2. fejezet - Lehetetlen körülmények

Felmentünk a verandára, majd együtt léptünk be a hatalmas fehér ajtón. Egy előszobába érkeztünk, amelynek a színe enyhén sárga volt. Közvetlen mellettem egy kis asztalka volt. A mellett egy fogas és a mellett pedig egy üres átjáró. Majd megint fal és egy újabb átjáró. A következő falon szintén fogas volt, de ez már cipőtartó is volt egyben. Beérve a házba, úgy éreztem olyan, mint a régi lakásunk. Természetesen nem teljesen, de azért eléggé megegyező volt. A belső tere hatalmas, a falak középmagasak, szóval a mennyezet nem 5-6 méter magasan volt, csak olyan 3-4 méter körül mozoghattak. Az ajtónál volt két kis boltív, amely két átjárót alkotott, egymásra merőleges irányba. Elfordulva balra található a nappali. Ha ebből az irányból megyünk a kanapé háta mögé lyukadunk ki. A berendezés nagyon ízléses volt, látszik, hogy anya azért alaposan mindent megtervezett. Őt egy időbe nagyon foglalkoztatta, milyen színeket is kell használni egy lakásba és melyiket hova, hogy az nyugtató, vagy éppen felpezsdítő hatással legyen ránk. Anya mutatta az irányt, hogy merre menjek én pedig követtem. Kivezetett az egyik átjárón és szembe találtam egy fehér ajtót és mi egy folyosón álltunk.

-      Ez a WC. – mondta anya.

Majd jobb irányba fordított és bevezetett a konyhába és egyben az étkezőbe is. Egy tipikus amerikai konyha volt. Az összes bútor mély barna színű, a fal színe pedig fehér Körbenéztem, majd egy ajtón akadt meg a szemem, majd kinézve rájöttem az a hátsó kertbe vezet. A konyhából nyílt egy vendégszoba fürdővel és még egy kicsi ajtó mely azt a parányi szobát rejtette melyben mosni szokás. Most a nappali jött. A jobb oldalon lépcső állt, mely az emeletre vezet. Mellette a másik falon egy kandalló és tőle nem messze a plazma tv. A fal barackvirág a kanapák és a fotelek feketék, és egy dohányzó asztal, aminek amúgy a színe ugyan olyan színű volt, mint a konyhában lévő szekrények színe. A lépcső fehér, a járó lap része pedig barna. Felsétálva az emeletre, a lépcsőtől balra van egy folyosó szakasz, majd a végén egy ajtó. Ott van anyának a szobája és a lépcső másik oldalán közvetlenül az enyém. Anyáéba csak épp hogy bekukkantottam. Lerítt róla, hogy az övé. Szolid, elegáns mégis nőies és fiatalos. Volt egy erkélye is, ami meg kell hagyni elég jó volt. A szoba fala nap sárga, a bútorok mély barnák, az ajtók fehérek, mindenhol az egész lakásba. Volt egy asztala, egy ágya, 2 ajtaja még, egy tükre, virágai, lámpái, plazma tv-je, minden, ami csak kellett egy szobába. Az enyémet direkt hagytam utoljára. Gondoltam belépek, és ki sem jövök onnan.

-      Eddig hogy tetszik? – mosolygott anya, lelkesen, ám egy szóval le is tudtam lombozni boldogságát.

-      Szép. – mondtam kissé flegmán. Tudom, hogy nem szép dolog, ahogy viselkedek vele, de meg kell értenie, tiniként ez a legrosszabb, ami megtörténhet velem.

Kinyitottam a szoba ajtaját, és elmosolyodtam. A fal halványlila, az ágy franciaágy kerettel, melynek a színe mély barna. Ez a szoba valamennyivel kisebb volt, mint az előző, de azért tetszett.
Az ajtó körül-belül a szoba sarkától úgy másfél méterre lehetett, az ágy az ajtótól belépve merőlegesen szembe volt. A szoba amúgy téglalap alakú, de épp, hogy csak téglalap és nem négyzet alakú. Nekem is volt erkélyem, bár az a szomszéd felé nézett. Ez pont a szemközti falon helyezkedett el. A bal kezemnél egy kis komód, mellette egy kanapé és mellette egy ajtó. Középen szőnyeg, amúgy parkettából készült a padló. A kedvenc színem a barna lett mostanság, így mivel ez a szín alapból passzol a fához, elég sok minden volt fa. A következő falon két darab ablak volt, ami egyenesen a tetőre vezetett. Pontosabban a veranda feletti tetőre. A sarokba, egy L alakú íróasztal, székkel és tele a sulis cuccaimmal. Emellett helyezkedett el az erkély ajtaja. A következő falon az ágyam, két éjjeliszekrénnyel az oldalán. Volt még egy láda szerűség az ágyam végében, amit nem igazán értettem micsoda, majd anya megmutatta. Egy távirányító segítségével felnyitható, ahonnan előcsusszan a plazma tv-m. Meg kell hagyni a szobám nagyon király és otthonos. Mellettem volt még egy ajtó, minden bizonnyal a gardróbé. Odasétáltam az ablakhoz, majd a mellette lévő ajtóhoz léptem és lenyomtam a kilincset. A fürdőé volt, sarokkáddal és zuhanyzóval, míg a másik, az elhúzható, a szoba túlsó végén a hatalmas gardróbomé. Középen volt egy puha szőrös bézs színű szőnyeg, ami passzolt a párnákhoz és a szivacs színéhez.

-      Ez igen. – nyögtem ki, majd láttam, hogy anya mennyire örül annak, hogy legalább a szobám tetszik.

-      Jó éjt, kicsim. – majd bezárta az ajtómat és elsétált.

