azt Isten adja, a hátam közepéig kiengedve lógott.

-      Mis Nina, – lépett elő a bejáró nőnk – a limuzin megérkezett. A ház előtt várja a kisasszonyt.

-      Köszönöm. – mosolyogtam, majd elindultam a lift felé.

Tudom, azt gondoljátok, minek rendeltetek kocsit, ha már jogsim is lehetne. Meg is van a vezetői engedélyem, és már kocsim is van, csak hogy New York-ban lehetetlen a közlekedés. Nagyon sok az idióta, és könnyebb, ha sofőr vezet, nem pedig én idegesítem fel magam.

-      Jó estét. – szólalt meg a sofőröm. – Hova vihetem a hölgyet?

-      A szokásos bulizó helyre, John. – nevettem, és kényelmesen elhelyezkedtem az ülésen.

 A többiek már bizonyára mind ott vannak, és azt várják, hogy a díszvendég megérkezzen, az-az én.

Úgy 15 perc autókázás után, az autó véglegesen is megállt. Én pedig kinéztem a sötétített ablakon. A hely nyüzsgött már az emberektől és legalább még annyian álltak kint sorba, mint a mennyien már bent voltak. Igen, sorba. Az én bulimra nem jön be akárki, csak a meghívottak, és aki rajta van a listán, mert visszaigazolta, hogy jön. Külön van tiltó lista is természetesen, akiket még csak a körzetben sem szeretnék látni, nem hogy még az épület közelében. Az Iphone-om pityegett egyet, majd gyorsan kikaptam a táskámból.
„Hivatalosan is megkezdődött a tél első fergeteges bulija, Nina Tomlinson házigazda kíséretében. Most sajnálhatjátok, hogy nem vagytok jóba vele, mert az biztos, hogy ez emlékezetes lesz.” – olvastam el a bejegyzést. Majd mosolyogva tettem a táskámba a telefont és kiszálltam. A bejáratig vörös szőnyeg volt leterítve, tudom, tudom, de ez egy színvonalas hely. Belépéskor még azt is megnézik mennyire vagy jól öltözött, mert ha hanyag a ruházatod, nem engednek be.

-      Szia, Victor. – mosolyogtam fel a biztonsági őrre, aki akkora, mint egy fél szekrény.

-      Halihó. – mosolygott. Victor a legjobb, bármilyen bulin voltam mindig őt hívtam, mert nagyszerűen végzi el a dolgát, és amikor anya itthon van, akkor is mindig ő kísérgeti mindenhová. – Csinos vagy! – mosolygott majd levette a szalagot, hogy bemehessek.

-      Nina, Nina. – hallottam meg egy srác hangját, majd rá emeltem a tekintetem. – Engedj be, légyszi.

-      Várj, hadd nézzem meg a neved. – elvettem a listát, de a név sehol nem szerepelt. – Bocs Jeremy, de a neved sehol nem áll. – visszanyomtam Victor kezébe, majd besétáltam az épületbe. Tudom, hogy szemétség volt, de ki nem állhatom a srácot, egy igazi barom és csak akkor tud kedves lenni, ha kell valami, csak hogy ez nem így működik.

-      Köszöntsük a mai születésnapost, Nina Tomlinson-t. – világított rám a lámpa. – Igen hölgyek és urak, ez a fergeteges hangulat, mind az ő tiszteletére alakult meg, szóval csapjuk egy hatalmas bulit, de olyat, hogy sose felejtse el azt, hogy ma lett 17 éves. – éjjenezett mindenki egyszerre. – Van itt valaki Nina, aki szólni szeretne pár szót.

-      Szia, Nina. – mosolygott Kol a mikrofonnál, mire nekem is nagyobb vigyor lett az arcomon, hát nem aranyos? – Boldog szülinapot szépség! Ígérem, a ma estét nem felejted el. Érezze mindenki nagyon jól magát, főleg te – mutatott rám – mert ez a te napod! – majd visszaadta a mikrofont a Dj-nek.

Odajött hozzám és a száját az enyémre tapasztotta. Nem tudtam megszólalni, csak álltam, míg mindenki oda jött, hogy felköszöntsön és megköszönje, hogy itt lehet ma. Imádtam, hogy a középpontban álltam.
A buli végérvényesen 6-kor ért véget és én úgy fél 7-re értem haza. Úgy volt megbeszélve Kol ma nálam alszik, de valahogy mégsem úgy alakult. Fáradtan és kissé ittas állapotban értem fel az emeletre, ahol nagy meglepetésemre anya várt.