Lekapcsoltam a nagy lámpát és felkapcsoltam az egyiket az éjjeli polcon, majd leültem az ágyamra, leraktam a táskám a földre és még párszor végigfutott a szemem az új és mostanra végleges szobámon. Tényleg lélegzetelállító volt. Felálltam és az erkélyhez sétáltam. Nem akartam kilépni, mert tudtam hideg van kint, de azért még megnéztem a gyönyörű kovácsoltvas korlátot és a tájat. Nagy meglepetésemre egy erdős szakasz volt ott, nem pedig egy másik ház, de azért szép volt. Behúztam a sötétítő függönyt, majd levettem a magas sarkút, beléptem a gardróbba és átöltöztem. Majd bebújtam a jéghideg ágyba, így még egy pillanatra felálltam, az ajtó mellett volt a hőmérsékletszabályozó, 24 fokra állítottam, majd újra nyakig betakaróztam. Hagytam, hogy a testemből kiáramló hő lassan felmelegítse a takaró alatti levegőt, majd mozdulatlanul aludtam egészen reggelig.

Hírtelen reggel nem tudtam felfogni, mi is szól folyamatosan. Egy jó idő kellett mire rájöttem ez a csengő és, hogy senki nem hajlandó kinyitni az ajtót. Reméltem elmegy az illető, de az a valaki, nagyon kitartóan rátelepedett a csengőnkre. Nagy nehezen felkeltem, kinyitottam az ajtót és leszaladtam a lépcsőn. Most vettem észre, hogy a konyha felé, a kis fal előtt van, egy asztal, azon újságok, telefon, telefonszámok és a kódok, amelyek szükségesek lehetnek, például a riasztónál. Kinyitottam az ajtót, és egy csodálkozó nőt láttam, majd megláttam mi is van rajtam. Egy nagyon rövidnadrág és egy régi edző pólóm, rajta a nevemmel.

-      Szia. – köszönt a 40 és 50 év közötti hölgy.

-      Jó reggelt kívánok! – vettem elő az udvariasságom.

-      Hát te hogy felnőttél. – csodálkozott mire furán néztem rá.

-      Elnézést, ismerjük egymást? – néztem rá furcsa szemekkel.

-      Találkoztunk már, bár akkor nagyon kicsi voltál még. – mosolygott. – Úgy ekkora. – mutogatott a kezével és bár a szemmértékem nem a legjobb, de úgy 70-80 cm lehetett mindössze a keze és a föld közötti távolság.

-      Esetleg New York-ban járt, a családomnál? – kíváncsiskodtam. Már tényleg érdekelt ki a titokzatos idegen.

-      Nem. – nevetett. – Ti jöttetek ide, úgy 4 éves korodig, minden egyes ünnepen. – mosolygott. Életerős volt, közvetlen és annyira szimpatikus. – Sue vagyok.

-      Nagyon örvendek. Attól tartok anya még nincs itthon, vagy már. Nem tudom, de tessék bejönni és felhívom.

-      Rendben és kérlek, tegezz. – mosolygott és belépett a házba. Felszaladtam az emeletre és felkaptam a telefonom. Anya számát tárcsáztam, de ki is nyomtam azonnal ugyanis hallottam, ahogy leparkolt a ház előtt. Majd eszembe jutott a magára hagyott vendég és a telefonommal a kezemben leszaladtam hozzá.

-      Azt hiszem meg is jött. – mosolyogtam. Majd anya lépett be az ajtón, rá egy pár másodpercre. Nagyon elcsodálkozott, amikor meglátta Sue-t, miközben épp a nappali közepén áll.

-      Sue. – hallottam anya felsikított hangját. Akár csak egy pom-pom lány.

-      Pamela. – borultak egymás nyakába. – Milyen rég nem láttalak, és, hogy te még most is nagyon csinos vagy. – ecsetelte a nő.

-      Ó ugyan. – nevetett anya. – Meg kell hagyni te is formában vagy. – nevettek egymás bókjain. – Hogy kerülsz te ide? – ráncolta anya a szemöldökét, majd leültette a kanapéra.

-      Tudod, nem nagy ez a város. Gyorsan elterjedt a hír, hogy egy New York-i család végleg ideköltözik. – kacsintott, mire csak a „végleg” szónál köhögtem egyet.

-      Nincs kibékülve a költözéssel. – beszélt rólam anya, úgy mintha ott se lennék.

-      Ó. – legyintett Sue. – Emiatt igazán nem kell aggódnod. Nekem is veled egykorú gyerekeim vannak, majd egyszer bemutatlak nekik. – örvendezet.

Én annyira nem lelkesedtem be, mint ő, de az udvariasság miatt elmosolyodtam, majd kisétáltam a konyhába. Elővettem egy bögrét, töltöttem bele kávét, egy kevéske tejet, egy pár kanál cukorral megkísérve, és belekortyoltam. A telefonom ebben a pillanatban szólalt meg, és felvettem. Kathrine volt az, és máris mosoly ült az arcomra. Felvettem a bögrét a pultról, majd kiosontam a hátsó ajtón.

-      Szia Kathi. – szóltam bele a telefonba.

Keresni kezdtem valami elfogadható helyet, ahol le tudok ülni. Sehol máshol nem találtam, csak a verandán a bejárati ajtó mellett. Szerencse, hogy volt kint egy pléd. Felraktam a lábam és betakartam magam derékig és bámultam a kihalt utcát telefonálás és kávézás közben. Kathi-vel nagyon sokat beszéltünk. Rendesen kifaggatott mindennel kapcsolatban, város, környezet, lakás, a szobám… stb.

Miután letettük a telefont, eszembe jutott egy jó ötlet. Majd ahogy agyalni kezdtem, rájöttem sajnos nem kivitelezhető, ugyanis a kocsim még nem érkezett meg. Először a várost akartam megnézni, de rájöttem gyalog nem járom be, mert tuti mindenki megállítana és csevegni kezdene velem,a mihez most se kedvem se erőm, így úgy döntöttem valami csendesebb helyet választok. Tudtam, hogy Sue még itt van, ő biztosan ismeri kívülről-belülről az egész várost. Hirtelen felpattantam és a bejárati ajtón berontottam. Éreztem a levegőben, hogy a téma elég lelkizősre váltott, így csak óvatosan kérdezősködtem.

-      Elnézést. – szóltam közbe, egy lezárt mondatnál. – Van esetleg valami kevésbé zajos, és embermentes hely errefelé? – néztem nagy szemekkel, mire Sue elkezdett nevetni.

-      Ez csak zajmentes és embermentes környék. – nevetett. – Amúgy innen egy kicsit délre, úgy 30 percre van egy tengerpart, ilyenkor nem igazán mennek oda az emberek. Alapból nagyon hideg, télen meg főleg. Bár a fiamnak, mondhatom, őt akkor se érdekli. – szegezte az utolsó mondatot anyának.

-      Köszönöm. – sétáltam fel az emeletre.

Felvettem egy csőnadrágot, egy barna bakancsot, egy felsőt, pulcsival. Tudtam nincs meleg, így felvette egy kabátot is, a nyakamba egy színes sálat tettem, a hajamat pedig kiengedtem. Felkaptam a telefonom, a fülesével együtt, és bezártam az ajtót. Lesétáltam, majd engedélykérés nélkül elköszöntem és kiléptem a házból.

Bedugtam a fülhallgatót a fülembe, majd zsebre vágtam a kezem. Az oké, hogy dél, - álltam meg a járdán - de merre van dél? Egy hirtelen megérzéstől vezérelve elfordultam az egyik irányba és sétálni kezdtem. Egész jól odataláltam, és senkit nem kellett megkérdeznem, merre is kell mennem. Úgy 45 perc alatt ki is léptem a köves, homokos partra, ahol a szél még iszonyatosabban fújt. Találtam egy fatörzset és leültem rá. Nagyon fáztam, de a zene átjárta a testem. Egy-egy dallamhoz, párosult egy-egy jól sikerült buli és a szememből kicsordult egy könnycsepp. Felnéztem a közösségi oldalaimra, ahol emberek százai kérdezték mi van velem, de nem érdekeltek. Tudom, ha nem posztolom ki az a két mondatot, sose kérdezték volna, meg mi van velem. Ilyenek az emberek. Egy nagyon jó gondolat jutott az eszembe, mire gyorsan a jegyzetekhez léptem és pötyögni kezdtem, ezzel a dátummal majd szóval elkezdve:

2012. november 12.

Zene!

Minden ember életében jelen van a zene. Talán fel sem tűnik, de ott van, csak teljesen más formátumban. Valakinek a zenét mindössze a lift megérkezésének csengése jelenti, valakinek 3 percet, valakinek az egész életét.
Személy szerint csodálatos dolognak tartom a zenét, annak megalkotóját és előadóját. Itt nem csak a 20. századra gondolok, de nem csak a reneszánsz zenészekre, hanem mindenre és mindenkire, aki megtestesíti azt. Minden zene más nyelven szól hozzánk. Itt nem csak arra gondolok, amit spanyolul, németül, angolul, olaszul írnak, hanem a mondanivalójára is. Talán kategorizálni tudjuk őket, hogy ez szerelemről, élethelyzetről, halálról szól, de végérvényesen nem tudjuk csoportosítani őket. Minden dalt más szerző ír, és tudom egy dalszerzőnek több dala van, de azért tud újat mutatni nekünk, mert rá is egy új környezeti hatás nehezedik. Talán szomorú a szövege, de nem értjük, mert más nyelven van. Talán a szerelem fájdalmairól szól, de bennünk a pillanatnyi érzés mégis a szerelem és annak velejárói. A zene értelmében jó a tudatlanság, hiszen itt az érzelmek a fontosak. A zene mindig kivált belőlünk egy érzést és csak nekünk kell ahhoz tényleg szívből átélnünk, hogy megérezzük ezt.

Az ujjaim szó szerint halálra fagytak mire ezt végig beírtam, de megérte. Ki adtam magamból, amit gondoltam. Egyik pillanatról a másikra eleredt az eső, de nem zavartattam magam. Ott ültem átfagyva és mozdulatlanul.

-      Nina! – hallottam meg egy kérlelő hangot. Hátra fordultam és anya várt rám esernyővel a kezében. Visszafordultam és tovább bámultam a hatalmas víztömeget. Hallottam, ahogy lesétál a csúszós kavicson, majd leül mellém. Hirtelen megszűnt a vízcseppek áradata, és egy meleg kéz karolt át. – Mi a baj? – kérdezte.

-      Semmi. – húzódtam arrébb.

-      Hideg van. – jelentette ki. – Menjünk haza.

Nem szóltam semmit, csak felálltam és a kocsihoz sétáltam. Beszálltam majd anya is utánam. Hazaérve felmentem a szobámba, befeküdtem az ágyba és elaludtam. Egy gondolat villant át az agyamon: holnap suli.
Nagyon nehéz lesz beilleszkedni, ugyanis nem éveleje van. Épp, hogy elkezdődött a suli, de ez a 2 hónap pont elég lesz arra, hogy én legyek a kívülálló csaj…

Reggel anya keltett, aki az ágyam mellett állt és a nevemen szólítgatott. Először a fejemre húztam a takarót, majd nagy nehezen felálltam és a fürdőbe mentem. Kiengedtem a hajam, kimostam a tegnapi eső után, és lezuhanyoztam, majd gyorsan szárazra töröltem az egész testem. Gyorsan kisminkeltem magam. Egy kis alapozó, púder, pirosító és szempilla spirállal le is tudtam. Úgy voltam vele itt kinek öltözzek ki, most komolyan? Átsétáltam a gardróbba felvettem egy csőnadrágot, egy fehér atlétát, majd rá egy zöldes-kék színű kötött pulcsit, ami félvállas. A nyakamba tettem egy sálat, majd a kezemre karkötőket húztam és a másikra órát. A hajam időközbe megszáradt, így azzal nem kellett semmit csinálnom. Hagytam, hogy simán a vállamra hulljon. Felvettem egy 10 cm-eres magas sarkú boka csizmát, majd egy ballonkabátot és a táskám. Lesétáltam a konyhába, ahol anya várt.

-      Mivel még nem jött meg a kocsid, én foglak suliba vinni. – jelentette ki

-      Felőlem. – vontam vállat.

-      Mehetünk? – nézett rám.

-      Aha. – válaszoltam, majd elkezdtem sétálni az ajtó felé. Anya felvette még a kabátját, majd felkapta a kocsi kulcsot és az ajtón hessegetett ki.