-      Szia, kincsem. – köszönt mosolyogva, bár láttam, hogy elég feszült.

-      Szia. – ugrottam a nyakába. – Nem is tudtam, hogy ma haza jössz. Az mondtad majd csak a jövő héten valamikor.

-      Igen, de hamarabb vége lett és van egy kis elintézni valóm is itthon. – mondta komolyan.

-      Minden rendben? – ültünk le a kanapéra.

-      Igen. Minden, de inkább mesélj milyen volt a buli?

-      Iszonyatosan jó. Kol-tól kaptam egy karkötőt, nézd. – emeltem fel a kezem.

-      Szép, bár nem igazán hozzád való. – vizslatta divatszakértő anyukám.

-      Igen, – gondolkoztam el. – Tudom. De akkor is nem imádni való? – lelkesedtem, de ezt anyán nem láttam annyira.

-      De. Nagyon aranyos dolog tőle. – mosolygott, bár nem igazán élettelien.

-      A lányoktól egy nyakláncot kaptam, amibe benne van a közös képünk, meg még vagy egy halom dolgot, de azt majd Steven felhozza. – lelkesedtem.

-      Ennek örülök. Viszont meg kell beszélnünk valamit. – váltott komolyra a hangja. Gondoltam, hogy lesz valami mondanivalója, csak azt nem tudtam mikor rukkol majd elő vele.

-      Igen? – kérdeztem zavartan és félve.

-      Elköltözünk! – mondta ki egy szusz kíséretében.

-      És hova? – lelkesedtem. Az-az igazság, hogy kezdtem megunni ezt a lakást. Félre értés ne essék, imádom, de ha kettő lenne, se bánnám.

-      Messze. – mondta egyesével a szavakat.

-      De azért még Manhattan-an belül igaz? – kezdtem megijedni. Anya egy nagy levegőt vett, majd imádkoztam, hogy a válasz igen legyen.

-      Nem. – vágta az arcomba, ezt az egy szót.

-      Hanem? – váltott hisztérikusra a hangom.

-      Egy másik államba. Amerika másik partjához.

-      LA? – kérdeztem kikerekedett szemekkel. Féltem megint mellé nyúlok.

-      Nem.

-      Akkor? – beszélgettünk tőmondatokba, és kezdett a hangom még hisztérikusabb lenni.

-      Washington állam, Seattle, La Push.

-      Tessék? – ugrott a hangom egy oktávot. – Ez mégis hogy képzeled? – pattantam fel mellőle.

-      Kérlek, nyugodj meg. – mondta halkan, ám mégis parancsolóan.

-      Nem, anya. – magyaráztam, úgy hogy már a sírás kerülgetett. – Nem nyugszom le.

-      Pedig le fogsz. – parancsolt rám.

-      Mégis mit hittél? – kezdtem el zokogni. – Hogy majd örömtáncot járok, mert elrángatsz a világ végére? Hogy majd mosolyogva, fogom itt hagyni az életem, a barátaim, a sulit, mindent, amiért keményen dolgoztam? Akkor nagyon rosszul hitted. Te elmehetsz, de én itt maradok. – indultam el, az emelet irányába, mire anya parancsolóan rám szólt.

-      Nina Annabell Claire Tomlinson, azonnal gyere ide. – mondta ki anya a teljes nevem, mire megálltam és visszafordultam, odasétáltam és megtámaszkodtam az egyik oszlopba. – Tudom most iszonyatosan haragszol rám, de nemsokára te is rájössz, miért csinálom mind azt, amit csinálok. – fejezte be a mondatot.

-      Nem. – mondtam normál, ezúttal kevesebb hisztérikával a hangomban. – Nem fogom megérteni, hogy miért szakítasz el az életemtől, a barátaimtól, az otthonomtól, mindentől, amit szeretek.

-      Csak a te érdekeidet nézem. – fogta meg a vállam, mire csak elfintorodtam. Nevelésemből adódóan, nem mertem azt mondani neki, hogy hazudik, mert nálunk mindig az volt az egyik alapszabály, hogy mindig igazat mondunk.

-      Alig hinném. – léptem hátrébb egy lépést, így anya keze leesett a vállamról. – Sikerült elrontanod a legjobb és legemlékezetesebb szülinapom. Gratulálok. – sétáltam fel az emeletre, majd a szobámba azonnal levettem a cipőm és bevetődtem az ágyba. Zokogtam, míg csak el nem fogyott a könnyem, de már az sem érdekelt, csak sírtam, vergődtem és hisztiztem, majd álom hullott a szememre.