-      Nem a La Push-i gimnáziumba – kezdett mesélni vezetés közben. – fogsz járni, hanem a Forks-iba. – Már szóra nyitottam a szám, mikor ő megint beszélni kezdett. – Azért, mielőtt megkérdeznéd, – pillantott rám, majd újra az útra. – mert a La Push-i gimnázium, nincs államilag elismerve. Vagyis, minden olyan diák, aki valamelyik államilag elismert iskolába járt és most ezen a környéken lakik, az oda jár, mert ez így van elrendelve. La Push-ba is azt tanulnád, de az nem engedélyezik. Érted?

-      Aha. – válaszoltam.

-      Nagyszerű. Így igaz, hogy minden nap 15 percet kell oda, majd vissza furikáznod, de kibírod nem?

-      Gondolom. – néztem ki az útra, majd megpillantottam az iskolát. Szürke volt, bár az lehet csak a felhők miatt. A gyerekektől hemzsegett a parkoló, meg tele volt kocsikkal. – Itt jó lesz. – mondtam anyának hirtelen. Nem akartam, hogy azt gondolják, engem el kell hozni a suliba. Inkább lássák azt, hogy gyalog jövök.

-      Oké. – fékezett le. – A papírok el vannak már intézve, de az órarendedet fel kell még venned. Vigyázz magadra. – szólt utánam, amikor bezártam az ajtót. Magabiztosan indultam el, és az sem zavart, hogy volt, aki hülyének nézett, mert magas sarkúba járok. Nekem ez a megszokott.

-      Hello cica. – szólt oda valami srác, mire rá néztem és csak elnevettem magam. Milyen szánalmas.

A parkolóban az emberek egyszerre váltak szét, amin csak jót nevettem. Úgy váltak ketté mintha csak valami sztár lennék, ez már nevetséges. Kinyitottam az ajtót majd egy pillanatra megálltam. Előttem szekrénysor, fehér falak, szürke padló és sok gyerek. Ami szerencse, hogy tábla volt mindenhol kirakva, amin feltűntetve, hogy hol mi található. Így könnyen megtaláltam, amit akartam. Gazdasági iroda. Bekopogtam majd beléptem. Láttam a nő fején, ahogy elfintorodik. Gondolom azt hitte, valami kis liba vagyok. Legszívesebben beszóltam voltam neki, de inkább megmutatta, hogy tudok én kedves is lenni. Oda léptem az egyik pulthoz és elmosolyodtam.

-      Elnézést. – nézett fel rám a nő. – Azt mondták itt tudom felvenni az órarendem. – mosolyogtam.

-      Igen. – válaszolta majd az asztalra tette.

-      Köszönöm. – mosolyogtam majd hátat fordítottam.

-      Ne olyan sietősen. – hallottam, majd visszafordultam. – Az igazgató hölgy hívatja.

-      Engem? – kerekedett ki a szemem.

-      Magát. Arra találja. – mutatott egy ajtóra én pedig oda sétáltam, majd bekopogtam.

-      Szabad. – hallottam meg egy női hangot.

-      Elnézést. – dugtam be a fejem. – Azt mondták, hogy hivatott. – vettem elő minden kedvességem.

-      Igen. – mosolyogott rám. – Foglalj helyet. – mutatott a székre, én pedig bezártam az ajtót magam mögött és leültem. – Nina – nézett rá egy aktára – ha nem tévedek.

-      Igen. Nina Tomlinson. – mutatkoztam be.

-      Tudod, Nina nálunk vannak szabályok. Nálunk becsületes diákok vannak. Jól tanulnak, és nem keverednek bajba. Kulturáltan viselkednek és nem szólogatnak be. – Amikor ezt kimondta felhorkantam, mire kikerekedett a szeme. – Probléma van esetleg?

-      Nem nincs. – mosolyodtam el. – De nem értem, miért mondja most ez el nekem.

-      Gondoltam, hogy nem fogod érteni. Miért is értenéd az nagyvárosi agyaddal? – tette fel a költői kérdést. Ennél a mondatnál kezdtem egy kicsit bepöccenni, de még türtőztettem magam. – Azt ajánlom, nagyon húzd meg magad és vegyél vissza a nagyképűségedből, mert ezt itt nem toleráljuk. Világos? – Nézett rám nagy szemekkel, bólintottam egyet – Elmehetsz. – mondta, mintha kutya lennék és felálltam. Még jó, hogy az igazgatók pártatlanok nem? Ők az iskola szíve. Akkor a többire nem is lennék kíváncsi.

Mindenem megvolt és a szekrényem felé vettem az irányt. Olvastam a szekrények tetején a számokat, és így könnyen odataláltam az enyémhez is. Forgatni kezdtem a szám kombinációt, majd a zár pattant egyet és az ajtó kitárult. Nagyon hasonlított a régi szekrényemre, kivéve, hogy nem volt tele az ajtaja: képekkel, és feljegyzésekkel. Nem volt tele a teteje pipere cuccokkal, nem lógtak benne a ruhák tömegszámra, és a könyveim is hiányoztak. Ahogy levettem a kabátom és beakasztottam, folyamatos „nézd már” – okat hallottam, meg kuncogások.

Már azon agyaltam mikor forduljak meg, és kissé bunkó módon kérdezzem e meg, hogy: valami probléma van? De nem tettem semmit. Talán a dirinek igaza volt. Lehet meg kéne húznom magam picit, csak míg megtudom itt milyenek az erőviszonyok. Megnéztem az órarendem és elindultam az egyik irányba. Felmentem a lépcsőn, a második emeletre és megkerestem a termet. Még javában tartott a szünet, amikor beléptem. Nem foglalkoztam senkivel, az se érdekelt, hogy mindenki szeme rám tapadt, én csak leültem az első padba, ami a közelembe volt. Leraktam magam elé a táskámat, majd kikerestem a telefonom. Egy fél pillanatra körbe néztem. A teremben megoszlott a társaság. Voltak stréberek, feltörekvők, menők és a kívülállók. Ebbe a csoportba tartoztam én is. Belemerültem a telefonomba, és éppen lázasan írtam barátnőimnek, hogy mekkora szívás az életem, amikor megkopogtatták a vállam. Felnéztem és egy miniszoknyás lány állt mellettem.

-      Ez a hely már foglalt. – kezdett beszélni és a teremben megfagyott a levegő.