Reggel a telefonom rezgésére ébredtem. Alig láttam ki a szemeim közül ugyanis azok háromszorosára dagadtak, és a másnaposság is elég rendesen betett. Nagy nehezen előkerestem a telefonom és láttam, hogy értesítők, sms-ek és hívások tömkelege van a telefonomon. Mindenki egy „Boldog szülinapot!” írt, és hogy milyen jó volt a tegnap esti buli. Nekem is emlékezetes volt, bár nem a buli miatt. Nem mertem lemenni, féltem megint veszekedni tudok majd csak anyával. Sose veszekszünk, egyszerűen mindig minden problémát meg tudtunk oldani közösen, de ilyen, mint a tegnapi még sose volt. Nem voltam se éhes, se szomjas, se álmos, de kipihent se, úgy éreztem magam, mint valami rongybaba. Az összes erőmet elvette már csak a költözés gondolata is. Írtam a lányoknak egy gyors segélykérő sms-t, hogy hol és mikor találkozzunk, fontos és hogy csak személyesen, hármasba lehet megbeszélnünk. Majd felkeltem, lezuhanyoztam, felöltöztem és enyhe sminket tettem magamra. Felvettem egy cica nadrágot, egy hosszított felsőt, egy kötött pulcsit, egy sálat és egy zárt bokacsizmát. Tudom, hogy ez itt New York, de azért itt sincs gatyalengető meleg november elején. Felvettem az egyik táskám a sok közül, a hajamat hagytam, hogy megszáradjon, és csak göndörön álljon, majd halkan kinyitottam az ajtót, hogy anya még véletlenül se hallja meg a földszinten. Lesétáltam, de nem volt sok szerencsém, hiszen anya a nappaliban ült és újságot olvasott.

-      Hova mész? – kérdezte nyugodt hangon.

-      Találkozok a lányokkal. – mondtam majd elindultam a lift felé.

-      Be kéne ugranod a suliba is. – jött utánam.

-      Ugyan minek? – néztem rá kérdőn.

-      Elköszönni a tanároktól, kiszedni a cuccaid a szekrényből és társai. – mondta, mintha ez magától értetődő lenne.

-      Mert mikor akarsz menni? – kérdeztem kikerekedett szemekkel, majd hallottam, ahogy a lift cseng egyet, jelezve, hogy itt van.

-      Ma este 6-kor indul a gépünk.

-      Tessék? – kerekedett ki a szemem. – 4 órám van elköszönni, mindenkitől és mindentől, ami valaha ide kötött?

-      Nem akartalak felkelteni. – simogatta meg a vállam, mire beléptem a liftbe és megnyomtam a gombot. Nem akartam, hogy hozzám érjen, se azt, hogy kedves legyen. Semmit.

Azonnal leintettem egy taxit, és megmondtam neki az úti célom, és hogy siessen. Nem több mint 10 perc múlva meg is érkeztünk, a lányok pedig már a járdán vártak rám. Alig engedték meg, hogy kiszálljak, már azonnal kérdezték mi olyan nagy baj, majd csak annyit tudtam, mondani: költözünk. Becca arca mosolygott, míg Kathrine-é lefagyott. Amikor elmagyaráztam hova és mikor már Becca is megfagyott.

-      Mi lesz most az örök hármassal? – kérdezte Becca.

-      És hogy fogunk tudni találkozni? Nagyon messze költöztök. Miért pont oda?

-      Nem tudom. Anya azt mondta az én érdekem. De majd mindig beszélünk és beszámoltok a nagy pletykákról is. Okés? – erőltettem meg egy mosolyt majd láttam, hogy Kathi szeméből kigördül egy könnycsepp mire én is elsírtam magam. A lányokkal úgy fél 4-ig lehettem, ez alatt az idő alatt a suliba is bementünk, ahol épp Kol-nak volt edzése. Kikerekedett a szeme, amikor meglátott, és utána még inkább, amikor meglátta, hogy mind a hárman kisírt szemekkel nézünk rá.

-      Mi történt? – kérdezte lefagyva.

-      Elköltözünk. – mondtam, majd a mellkasába temettem az arcom. Először csak megölelt, majd tudatosult benne.

-      Micsoda? Még is hova?

-      Washington államba. – válaszolt helyettem Becca. Kol kérdőn nézhetett rájuk, mert Kathi jobban körül írta.

-      Nyugati part, már majdnem Kanada. Messze. – zárta le egy szóval.

-      De mi lesz így velünk? – nézett rám, és én is rá.