-      Igen, én ülök rajta. – válaszoltam, elmosolyodtam, majd tovább írtam az sms-t. Lecsapott az asztalra, amit rezzenéstelen arccal néztem, vagyis inkább hallgattam. Oldalra pillantottam és mindenki a reakciómat figyelte. Most azt hiszik beszartam?

-      Légy szíves – fordultam oda kedvesen. A világért se fogom felemelni a hangom. Engem ez a kis elkényeztetett liba nem fog felidegesíteni. – Valahol máshol csapkodj, épp el vagyok foglalva valamivel. – lobogtattam meg a kezemben a telefont.

-      Nem ajánlom, hogy ilyen hangon beszélj velem.

-      Jellemeznéd, hogy milyenen is? – vágtam a szavába mosolyogva.

-      Csak úgy közlöm veled, itt én vagyok a lányok lánya, minden úgy történik és működik, ahogy azt én diktálom. Nem tudod, kinek vagyok a lánya…

-      De. – vágtam a szavába. – Anyádnak is valahogy így kerekedik a szeme, amikor magyaráz. – nevettem, mire mindenki más is a teremben. A lány felpillantott az osztályra, majd megint síri csend lett. – Gondolom ez valami családi vonás. – fejeztem be a mondatot. – Nem kell szégyellni. – kuncogtam, majd megint a telefonomon babráltam.

-      Azt ajánlom, nagyon vigyázz magadra, mert eltaposlak. – csapott az asztalomra.

-      Túléltem New York-ot és annak minden velejáróját, nem te fogsz megfélemlíteni.

-      Tudod mit Sadie. – szólalt meg egy srác, aki az előbb még a padon ült. – Itt van még egy hely.

-      Köszi T. – nyávogott. – Egyesek nem ismerik az illemet. – nézett rám, fancsali képpel, mire csak elnevettem magam.

20 perce tettem be a lábam az iskolába, és máris van egy ellenségem. Annyira nem is rossz kezdet. Pár perccel később a tanár is megjelent. Számomra nagyon szimpatikus volt. Persze megvolt a szokásos bájcsevej, hogy honnan jöttem, hogy hívnak, tanulmányi átlagom, szeretem e ezt a tantárgyat…stb. Persze egyesek ezt nem tudták fancsali kép nélkül végig hallgatni, de én csak nevetni tudtam rajta. Belegondolva egy picit hasonlít rám. New Yorkban én is valami ilyesmi lehettem, csak nem ennyire kényes, meg jobb a divatérzékem. Később ki is csengettek, én pedig a szekrényemhez mentem. A csaj elejtett egy két megjegyzést még, de tudtam, hogy csak a féltékenység beszél belőle, meg az, hogy az előbbi szópárbajunknál legyőztem. A szekrényemnél álltam, és amikor bezártam az ajtót, meglepetésemre, ott állt valaki.

-      Segíthetek? – kérdeztem kissé bunkó hangon.

-      Matt vagyok. – mutatkozott be.

-      Nagyon örvendek. – bólintottam, majd megköszörültem a torkom.

-      Tudod, amit most óra előtt csináltál az nagyon merész volt. Nem sokszor látni ilyet.

-      Miért? Milyet? – néztem rá értetlenül.

-      Sadie-vel nem sokan mernek szembe szállni. Mert bosszút áll. – röhögött.

-      Nos, – tartottam egy kis szünetet. – akkor várom a bosszúját. – mosolyodtam el. – Bocs, de órára kell mennem. – néztem a karórámra.

-      Nekem is. – mosolygott rám. – Örültem Nina. – sétált el mellettem.

-      Honnan tudod a nevem? – fordultam utána.

-      Itt mindenki tudja. – válaszolt, visszanézve a válla felett. 

1. fejezet - Unhappy 17th birthday!

Ez a buli is úgy indult, mint mindegyik más, már 2 éve. Igen, 17 éves leszek, de itt New York-ban már 14 évesen belelendültünk a társadalmi életbe. Hogy is mondjam, hogy helyesen fejezzem ki magam, az életem egyszerűen tökéletes. New York-ban élek, pom-pom lány vagyok, sőt egyenesen a kapitány, a pasim a focicsapat vezetője, az elitréteg legfelső szintjébe tartozom, így folyamatosan partikra, összejövetelekre, divatbemutatókra járok. Van 2 legeslegjobb barátnőm, akikkel elválaszthatatlanok vagyunk. Kathrine és Rebecca. A személyiségük teljesen más. Becca inkább pörgős, és a pillanatnak él, míg Kathi, inkább megfontoltan dönt. Olyanok, mint az ördög és az agyal, és amikor döntésképtelen vagyok, sokszor úgy érzem, oda ülnek a vállamra és duruzsolják, mi a helyes és mi nem. Egyszerűen imádni valóak. Anyukámmal élek, egy belvárosi lakásba. De ne egy lepukkantra gondoljatok. Az is kétszintes, saját bejárónőnk van, a bejárati ajtó lift, a halban saját portásunk van, szakácsunk, takarítóbrigádunk, bár anya szereti ezeket maga csinálni, idejétől függően, muszáj volt beszerezni egy két segítő kezet. A kapcsolatunk tökéletes, anyja-lánya és barátnő-barátnő kapcsolatban állunk. Néha akad egy olyan férfi, aki a barátja lesz, de nem értik meg, hogy anyám a divat szakmában dolgozik, így állandóan úton van, de a szíve mindig New York-hoz köti. A barátom, Kol, azt hiszem róla nem sokat mondtam még el, csak, hogy ő a focicsapat kapitánya. Azon kívül kosarazik, és néha hébe-hóba röplabdázik is kicsit. Saját személyi edzője van, saját stylistja. A teste eszméletlen és minden csaj vele akar járni, de a sors úgy akarta, hogy a gimi két legmenőbb emberének egy párt kell alkotnia, akár csak egy filmben. Az életem maga a mese és tökéj, ennél jobb már nem is lehet.

Lesétáltam a lépcsőn, majd megálltam a tükör előtt. A ruhám meseszép. Egy ezüstösen csillogó koktélruha, teljesen alakomra simuló, amit nem is kell mondanom, hogy tökéletes. A ruhám hátul, teljesen a hátam közepéig nyitott, a derekamtól pedig a combom közepéig, lazán fodrozódva leng. Felvettem egy vajszínű magas sarkút, pár meseszép ékszert, egy vajszínű laptáskát. A gesztenyebarna hajam pedig az egyik oldalon feltűztem, a többi lazán és hullámosan, ahogy azt Isten adja, a hátam közepéig kiengedve lógott.

-      Mis Nina, – lépett elő a bejáró nőnk – a limuzin megérkezett. A ház előtt várja a kisasszonyt.

-      Köszönöm. – mosolyogtam, majd elindultam a lift felé.

Tudom, azt gondoljátok, minek rendeltetek kocsit, ha már jogsim is lehetne. Meg is van a vezetői engedélyem, és már kocsim is van, csak hogy New York-ban lehetetlen a közlekedés. Nagyon sok az idióta, és könnyebb, ha sofőr vezet, nem pedig én idegesítem fel magam.

-      Jó estét. – szólalt meg a sofőröm. – Hova vihetem a hölgyet?

-      A szokásos bulizó helyre, John. – nevettem, és kényelmesen elhelyezkedtem az ülésen.

 A többiek már bizonyára mind ott vannak, és azt várják, hogy a díszvendég megérkezzen, az-az én.

Úgy 15 perc autókázás után, az autó véglegesen is megállt. Én pedig kinéztem a sötétített ablakon. A hely nyüzsgött már az emberektől és legalább még annyian álltak kint sorba, mint a mennyien már bent voltak. Igen, sorba. Az én bulimra nem jön be akárki, csak a meghívottak, és aki rajta van a listán, mert visszaigazolta, hogy jön. Külön van tiltó lista is természetesen, akiket még csak a körzetben sem szeretnék látni, nem hogy még az épület közelében. Az Iphone-om pityegett egyet, majd gyorsan kikaptam a táskámból.
„Hivatalosan is megkezdődött a tél első fergeteges bulija, Nina Tomlinson házigazda kíséretében. Most sajnálhatjátok, hogy nem vagytok jóba vele, mert az biztos, hogy ez emlékezetes lesz.” – olvastam el a bejegyzést. Majd mosolyogva tettem a táskámba a telefont és kiszálltam. A bejáratig vörös szőnyeg volt leterítve, tudom, tudom, de ez egy színvonalas hely. Belépéskor még azt is megnézik mennyire vagy jól öltözött, mert ha hanyag a ruházatod, nem engednek be.

-      Szia, Victor. – mosolyogtam fel a biztonsági őrre, aki akkora, mint egy fél szekrény.

-      Halihó. – mosolygott. Victor a legjobb, bármilyen bulin voltam mindig őt hívtam, mert nagyszerűen végzi el a dolgát, és amikor anya itthon van, akkor is mindig ő kísérgeti mindenhová. – Csinos vagy! – mosolygott majd levette a szalagot, hogy bemehessek.

-      Nina, Nina. – hallottam meg egy srác hangját, majd rá emeltem a tekintetem. – Engedj be, légyszi.

-      Várj, hadd nézzem meg a neved. – elvettem a listát, de a név sehol nem szerepelt. – Bocs Jeremy, de a neved sehol nem áll. – visszanyomtam Victor kezébe, majd besétáltam az épületbe. Tudom, hogy szemétség volt, de ki nem állhatom a srácot, egy igazi barom és csak akkor tud kedves lenni, ha kell valami, csak hogy ez nem így működik.

-      Köszöntsük a mai születésnapost, Nina Tomlinson-t. – világított rám a lámpa. – Igen hölgyek és urak, ez a fergeteges hangulat, mind az ő tiszteletére alakult meg, szóval csapjuk egy hatalmas bulit, de olyat, hogy sose felejtse el azt, hogy ma lett 17 éves. – éjjenezett mindenki egyszerre. – Van itt valaki Nina, aki szólni szeretne pár szót.

-      Szia, Nina. – mosolygott Kol a mikrofonnál, mire nekem is nagyobb vigyor lett az arcomon, hát nem aranyos? – Boldog szülinapot szépség! Ígérem, a ma estét nem felejted el. Érezze mindenki nagyon jól magát, főleg te – mutatott rám – mert ez a te napod! – majd visszaadta a mikrofont a Dj-nek.

Odajött hozzám és a száját az enyémre tapasztotta. Nem tudtam megszólalni, csak álltam, míg mindenki oda jött, hogy felköszöntsön és megköszönje, hogy itt lehet ma. Imádtam, hogy a középpontban álltam.
A buli végérvényesen 6-kor ért véget és én úgy fél 7-re értem haza. Úgy volt megbeszélve Kol ma nálam alszik, de valahogy mégsem úgy alakult. Fáradtan és kissé ittas állapotban értem fel az emeletre, ahol nagy meglepetésemre anya várt.

-      Szia, kincsem. – köszönt mosolyogva, bár láttam, hogy elég feszült.

-      Szia. – ugrottam a nyakába. – Nem is tudtam, hogy ma haza jössz. Az mondtad majd csak a jövő héten valamikor.

-      Igen, de hamarabb vége lett és van egy kis elintézni valóm is itthon. – mondta komolyan.

-      Minden rendben? – ültünk le a kanapéra.

-      Igen. Minden, de inkább mesélj milyen volt a buli?

-      Iszonyatosan jó. Kol-tól kaptam egy karkötőt, nézd. – emeltem fel a kezem.

-      Szép, bár nem igazán hozzád való. – vizslatta divatszakértő anyukám.

-      Igen, – gondolkoztam el. – Tudom. De akkor is nem imádni való? – lelkesedtem, de ezt anyán nem láttam annyira.

-      De. Nagyon aranyos dolog tőle. – mosolygott, bár nem igazán élettelien.

-      A lányoktól egy nyakláncot kaptam, amibe benne van a közös képünk, meg még vagy egy halom dolgot, de azt majd Steven felhozza. – lelkesedtem.

-      Ennek örülök. Viszont meg kell beszélnünk valamit. – váltott komolyra a hangja. Gondoltam, hogy lesz valami mondanivalója, csak azt nem tudtam mikor rukkol majd elő vele.