-      Nem tudom. Majd valahogy megoldjuk, de most mennem kell. – néztem az órámra. Háromnegyed 5 volt és a repülő 6kor száll fel. Erre a gondolatra kicsordult egy könnycsepp a szememből. – Kathi ezt majd add oda légy szíves az edzőnek, csak mond azt, hogy én küldöm, a többi benne van.

-      Okés. – mosolygott, majd mindenkit egyesével megöleltem, majd mindenkit egyszerre.

-      Nagyon szeretlek titeket és soha nem felejtelek el benneteket. – szipogtam.

-      Mi sem. – mondta Kathi. Adtam még egy búcsúcsókot Kol-nak és a lányoknak egy-egy ölelést, majd felvettem a dobozt, amiben a szekrényben tárolt dolgaim voltak és sétálni kezdtem. Néha megálltam és visszafordultam.

-      Nagyon szeretünk! – mondták egyszerre, mire megint rám tört a sírás. Integettem nekik egy utolsót és többet vissza se néztem.

Beérve a lakásba, anya már készen állt, arra várt, hogy haza érjek. A bejárónőnk kezébe nyomtam a dobozt, hogy tegye, olyan helyre ahol nem tőr össze benne semmi. Anyához egy szót se szóltam.

-      A holmid már összecsomagoltattam és mire oda érünk már ki is lesz pakolva. Azt hozd a kis táskádba, amit szeretnél és elengedhetetlen. – nem szóltam csak hallgattam, ahogy anya beszél. Felmentem, körbenéztem és már tényleg alig volt valami a szobámba. Beleraktam a legfontosabbakat és bezártam magam mögött az ajtót, majd lementem. – Tudom, hogy nehéz, de majd ott is lesznek barátaid és bármikor visszajöhetsz majd ide. Ez a lakás megmarad, lehet, sokszor kell, majd itt lennem, de ígérem, nem hanyagollak el majd. – mosolygott rám anya, mire én csak egy „na persze” nézést vetettem rá és beszálltam a liftbe.

Kiérve a reptérre, felszálltunk a magánrepülőnkre és 6 órakor pontosan el is indultunk. New York csodálatos volt, főleg mivel már a nap is kezdett lement. Kivilágítva egyszerűen mesés, és el is felejtettem, milyen szép így fentről. „Goodbye New York, Goodbye my life.” – írtam ki facebook-ra, myspace-re és twitter-re. Kérdések hadai leptek el, mi is történt velem, hova megyek, de egyik sem érdekelt. Nem voltam az a posztolós hülye, de úgy éreztem mindenkinek tudni kell, hivatalosan is pocsék az életem. Ahogy elhagytuk New York-ot és repültünk keresztül az USA-n, bedugtam a fülesem a fülembe és zenét hallgattam. Anya, természetesen vagy a rajzlapot bújta, vagy a telefon csüngött ki a füléből, de nem vettem tudomást róla. Akkor se néztem volna rá, ha fejen pörög, és közben eszik. Ólomsúly nehezedett a szememre, és már csak a simogatásra keltem fel, amit éreztem a karomon.

-      Kelj fel, kicsim. – mondta anya. – Majdnem ott vagyunk. – mutatott ki az ablakon.

Csak pici pontokat láttam, azok is csak a lámpák voltak. Ja, tényleg. Elfelejtettem, hogy egy nagyon pici városba jövök. Remélem, mi leszünk a fő téma az év minden egyes napján és majd újjal mutogatnak ránk. Úgy 10 perc múlva a gépünk landolt is és anya közölte velem, hogy innen másfél óra még kocsival. Hova költözök? Szállt el minden reményem. A limuzin már ott állt és ránk várt. Amint megcsapott a szél fázni kezdtem. Itt mindig ilyen hideg lesz, csak mert akkor sürgősen vásárolnom kell valami meleget. A limuzin legalább meleg volt. Ahogy elindultunk fura volt látni a havat. Mármint természetesen láttam már és síelni is voltam, de attól még fura a közvetlen környezetemben hófoltokat látni. Mivel körül-belül 3 órás eltérés van, így 6kor szálltunk fel, de LA Push-ba, már  fél 9-re oda értünk. Érdekes ez az idő eltolódás. Nem is kell mondanom, hogy az utcák tele voltak, főleg, hogy szombat este van. Leparkoltunk egy ház előtt és anyával együtt kiszálltunk.

-      Na, tetszik? – kérdezte anya, mire összefontam a kezem. – Nagyon jó lesz, ígérem. Megszereted majd. – dörzsölte meg a hátam, egy ölelés kíséretében és elindult a ház felé.

-      Boldog boldogtalan 16. szülinapot Nina! – indultam el én is kellemetlenül a ház felé.