-      Igen? – kérdeztem zavartan és félve.

-      Elköltözünk! – mondta ki egy szusz kíséretében.

-      És hova? – lelkesedtem. Az-az igazság, hogy kezdtem megunni ezt a lakást. Félre értés ne essék, imádom, de ha kettő lenne, se bánnám.

-      Messze. – mondta egyesével a szavakat.

-      De azért még Manhattan-an belül igaz? – kezdtem megijedni. Anya egy nagy levegőt vett, majd imádkoztam, hogy a válasz igen legyen.

-      Nem. – vágta az arcomba, ezt az egy szót.

-      Hanem? – váltott hisztérikusra a hangom.

-      Egy másik államba. Amerika másik partjához.

-      LA? – kérdeztem kikerekedett szemekkel. Féltem megint mellé nyúlok.

-      Nem.

-      Akkor? – beszélgettünk tőmondatokba, és kezdett a hangom még hisztérikusabb lenni.

-      Washington állam, Seattle, La Push.

-      Tessék? – ugrott a hangom egy oktávot. – Ez mégis hogy képzeled? – pattantam fel mellőle.

-      Kérlek, nyugodj meg. – mondta halkan, ám mégis parancsolóan.

-      Nem, anya. – magyaráztam, úgy hogy már a sírás kerülgetett. – Nem nyugszom le.

-      Pedig le fogsz. – parancsolt rám.

-      Mégis mit hittél? – kezdtem el zokogni. – Hogy majd örömtáncot járok, mert elrángatsz a világ végére? Hogy majd mosolyogva, fogom itt hagyni az életem, a barátaim, a sulit, mindent, amiért keményen dolgoztam? Akkor nagyon rosszul hitted. Te elmehetsz, de én itt maradok. – indultam el, az emelet irányába, mire anya parancsolóan rám szólt.

-      Nina Annabell Claire Tomlinson, azonnal gyere ide. – mondta ki anya a teljes nevem, mire megálltam és visszafordultam, odasétáltam és megtámaszkodtam az egyik oszlopba. – Tudom most iszonyatosan haragszol rám, de nemsokára te is rájössz, miért csinálom mind azt, amit csinálok. – fejezte be a mondatot.

-      Nem. – mondtam normál, ezúttal kevesebb hisztérikával a hangomban. – Nem fogom megérteni, hogy miért szakítasz el az életemtől, a barátaimtól, az otthonomtól, mindentől, amit szeretek.

-      Csak a te érdekeidet nézem. – fogta meg a vállam, mire csak elfintorodtam. Nevelésemből adódóan, nem mertem azt mondani neki, hogy hazudik, mert nálunk mindig az volt az egyik alapszabály, hogy mindig igazat mondunk.

-      Alig hinném. – léptem hátrébb egy lépést, így anya keze leesett a vállamról. – Sikerült elrontanod a legjobb és legemlékezetesebb szülinapom. Gratulálok. – sétáltam fel az emeletre, majd a szobámba azonnal levettem a cipőm és bevetődtem az ágyba. Zokogtam, míg csak el nem fogyott a könnyem, de már az sem érdekelt, csak sírtam, vergődtem és hisztiztem, majd álom hullott a szememre.

Reggel a telefonom rezgésére ébredtem. Alig láttam ki a szemeim közül ugyanis azok háromszorosára dagadtak, és a másnaposság is elég rendesen betett. Nagy nehezen előkerestem a telefonom és láttam, hogy értesítők, sms-ek és hívások tömkelege van a telefonomon. Mindenki egy „Boldog szülinapot!” írt, és hogy milyen jó volt a tegnap esti buli. Nekem is emlékezetes volt, bár nem a buli miatt. Nem mertem lemenni, féltem megint veszekedni tudok majd csak anyával. Sose veszekszünk, egyszerűen mindig minden problémát meg tudtunk oldani közösen, de ilyen, mint a tegnapi még sose volt. Nem voltam se éhes, se szomjas, se álmos, de kipihent se, úgy éreztem magam, mint valami rongybaba. Az összes erőmet elvette már csak a költözés gondolata is. Írtam a lányoknak egy gyors segélykérő sms-t, hogy hol és mikor találkozzunk, fontos és hogy csak személyesen, hármasba lehet megbeszélnünk. Majd felkeltem, lezuhanyoztam, felöltöztem és enyhe sminket tettem magamra. Felvettem egy cica nadrágot, egy hosszított felsőt, egy kötött pulcsit, egy sálat és egy zárt bokacsizmát. Tudom, hogy ez itt New York, de azért itt sincs gatyalengető meleg november elején. Felvettem az egyik táskám a sok közül, a hajamat hagytam, hogy megszáradjon, és csak göndörön álljon, majd halkan kinyitottam az ajtót, hogy anya még véletlenül se hallja meg a földszinten. Lesétáltam, de nem volt sok szerencsém, hiszen anya a nappaliban ült és újságot olvasott.

-      Hova mész? – kérdezte nyugodt hangon.

-      Találkozok a lányokkal. – mondtam majd elindultam a lift felé.

-      Be kéne ugranod a suliba is. – jött utánam.

-      Ugyan minek? – néztem rá kérdőn.

-      Elköszönni a tanároktól, kiszedni a cuccaid a szekrényből és társai. – mondta, mintha ez magától értetődő lenne.

-      Mert mikor akarsz menni? – kérdeztem kikerekedett szemekkel, majd hallottam, ahogy a lift cseng egyet, jelezve, hogy itt van.

-      Ma este 6-kor indul a gépünk.

-      Tessék? – kerekedett ki a szemem. – 4 órám van elköszönni, mindenkitől és mindentől, ami valaha ide kötött?

-      Nem akartalak felkelteni. – simogatta meg a vállam, mire beléptem a liftbe és megnyomtam a gombot. Nem akartam, hogy hozzám érjen, se azt, hogy kedves legyen. Semmit.

Azonnal leintettem egy taxit, és megmondtam neki az úti célom, és hogy siessen. Nem több mint 10 perc múlva meg is érkeztünk, a lányok pedig már a járdán vártak rám. Alig engedték meg, hogy kiszálljak, már azonnal kérdezték mi olyan nagy baj, majd csak annyit tudtam, mondani: költözünk. Becca arca mosolygott, míg Kathrine-é lefagyott. Amikor elmagyaráztam hova és mikor már Becca is megfagyott.

-      Mi lesz most az örök hármassal? – kérdezte Becca.

-      És hogy fogunk tudni találkozni? Nagyon messze költöztök. Miért pont oda?

-      Nem tudom. Anya azt mondta az én érdekem. De majd mindig beszélünk és beszámoltok a nagy pletykákról is. Okés? – erőltettem meg egy mosolyt majd láttam, hogy Kathi szeméből kigördül egy könnycsepp mire én is elsírtam magam. A lányokkal úgy fél 4-ig lehettem, ez alatt az idő alatt a suliba is bementünk, ahol épp Kol-nak volt edzése. Kikerekedett a szeme, amikor meglátott, és utána még inkább, amikor meglátta, hogy mind a hárman kisírt szemekkel nézünk rá.

-      Mi történt? – kérdezte lefagyva.

-      Elköltözünk. – mondtam, majd a mellkasába temettem az arcom. Először csak megölelt, majd tudatosult benne.

-      Micsoda? Még is hova?

-      Washington államba. – válaszolt helyettem Becca. Kol kérdőn nézhetett rájuk, mert Kathi jobban körül írta.

-      Nyugati part, már majdnem Kanada. Messze. – zárta le egy szóval.

-      De mi lesz így velünk? – nézett rám, és én is rá.

-      Nem tudom. Majd valahogy megoldjuk, de most mennem kell. – néztem az órámra. Háromnegyed 5 volt és a repülő 6kor száll fel. Erre a gondolatra kicsordult egy könnycsepp a szememből. – Kathi ezt majd add oda légy szíves az edzőnek, csak mond azt, hogy én küldöm, a többi benne van.

-      Okés. – mosolygott, majd mindenkit egyesével megöleltem, majd mindenkit egyszerre.

-      Nagyon szeretlek titeket és soha nem felejtelek el benneteket. – szipogtam.

-      Mi sem. – mondta Kathi. Adtam még egy búcsúcsókot Kol-nak és a lányoknak egy-egy ölelést, majd felvettem a dobozt, amiben a szekrényben tárolt dolgaim voltak és sétálni kezdtem. Néha megálltam és visszafordultam.

-      Nagyon szeretünk! – mondták egyszerre, mire megint rám tört a sírás. Integettem nekik egy utolsót és többet vissza se néztem.

Beérve a lakásba, anya már készen állt, arra várt, hogy haza érjek. A bejárónőnk kezébe nyomtam a dobozt, hogy tegye, olyan helyre ahol nem tőr össze benne semmi. Anyához egy szót se szóltam.

-      A holmid már összecsomagoltattam és mire oda érünk már ki is lesz pakolva. Azt hozd a kis táskádba, amit szeretnél és elengedhetetlen. – nem szóltam csak hallgattam, ahogy anya beszél. Felmentem, körbenéztem és már tényleg alig volt valami a szobámba. Beleraktam a legfontosabbakat és bezártam magam mögött az ajtót, majd lementem. – Tudom, hogy nehéz, de majd ott is lesznek barátaid és bármikor visszajöhetsz majd ide. Ez a lakás megmarad, lehet, sokszor kell, majd itt lennem, de ígérem, nem hanyagollak el majd. – mosolygott rám anya, mire én csak egy „na persze” nézést vetettem rá és beszálltam a liftbe.

Kiérve a reptérre, felszálltunk a magánrepülőnkre és 6 órakor pontosan el is indultunk. New York csodálatos volt, főleg mivel már a nap is kezdett lement. Kivilágítva egyszerűen mesés, és el is felejtettem, milyen szép így fentről. „Goodbye New York, Goodbye my life.” – írtam ki facebook-ra, myspace-re és twitter-re. Kérdések hadai leptek el, mi is történt velem, hova megyek, de egyik sem érdekelt. Nem voltam az a posztolós hülye, de úgy éreztem mindenkinek tudni kell, hivatalosan is pocsék az életem. Ahogy elhagytuk New York-ot és repültünk keresztül az USA-n, bedugtam a fülesem a fülembe és zenét hallgattam. Anya, természetesen vagy a rajzlapot bújta, vagy a telefon csüngött ki a füléből, de nem vettem tudomást róla. Akkor se néztem volna rá, ha fejen pörög, és közben eszik. Ólomsúly nehezedett a szememre, és már csak a simogatásra keltem fel, amit éreztem a karomon.

-      Kelj fel, kicsim. – mondta anya. – Majdnem ott vagyunk. – mutatott ki az ablakon.

Csak pici pontokat láttam, azok is csak a lámpák voltak. Ja, tényleg. Elfelejtettem, hogy egy nagyon pici városba jövök. Remélem, mi leszünk a fő téma az év minden egyes napján és majd újjal mutogatnak ránk. Úgy 10 perc múlva a gépünk landolt is és anya közölte velem, hogy innen másfél óra még kocsival. Hova költözök? Szállt el minden reményem. A limuzin már ott állt és ránk várt. Amint megcsapott a szél fázni kezdtem. Itt mindig ilyen hideg lesz, csak mert akkor sürgősen vásárolnom kell valami meleget. A limuzin legalább meleg volt. Ahogy elindultunk fura volt látni a havat. Mármint természetesen láttam már és síelni is voltam, de attól még fura a közvetlen környezetemben hófoltokat látni. Mivel körül-belül 3 órás eltérés van, így 6kor szálltunk fel, de LA Push-ba, már  fél 9-re oda értünk. Érdekes ez az idő eltolódás. Nem is kell mondanom, hogy az utcák tele voltak, főleg, hogy szombat este van. Leparkoltunk egy ház előtt és anyával együtt kiszálltunk.

-      Na, tetszik? – kérdezte anya, mire összefontam a kezem. – Nagyon jó lesz, ígérem. Megszereted majd. – dörzsölte meg a hátam, egy ölelés kíséretében és elindult a ház felé.

-      Boldog boldogtalan 16. szülinapot Nina! – indultam el én is kellemetlenül a ház felé.